Hajnali beszélgetések Jókairól: 12 - 13 - 14
| Hajnali beszélgetések Jókairól: 12 - 13 - 14 szerző: Nagy Endre |
12.
A legelső szerelmi regény Ádám és Éva regénye volt, de nézd csak, hogy azok a rabbik, akik a naív ősidők fordított plágium-divatja szerint Mózes helyett, sőt Mózes javára megírták azt az Ötkönyvet, - milyen kurtán-furcsán intézték el ezt a primitív ember-párt. Mégcsak azt se tudjuk, milyen volt Éva szeme-haja, a termete magas volt-e, vagy alacsony, kövérkés-e, vagy inkább vékony. És egy szót se szólnak azokról a részeg kerengésekről, összecsapásokról, visszapattanásokról, az erőgyüjtés lihegő szüneteiről, - a fenséges szerelmi tornajáték változatairól. És kiszikkadt közönnyel hallgatnak a beteljesülés mámorba lendülő himnuszáról és e mámor szülöttjéről, az óriás Rémről: a szenvedélyről, aki olyan szomjúságot korbácsol beléjük, hogy ha keresztül-kasul járnak egymáson és egymásnak molekula-közeit is kitöltik, lecsillapodni akkor se bírnak. Ádám és Éva szerelmi regényéről mindösszesen ennyit írnak a szerzők:
«- Ezután Ádám esméré az ő feleségét Évát, ki minekutána fogadta volna méhében és szülte volna Kaint, mondta: Nyertem férjfiat az Úrtól.»
Persze ezek a rabbik nem voltak regényírók; ők héber államalapítók voltak és beérték a népesedési mozgalom e kipróbált elindítási módszerével. A napfényben hasaló, cigányosan örömvágyó görögökre várt a föladat, hogy Ádám és Éva szerelmi regényét megírják. Olvasd el Daphnis és Chloe történetét, ha tudni akarod, mi történt Ádámmal és Évával még Kain előtt. Ez volt az első szerelmi regény a világon és ha nem csalódom, az utolsó is. Az a hegyi legelő babér-ligeteivel, tisztavízű forrásaival tökéletesen megfelelt a bibliai Éden-kertnek. Azok a legelésző fehér bárányok tökéletesen pótolták a Paradicsom tarka állatseregletét, hiszen a Paradicsomban az Úr akarata folytán az oroszlán is szelíd birkatermészetű kérődző volt. A birkák a kövér legelőn a maguk eszével is megtalálhatták a táplálékukat; a két bronz-színű gyerek ráért egész nap kedvére hancurozni. Mozdulataikat a maguk duzzadt ifjúsága irányította, mint a gyerek-játékokat a beléjük rejtett rugós gépezet. Cél nélkül kergetőztek dombra föl, völgybe le, ugrándoztak, birkóztak, a fákra másztak, a szájukkal tépdesték a virágot a pázsitról. És ha fáradtan egymásra roskadtak, olyan furcsán ijedt gyönyörűséggel hallgatták egymás szívének bolond kalapálását. Utánozták a vadgalambokat, amelyek egymás csőrét csipkedik és Chloe rímtelen panaszkodással dalolta:
- Ha a szájad a szájamhoz ér, miért olyan édes az? És ha édes, miért ég mégis úgy utána, mintha méh csipte volna meg?
Aztán ha már nagyon kegyetlenül dárdázta őket Phoebus Apollo, lerúgták magukról azt az egy szál pendelyt és beállottak a hűs forrásba. Kitágult szemmel megcsudálták egymást, az a játékos mosoly elkezdett az ajkuk szélén sóvárgó kínba pittyedni és mégsem vágytak megszabadulni tőle. Valami titok hívta őket folyton, érezték, hogy a vérük tüzelve repes feléje, remegve kutatták végig egymáson a megnyugvás révét, de megtalálni nem tudták. Most már a fiú kezdett turbékolva dalolni és dala olyan oktondi volt, mint eddigi játékaik. Szavával egyűgyűn dadogva kapkodott a virágokhoz, csillagokhoz, éneklő madarakhoz, aztán ezt a primitív himnuszát belefojtotta egy dühös ölelésbe, amely csak ájulást hozott, de nem csillapodást... És egyszer a fiú, amikor ép egyedül volt, találkozott a mezőn Lycénion-nal, a ringó csipejű menyecskével és elpanaszolta neki keservét. A menyecske megsajnálta őt, megtanította a sóvárgott titok nyitjára és oktatására Chloeval szemben is bevált, mert az analógiák már akkor is érvényben voltak.
Ennyiből is kitalálhatod, hogy ez a menyecske tulajdonképen a bibliai kígyó volt, jobban mondva a bibliai kígyó ez a menyecske volt. Mert biztosnak látszik előttem, hogy a dolgok legeslegelején is volt már egy ős-menyecske, aki mindent tudott. Az én szememben eldőlt a régi vita: a teremtés nem a tojáson kezdődött, hanem a tyúkon. Jókai regényeiben azok a nők, akik az érzéki szerelemnek az ügynökei, tökéletesen hasonlítanak is ahoz a démoni figurához, amelybe a képzőművészet a paradicsomi kígyót nővé átvalorizálta. Akár Szraelának hívják, akár Fruzsinának, úgy hasonlítanak egymáshoz, mint egyik boa-konstriktor a másikhoz. Olyan készen illeszti be őket a regényeibe, mint a nyomdász a maga nyomda-jegyét a könyvbe. Magas, «vonagló» idomú delnő, arca sápadt, de olyan, mint az «izzó márvány», haja fekete és «kígyózó» fürtökben hull le vállára. A szemöldöke is két fekete kígyó, amely meg-megvonaglik a «keblet dagasztó» szenvedély lobogására. Világos, hogy ez csak egyenruha volt, amely az édes bűn pokoli műszerét födte, mint a mirtusos menyasszonyi ruha a virginitást. Persze, hogy igaza volt Péterfynek: üres, élettelen patronok voltak ezek, amilyenekkel a szobafestők dolgoznak és egy garas ára egyéni vonás se volt rajtuk. Aminthogy a régi szerelmekben a nő nem is volt több, csak az ős Éva; a befogadás szerve; annyi volt, mint utas számára az útszéli vendégfogadók. A féltékenység agyafurt kínját még nem ismerték, legföllebb a hím hördült egyet, ha a kertje körül settenkedtek. De amint az Írás mondja:
- «Vévé azért Sárai az Ábrám felesége az Egyiptombéli Hágárt, az ő szolgálóleányát és adá azt Ábrámnak, az ő férjének feleségül.»
Andromaché is, Hektor felesége kedves egyszerűséggel jelenti ki, hogy szereti azokat a nőket, akiket férje szeret. Pedig a történelem őt tartotta a feleségek feleségének, - vagy talán épen ezért.
Az érzéki szerelemnek egyetlen regénye Daphnis és Chloe regénye volt. Nem is lehetett több, mert ez egy tökéletesen kimerítette a témát. A szerelem csak egy-egy kis megálló volt a népek karaván-útján. A nő kettéváltan élt; egyik felében a férfi dolgozótársa, sőt sokszor küzdő bajtársa volt, a másik felében pedig egy polcon állott a patriarkák többi kincsével: a búzával, gyümölccsel, borral, gödölyével. Termetes, pirospozsgás, keménykötésű teremtés volt, aki egy kis szülésért nem feküdt a szanatóriumi ágyba; tudta, hogy azt a fájdalmat Isten a tudás fájának gyümölcseért adta büntetésül, bölcs rezignációval sóhajtotta hát:
- Egy kicsit fáj, de megéri!
A jámbor bibliai embernek az ilyen nő volt a kedvére való és ma is, ha látod, hogy valaki csettintve fordul meg egy ilyen gömbölyű, kiadós menyecske után, arra gondolj, hogy ez rossz ember nem lehet. Az ilyen nőnek csak az az egy szerelmi regénye lehet, amit Chloe kiélt már valamennyi nő-bimbó helyett.
Nem szoktam mások gusztusát firtatni, de biztosra veszem, hogy Jókai életében is csak az ilyen bibliai nő számított nőnek. És ha széplelkű zsenge olvasói számára kellett idő-ölő szerelmi regényeket ontania, azért illant ki mindig az élet csudálatos pennája alól. Sakkozott szegény és nem hitt a bábuiban.
A Grande Passion a huszadik században született. Épúgy az irodalom önkénytes alkotása, mint a költői igazságszolgáltatás. Eros, aki a kikapós Zeus-Paternek csintalan kvartir-majsztere volt, pápaszemes pszichoanalitikussá vénült, aki rövidlátósan meghajolva tanulmányozza a női lelket, ahol eddig ugyan senki se kereste. Az a kis csók-csattintó, a szerelmi-mordály ravasza elkezdett démoni méretekbe duzzadni, fehérre izzani és aureolájának fény-küllőiben elveszett az asszonyember. Az élettárs, a termő fa, a maga külön emberi végzetét cipelő lélek mind összezsugorodott abba a kis izzó üszökbe. Ezernyi változatában is mindig egy ábra maradt, mint a perzsa majolikák meghasadt gránátalmája. A régi Eros sihederes kuncogással rajzolta homokba, falra, palánkra a maga siheder-álmainak szimbolumait, de ez a mai megvénült professzor a katedrai táblára rajzolja mint valami geometriai ábrát és köröskörül firkálja pszichoanalitikai képleteivel. A Nagy Szenvedély lett az élet legünnepeltebb hősiessége; hogy ketten egymásra szoknak és egymásra járnak, mint gyerek a mézes pálinkára, az valami nagyon nagyvonalú tragikum lett, amely elegendő arra, hogy egymaga töltsön be két életet és e tragikum hősei a Coriolánok és a Hamletek piedesztáljára állottak és onnan néztek le megvetéssel a szegény érdektelen nyárspolgárra, aki reggelre el tudja felejteni éjszakai fura rángatózásait.
Jókai fantasztikus regényeiben sokszor szerepel egy kieszelt különös szörnyeteg: a mocsárvilág zsák-állatja. Egy kezdetleges polip, egy kis megelevenedett bőr-hüvely, egy kis hártya-zacskó, amely éhesen tátogva zsákmány után, ráfonódik az ember egyik tagjára. Az ember eleinte még fitymálva nézi, de ez a kis bőr-zsák elkezd nőni, tágulni, terjedni, hiába próbálja letépni magáról, hiába hasogatja bicskával, végül elnyeli az egész embert. Valószínű, hogy a zoológusok nem sokat tudnak erről az állatról, de nekem úgy rémlik, hogy e kis fenevadban a «Roman passional» tömör kivonata van meg.
13.
(Közbevetett megjegyzés.) Egyszer magam is találkoztam ezzel a Nagy Szenvedéllyel.
Szokatlan időben, még jóval vacsora előtt, késő délutáni órában hirtelen megéheztem és betértem a köruti vendéglőbe egy kis soronkívüli falatozásra. Üres volt még a terem, csak a sarokban ültek ketten és társas ösztönömmel a közelükbe telepedtem. Bort ittak literes üvegből és látszott rajtuk, hogy már régóta gyakorolják ezt a kedvtelést. Szivarfüstből és borgőzből már sikerült maguk köré azt a láthatatlan közfalat építenök, amely mögött fesztelenül nyilatkoznak meg a szívek.
Az egyik kampós orrú, vékony ember volt, de mindjárt látni lehetett, hogy ez csak olyan volt kettejük között, mint a sekrestyés a misén, vagy a dialógusban a «másik». Ő töltögette a bort a pohárba, ő gyujtogatta a gyufát a százszor kialudt szivar-csonkhoz, ő indítványozta a koccintásokat.
Hanem a másik igazi Carlyle-szerű hős-hípus volt. Hatalmas, kövér ember volt, vörös kongesztiós arcát fekete szakáll övezte és véreres, kidülledt szeme baljóslatúan nézett maga elé. Hátra vetette magát székében, roppant hasát kidomborítva és nagy szőrös kezével megmarkolta az asztal peremét. Ivott egy nagyot, aztán maga elé meredve susogta:
- Hej, pajtás, nem ér ez az élet egy hajítófát se!
Az s-eket szentimentális lágyan susogta, valahogy így: Pajtáshh.
A Kampósorrú vígasztalni próbálta:
- Sohse búsulj, pajtás! Gombház, ha leszakad, lesz más! Inkább igyunk, pajtás!
A Nagyhasú sötéten felelte:
- Nem használ a bor, pajtás! Hej, Jolán, Jolán! Meghalok utánad!
Bárha maga is lemondott a vígasztalódás minden reményéről, de azért csak kiitta megint a poharát. Aztán megint belebámult a maga reménytelen bánatába azzal a véreres szemével. A Kampósorrú hízelegve duruzsolta a fülébe:
- Fel a fejjel, pajtás! Ne búsulj, pajtás!
De ez csak olaj volt a tűzre. Vastag ajka meg-megrándult, a hasa viharosan rengett. Keserűen nyögte:
- Nem birok élni nélküle... Gyűlölöm és kívánom! Azt a puha fehér vállát, azt a gömbölyű mellét! És hogy tudott csókolni! Tudod, volt neki egy trükkje, hogy amialatt csókolt, azalatt a ... Jolán, Jolán! Verjen meg az Isten!
Aztán elhallgatott és szemét ellepte a könny. Én pedig megindultan néztem rá; elvégre nem csekélység, ha az ember összetalálkozik egy ekkora darab megelevenedett irodalommal.
Nemsokára fölállott és elindult a toilette felé. Őszinte meghatottsággal néztem utána. Iparkodott egyenesen járni, bárha rengeteg testét megrázta egy-egy visszafojtott böffenet. Nehéz léptekkel ment végig a termen, aztán dacos haraggal hátrakapta a fejét, belerúgott a kis tapéta-ajtóba és eltünt a toilette-fülkében...
14.
Ha a pogány testi szerelem regénye Daphnis és Chloeval kezdődött, most elmesélem neked, hogy viszont a keresztény lelki szerelem regénye hol kezdődött.
Élt Nantesban egy derék várúr, aki csöndes boldogsággal élte a várurak istennek-tetsző jámbor életét: vadászott, ivott, csatázott és ellenőrizte a jobbágyait. Ennek a várúrnak volt egy derék, tagbaszakadt fia, Abélard, akit a jelek szerint arra küldött az Ég, hogy folytatója legyen az apa érdemes életének. Nos, ez az Abélard úrfi húszéves korára tökéletesen megbolondult; elkezdte a könyveket bújni, úri társasága elől magányos töprengésekbe menekült, végül is annyira szakított a tisztességes élettel, hogy a szegény apa kitagadta és világgá kergette. Képzelheted, hogy vérzett az a megtört apai szíve! Dehát bele kellett nyugodnia a Gondviselés csintalan játékába, amely a legérdemesebb atya nyomdokába is haszontalan kölyköt csempészik.
Abélard Párisba ment és mivel akkoriban (majd elfelejtettem megmondani, hogy mindez kilencszáz évvel ezelőtt történt) az egyetlen reális tudomány a theológia volt, theológus lett belőle. Sikerült hamarosan egy forradalmian új tételt fölfedeznie: azt, hogy a hitben nem a pokol rémsége a fontos, hanem az Isten végtelen szeretete és e fölfedezése révén egyszerre híres ember lett, vagy ahogy ma mondanók, karriert csinált. Huszonkét éves korára tanár lett belőle és messze földről sereglettek hozzá a tanítványok. E tanári mivoltában ismerkedett meg egy szép hajadonnal, Héloďse-szal, egy kanonok unokahúgával. Olyan szűzies szende teremtés volt ez a Héloise, hogy a világért se vetette volna föl a szemét, ha férfi-embert érzett a közelében. De a nő lesütött szemmel is meg tudja látni azt a férfit, akit akar és Héloďse akarta Abélard-t. Módot találtak rá, hogy találkozzanak egy kis házban, amit Abélard bérelt valahol a Szajna mellett.
Ez eddig tökéletesen úgy halad, mint Daphnis és Chloe regénye, csak éppen Lycénion, az oktató kígyó hiányzott belőle. De ne felejtsd el, hogy Párizsban vagyunk, ahol szerelmes ifjaknak már kilencszáz év előtt se volt szüksége a kígyó útmutatására. Olyannyira, hogy egy napon a kanonok azon vette észre magát, hogy klerikális kapcsolatú unokahuga révén egy kis unokához jutott. Haragjában rettenetes bosszút állott. Héloďse-t zárdába vetette, ahonnan semmiféle módon se térhetett többé vissza a világi életbe. Abélard-t pedig szolgáival lefogatta és sebészével kiszedette belőle a fiziológiai garanciát, hogy nem fog többé a bűnös földi szerelem útjára tévedni.
Itt kezdődik a lelki szerelem első halhatatlan regénye. A két szerelmes gyönyörű levelekben küldözgette egymásnak sóvárgásait; Héloďse a zárda irgalmatlan falai közül, Abélard pedig új állapotának még reménytelenebb fiziológiai börtönéből. Mindketten tudták, hogy reményeik megvalósulását csak a jövő élettől várhatják, ahol nincsenek falak és ahol a bénák újra kiegészülnek. A földi életet megvetve, a halált vágyva repdesett hát sóhajtásuk a túlvilág felé.
No, most gondolj vissza Jókai állandó, egyetemleges hősszerelmesére, aki regényenkint változtatja a nevét és hol Feriz bégnek hivatik, hol pedig Kárpáthy Zoltánnak. Termete ugyan délceg, de arcán különös sápadtság honol és szeméből messze révedező bánat borong. Mint a gránit, meg nem puhul a legbujább csábítások olvasztókemencéjében sem és ha többkötetes küzdelmeinek apotheózisául csókot lehel imádottjának síma homlokára, ettől mindketten megdicsőülve alélnak el, úgyhogy a regény automatikusan fejeződik be. Abélard, a szegény kilátástalan Abélard él tovább Jókai regényeiben és ha Péterfy valami hiányt érzett bennük, azt a sebészettől kellene számonkérnie.