Hajnali beszélgetések Jókairól: 23 - 27
| Hajnali beszélgetések Jókairól: 23 - 27 szerző: Nagy Endre |
23.
Van erőszakos ember, aki olyan, mint a párduc: kéjes horkanással veti magát áldozatára és harapja szét a nyakszirtjét. Aztán van szelíd, jámbor ember, aki olyan, mint a boa-konstriktor: szép csöndben, hangtalanul öleli körül áldozatát és még símára is nyaldossa, mielőtt lenyelné. Jókaira csak rá kellett nézni, magasba akadt kék szemére, tehetetlenül összefonódó két karjára, hajlékony nádszál-termetére és látnivaló volt, hogy ő sem az egyik nem volt, sem a másik. Ő a növény-ember volt: a marakodó világ számára csupa gyökeret vert passzivitás, mert ami erő volt benne, az mind arra való volt, hogy virágozzék és gyümölcsöt teremjen. Aki nőt a sors melléje tűzött karónak, arra ráfutott hűségesen; ahova elültették, ott megmaradt lázadás nélkül; nem is volt más igénye, csak a szélcsöndes derű, - ezért érezte jól magát a kormánypárti tarokk-partiban és a főhercegek barátságában.
Most legalább láthatod, mi az a romantika! Hogy ez az ember az ő magát mindenünnen messze álmodó lelkével forradalmat csinált negyvennyolcban és végig elhitte magáról, hogy ő tényleg csinálta. És olvasd csak, hogyha pennát fog, micsoda derűs, homéroszi verekedéseket kanyarít egyszerre; villogó szemű hőse huszár-lovon nyargalászva úgy szeldesi kettőbe a jámbor osztrák svalizsérokat, hogy az embernek a nyála kicsordul az élvezettől. Egyáltalán a romantika mindig ilyen hekatombával áldozik hősének. Az öreg Dumas D'Artagnan-ja háromkötetes élete-útján úgy lukasztja ki spádéjával az embereket, mint a suszterlegény a Vurstli céllövöldéjében az üres tojásokat. És mialatt jobbra-balra potyognak mellette az emberek, ő a maga egyszál életével az olvasóközönség nagy örömére menekszik ki folyton a veszedelmekből.
No mármost képzeld el, hogy ennek a vérengző Dumas-atyónak nyomába egyszer egy Flaubert szegődnék marokszedőnek és azt a tömérdek névtelen embert, akit Dumas egy-két könnyű szóval az útfélre hullajtott, ő szamaritánus szeretettel fölemelné, kimosdatná sárból-vérből, megmutatná nekünk emberi arcát, sőt a szívét is kifordítaná, hadd lássuk meg, hogy micsoda életerőket, törekvéseket, vágyakat oltott ki benne az a kecses tőr... Mert ahány naturalista író, az mind ezt csinálja. Írásában minden ember egy-egy hatalmas oszloppá magasodik, aki a misztikusan szent Életnek a hordozója és ha egy-egy eldől - pedig hát az ember-oszlopnak mindnek el kell dőlnie a végén, - az mindig gyászos tragédia.
A halál az élettel egyidős intézmény, itt hát valami csalafintaság történhetett, hogy annyi idő óta se bírt az ember összeszokni vele. Pedig nem valami idegen rém, nem leselkedő ellenség, - a halál épolyan természetes funkciója az életnek, mint az emésztés, vagy az alvás. Hiszen gondold csak meg, hogy azt a csudát, amit életnek hívunk, például a hasán fekvő nápolyi lazzaroni hortyogását az erőfeszítések micsoda összeműködésének kellett létrehoznia! A tüdő, ez a szörnyű fújtató fáradhatatlanul éleszti az élet tüzét, a szív percenként nyolcvanszor összehúzódva, hét liter vérrel öntözi az embert a fejebúbjának haj-tenyészetétől a lába bütykéig; a belek, mint a megveszekedett kígyók, rángatózva zúzzák, marják, mállasztják a táplálékot; a szervezet minden részében pihenés nélkül folyik a tatarozó munka, új sejtek rúgják ki helyükből a régieket, minden átalakul, gyarapszik, zsugorodik - és a lazzaroni azalatt édesdeden mosolyogva, makkaroni-fákról álmodik. Pedig munkától irtózó, becsületes nápolyi lelke hogy szörnyűlködnék, ha sejtené, hogy ilyen kemény munkába fogta a természet! De nem sejti, mert megszokta, csak a csecsemő tiltakozik nyöszörögve, amikor még új neki a dolog; a bábának kell őt hátbavágnia, hogy rábírja a lélegzésre.
A halál az élet egyetlen funkciója, amit fáradság nélkül elvégezhet az ember. Alvásával naponta próbálgatja, borral, dohánnyal, szerelmi mámorral folyton azt keresi. Az, amit «halál-küzdelem»-nek hívnak, nem harc a halállal az életért, hanem ellenkezőleg, harc az élettel a halálért és az a megbékélt mosoly a halott arcán tanuskodik róla, hogy a küzdelem diadalmas volt. Én egyszer tartottam két karomban a halált. Szegény apám már hónapok óta beteg volt és a pokol válogatott kínjait szenvedte végig, mikor aztán egy nap az orvos kimondta a szentenciát, hogy menthetetlen. Hónapok óta akkor láttam először boldognak őt. Enni kért, evett egy csipetnyit és nem győzte magasztalni, hogy milyen finom. Ivott egy gyűszűnyi bort, magához vont és dévajul mondta:
- Tudod-e a nótámat?... «Megállj bíró, huncfut bíró, megbánod, Még az éjjel elszeretem a lyányod...»
Aztán lassan-lassan kezdett elmenni. A hangja egyre halkabb-halkabb lett, mint aki a pincébe ballag le, a szeme egyre homályosabb lett, mintha belül a fény-lámpás egyre messzebb távolodott volna és amikor két karommal utána kaptam, akkor már élettelen súllyal nehezedett rám. Mindenki sírt ott, csak az apám mosolygott. A búcsú csak azoknak siralmas, akik maradnak. Láthattad elégszer a pályaudvarokon: szegény búcsúztatók vörösre sírják a szemüket és siettökben szeretnék mégegyszer elmondani az ezerszer elmondott dolgokat; az utas pedig a kupé ablakán kihajolva, titokban topog a lábával és sürgető pillantással tolja előre az óra mutatóját. És amikor végre a vonat elindul, míg a búcsúztatók zsebkendőjükkel fölváltva az orrukat törlik és a vonat felé lobogtatnak, az utas megkönnyebbült sóhajjal dől hátra ülésén és friss reményekkel néz új tájak felé...
Megmondom őszintén, én is félek a haláltól, de alaposan átkutattam magam és csak egy okát találtam: hogy az emberek megsiratják a holtakat és énrajtam ugyan senki se sírjon. Azt az egyet nem bírom. A halottsiratókban mindig megvan a győzelmes disztinkció, hogy magukat szerencsésebb, külömb embereknek tartják. Nincs az a rongyos, nyomorúságba pácolt koldus, aki a kastély cintermének küszöbén nyöszörögve ne azt érezné, hogy mennyivel szerencsésebb fickó ő annál a mozdulatlan úrnál, aki a díszes ravatalon fekszik.
Elképzelheted, hogy fütyülök a földalatti dekompozíció rémképeire és ha már a porosfülű medikus-gólya cigarettát tud dugni a koponya vigyorgó szájába, valami nagy respektussal én se nézek arra a kis mész- és foszfor-gyurmára. De ha a halálra gondolok, nem is ez jár az eszembe, hanem látom magam, amint abban az ostoba pompájú hintóban végigkocsikáztatnak a városban, mint valami kivételes csudát, mint valami cirkuszi attrakciót és nincs az a sehonnai, aki rám ne lehelné sajnálkozó sóhaját, hogy aztán annál diadalmasabban tapogassa meg a maga rozoga, nyavalyás életét... Láthatod, hogy az emberek butasága nemcsak az életet tudja elviselhetetlenné tenni, hanem a halált is.
Majd ha egyszer nagyon ráérek, belékezdek, hogy a halál ostoba kultuszát megreformáljam. Talán kieszelek majd valami ünnepség-félét, valami nagy jubileumi szertartást, amelynek központjában büszkén trónol a halott, körülötte pedig titkolt irígységgel bókolnak az ünneplők. A legszegényebb ember is tudni fogja, hogy egyszer eljön az ő napja is, amikor neki fog szólni a zene és őt ünnepli az eszem-iszom. Cimbalom-szótól lesz hangos a Siralomvölgy és muzsikával, dallal, vihogással telve a temető-kert lesz az emberiség mulató-parkja, Tivolija.
Valami francia író azt mondta egyszer, hogy nem a halál a csudálatos, hanem az élet. Nem a mozdulatlanság, hanem a mozgás. Hát énnekem az élet se csudálatos, mert a csuda önmagán nem csudálkozhatik, mint ahogy a vipera is hiába harap a maga farkába, önmagán nem fog a mérge. Az bizonyos, hogy aki az életet szereti, annak a halált is szeretnie kell, mert ebben a spriccerben is az a jó, hogy ilyen kis pohárral méri Caracas; de ha tenger volna a spriccer és én úgy csónakáznám rajta, csudát látnál: nem innám belőle.
Úgy gondolom, hogy már az elemi-iskolás olvasókönyveket alaposan át fogom reformálni. Például kirúgom belőle azt a gyalázatos mesét a tücsökről és a hangyáról. Hiszen ismered, amikor a hangya télen teli éléskamrájából kiszól az éhes tücsöknek:
- Úgy kell neked! Miért énekeltél a nyáron, ahelyett, hogy gyűjtöttél volna!
Ehelyett majd beillesztem Nothnagel professzor gyönyörű tanulmányát, amelyben olyan kívánatosan írja le a halál fiziológiai lefolyását, hogy ahhoz mérten egy májusi holdas éjszakán elcsattant csók foghúzásnak számít.
24.
(Közbevetett megjegyzés.) Biztosan őt is érdekelte volna, ha elmesélhettem volna neki, hogy én valóban találkoztam egy olyan emberrel, aki a halált épúgy szerette, mint az életet. Persze nem mondhattam el neki, mert hisz akkor még sekély múltam térképét néhány falusi ösvénynyel meg lehetett volna rajzolni és azok az élmények, amelyeket az ő érdeklődésére méltóknak tarthattam volna, csak a nagyvilág tágas országútjain teremnek.
Riminiben egyszer a szardella-halászokat nézegettük. Már kora hajnalban kezdték bevonni a roppant hálót és már dél felé járt az idő, amikor partra vonszolták. Valami elképzelhetetlen látvány volt. Millió és millió apró szardella dőlt egyszerre a parti homokra, egész mozgó hegyvidékek keletkeztek belőle; villogott rajtuk a napfény és a szegény kis halacskák, amint levegőért tátogva, ugrándoztak, mintha csak ennek a fénynek a vibrációi lettek volna.
Egy elegáns, olasz fiatalember állott mellettem. Ő is a gazdag fogást nézte, aztán szórakozottan, természetes mozdulattal lehajolt, fehér glacékeztyűs újjával fölszedett egy ficánkoló halacskát és lenyelte. Előbb megforgatta a szájában, hogy kiélvezze az inyével az elmúló élet vonaglását, aztán mikor lenyelte, elégedetten bólintott és lenyúlt a másik halacskáért.
Ez az ember annyira szerette az életet, hogy ette.
25.
Ha azt kérdeznéd tőlem, hogy ki volt a legelőkelőbb ember a világon, egy pillanatig sem tünődném a keleti satrapákon, a fáraókon, Nagy Sándoron, Napoleonon, Eötvös Károlyon, hanem tétovázás nélkül kimondanám, hogy a legelőkelőbb ember Socrates volt. Vagy ahogy mi magyarok szoktuk mondani: igazi úriember volt.
Már ott kezdődik az urassága, hogy semmiféle munkát se hagyott hátra, hanem lelke nagyságát a környezete raktározta el, mint a kőszén a nap hőjét. Nem volt cinikus, irtózott Diogenes iskolájának mosdatlanságától, szerette a gazdagok derűs légkörét, amelyben a gondolat öncélú sporttal, önmagának tetszelegve végezheti repülőmutatványait, de élete végéig szegény ember létére is tudott független maradni a gazdagokkal szemben. Nem volt az a kitüntetés, ami csábíthatta volna, nem volt az a meggyalázás, ami foltot hagyhatott volna rajta. Mikor egyszer Xantippe mérgében nyakonöntötte az éjjeli edénnyel, szép csöndesen letörölte és szeliden mondta:
- A vihar után várható volt a zápor.
De hogy micsoda rettenetesen nagy úr volt, azt a halálával mutatta meg. Mikor halálra ítélték, törvényadta egyhónapos haladékát delosi hajóútján töltötte. A kis gálya fedélzetén, tanítványai körében ott ült a hellasi kék ég alatt; a rendelkezésére álló időt bölcs munkamegosztással kihasználva, gombolyította le lelkéről filozófiáját, ezt a napfényből font kötélhágcsót és amikor rajongó híve, Criton sírva kérte, hogy szökjék külföldre a halálos ítélet elől, mosolyogva mondta:
- Talán tudsz egy országot, ahol nem halnak meg az emberek?
Mikor eljött az utolsó óra, cellájában nyugodtan fölhajtotta az ürmöt és mert volt még egy órája, amíg a méreg elvégzi munkáját, megszokott mosolyával beszélt tovább tanítványaihoz. Beszélt az erényről, amely naggyá és a jóságról, amely boldoggá teszi az embert. Ha valamelyik tanítványa szemében észrevette a könnyet, szelíden rászólt:
- Ejnye, fiam, hát ennyire megfeledkeztél tanításaimról?
Először a két lába kezdett kihülni és odaszólt egy tanítványának:
- Platon, kérlek, takard be a palástoddal!
A halál lassan-lassan húzta le rá jeges redőnyét, a szava egyre halkabb, ritkább lett, míg végül utolsó lehelletével észrevétlen belemosódott a levegőbe. De arcán ott maradt életének nagy tanulsága, summája: a hellasi mosoly, amely - ha a nap egyszer elvakulna - nap helyett derítene elmét és szívet.
26.
(Közbevetett megjegyzés.) Kettőnk közt sohsem volt szükség magyarázkodásra, de az olvasó talán furcsálja, hogy a világtörténelem kényurainak sorába Eötvös Károly is odakerült. Sokszor beszélgettünk róla és annak bizonyságára emlegettük, hogy az igazi úr maga teremti meg az urasságát, amely nem szám, nem mennyiség, hanem világnézet.
Eötvös Károly egyszerű ügyvédember volt, de vita nélkül megállapodtunk abban, hogy nála gazdagabb ember sohsem élt a földön, mert pénz, haszonlehetőség kényelmes helyzetéből kimozdítani nem tudta. A kávéházban ép nagy hévvel magyarázott valamit hallgatóságának, amikor irodavezetője átadta neki egy hatalmas kliens sürgönyét. Fölbontatlanul zsebredugta és beszélt tovább. És amikor az ügyvédbojtár figyelmeztette, hogy a dolog sürgős, méltóságosan rákiáltott:
- Neki sürgős, nem nekem!
Egyszerű képviselő volt, mégcsak pártot sem vezetett, de amikor egyszer a kabinetiroda meginvitálta Bécsbe, hogy a királyt informálja az ellenzék kívánságairól és amikor értesítették, hogy az udvari ettiket szerint okvetlenül frakkot kell húznia, gőgösen felelte:
- Akkor nem megyek! Küldök majd őfelségének egy frakkot, tanácskozzék azzal!
Nem volt tudós, de csak abba az egy kávéházi asztaltársaságba járt, amely ellenmondás nélkül elfogadta a kijelentéseit. Mikor először odakerültem és megtudta, hogy ugocsai vagyok, kimondta a szentenciát:
- Nagyszöllős nagy bortermő vidék! Évente háromszáznegyvenhatezer hektóliter bort termel!
- Annyit nem! - feleltem én szerényen.
Rám nézett egy olyan pillantással, ami majd kihajított az ajtón és haragosan mondta:
- Jegyezd meg, ecsém, hogy ennél az asztalnál nem szokás nekem ellentmondani!
Felesége, áldott, hűséges élettársa délután három órakor halt meg és délután öt órakor Eötvös ott ült megszokott kávéházi asztalánál és a japán-orosz háborúról beszélt. Gyanútlanul odamentem hozzá és kondoleáltam neki. Jupiteri haraggal mennydörgött rám:
- Mi közöd hozzá?
És tovább beszélt a japán flotta csuzimai ravasz cseléről.
27.
A jó Isten, aki a Halley-üstököst igazgatja, hogy pontosan akkor jelenjen meg, amikorára a csillagászok kiszámítják, - mondom, a jó Isten talán meg tudná mondani, hogy mért jutott eszembe most ép az a kis palóc falu, amelybe egyszer világkörüli utamban vetődtem.
Estelledett már és a kocsmáros még meg is örült nekem, amikor meglátott.
- Eepen jó, hogy jön - mondta -, merthogy lákodálmások vánnák á kocsmaabán!
Két paripámat, vásott talpú bakkancsomat kifogtam, úgy ültem oda az ablakba és onnan néztem gyönyörködve a lakodalmat. Az udvaron bográcsokban rotyogott a paprikás, süstörgött a lacipecsenye, nekem is beküldtek belőle két akkora tányérral, hogy, ha jól emlékszem, világkörüli utamat tovább folytatva, még Teheránban is maradt belőle. Evés után ivás következett, aztán elkezdték énekelni azokat a szép elnyujtott, mélabús nótákat, amik mindenütt egyformák, ahol kaszával-kapával dolgoznak az emberek. A fiatalság táncba fogott, a tűzhely parazsát táncolták körül kéz a kézben. Szép, hangulatos, szelíd mulatság volt.
De egyszerre az egyik legény kurjantott egyet, egy üveggel fejbevágta a másik legényt, hogy elborította a vér, az se hagyta magát, fölkapott egy széket, azzal nekiment, mindegyik legénynek megvolt a maga pártja és az mind fölkapott valamit a pártfogoltja érdekében, a legények püfölték egymást, az asszonynép visítozott, az öregek káromkodtak, - olyan hún-szittya háborúság keletkezett, hogy a párja csak ott Chalons-nál lehetett, amikor Attila apánk először ment ki oda egy kis francia szóra. Szerencsére nem sokáig tartott a verekedés, mintha valami vezényszó hangzott volna el, egyszerre abbahagyták és az egész lakodalmas nép kiszaladva a kocsma udvarából, elszéledt, kiki a maga háza felé.
Már ép örültem, hogy ilyen símán végződött az este, de ekkor előkerült a kocsmáros és elkezdte az ajtóra, ablakokra azokat a nehéz vastáblákat ráhajtogatni. Még a lámpáit is eloltotta és a sötétben mondta:
- Most áztaan jó lesz meglápulni, mert kezdődik á csátá!
- De hiszen senki sincs már az udvaron!
- Csak á fegyverért mentek és az ásszonynépet kergették házá! Áki legény, mind visszájön, mert nágy szégyen ilyenkor lemárádni!
Megbújtunk a sötét ablak vaspáncélja mögött és onnan hallgattuk borzadozva egész éjszaka a fegyverek ropogását, a balták csapdosását, a haldoklók dühös hörgését.
...Hát én is magyar volnék, ha le is szoktam már róla egy kicsit ezen a hirtelen épült Nagy-köruton. És tán jön még egyszer egy kis csetepáté, egy kis magyar mulatság, amelyben egyszerre lobbanthatom ki rozoga életem maradék-petróleumát. És ha majd az utolsó pillantásommal messze tőlem, lent, valami elérhetetlen mélységben mégegyszer látni fogom a fantáziátlan gazdagokat, az ostobán kevély hatalmasokat, a kapzsikat, a csúszómászókat, tudni fogom, hogy nincs többé törvény, rendszabály, kamat, tekintély, babona, bér, ami isteni lelkemet meggyalázhatná, - boldogan fogom ennek a paranccsal, hízelgéssel, hazugsággal, jajjal, lihegéssel megfertőzött földi levegőnek utolsó lehelletét is kiröhögni a tüdőmből.