Hajnali beszélgetések Jókairól:15 - 16 - 17 - 18
| Hajnali beszélgetések Jókairól:15 - 16 - 17 - 18 szerző: Nagy Endre |
(15)
Persze, te azt se tudod, hol van az a Davonshire!
Pedig itt van nem messze, Angliában, az Ir-sziget közepén, a Savanne-hegység egy völgyében, a 38-ik földrajzi szélességi fok alatt (Celsius).
A tizenkilencedik század elején békés kis bányaváros volt, amelyről még semmit se tudott a világ. Rideg, kopár volt az a völgy, csak a rókafű és az árvalányhaj termett rajta. Ennek a lakosságnak a termő talaja lent volt a föld mélyében: mérhetetlen kőszén-rétegek. Hanem az aztán a legdrágább, kristályos szerkezetű szén volt, amelyben még az antediluviális kornak zsurlói és tengeri moszatjai voltak szépen belepréselve.
Akkoriban szorgalmas, megelégedett nép lakta azt a várost. Az asszonyok a háztartás gondját látták el, a férfiak pedig korán reggel leereszkedtek a tárnákba és késő estig vájták a drága szenet. Vasárnap pedig a ház elé ülve férfi és asszony örült egymásnak, a nap világosságának, a szabadságnak, a pihenésnek. Mulatságul a bibliát olvasgatták és tudvalevő, hogy ez az olvasmány termővé szokta tenni a szerelmet. Dehát ők ennek is örültek, mert a csillék körül akadt elég könnyű munka, - csak hasznukra vált a gyerek-áldás.
Egyszer aztán - de ennek már száz éve idestova - az történt, hogy valamelyik munkás véletlenül eltörte a Davy-lámpáját és a bányalég fölrobbant. Még szerencse, hogy akkor ép kevesen voltak a bányában, de akik ott voltak, mind odavesztek. Hanem a tárnát végkép összeroppantotta a robbanás és a kőszén a mélyben tovább égett, anélkül, hogy csak gondolni is lehetett volna az oltásra.
Közel száz év óta terjed már az a tűz odalenn a mélyben és a külvilág titokzatos utakon táplálja folyton-folyvást levegővel. És az a tűz lassankint átformálta az egész szikkadt völgyet. Gőzölgő hőforrások törtek ki, amelyek melegvizű tavakká gyűltek a mélyedésekben. A tavak felszínét ellepte az egyiptomi lótusz csudálatos virága, a partját pedig sűrű bambuszerdők lepték el. Az ég tele volt gyöngyszínű nehéz felhővel, ami télen-nyáron bőségesen hullajtotta a meleg trópusi esőt. A föld ős szerelmi nászát ülte, amely buja virágokat és gyümölcsöket termett. Az emberek kikívánkoztak a kőfalú szűk házakból és a lompos ruhák lekívánkoztak az ifjúság sóvárgó testéről. A duzzadt, nedvteli fákon télen-nyáron dagadoztak a gyümölcs-gumók, úton-útfélen sohsem érzett ízekkel és zamatokkal ingyen kínálkozott az élet és a gyönyörű lustálkodás édes dalokban és tarka népművészetben virágzott ki.
Aztán akadtak vállalkozók, akik játékkaszinót építettek oda. Hotelek, kéjlakok épültek köréje. Akit túlárasztott már a pénz, odavitte, aki a pénzt hajszolta, oda ment érte. Azóta pihenéstelen farsang tombol ott és Davonshire lakói a fekete mise ministránsai lettek. A férfia pincér, portás, croupier, a nője cocotte és kerítőasszony és az örökös mámorban senki se gondol rá, hogy egyszer majd kialszik az a tűz a föld mélyében és ez az egész túlfűtött kulissza-világ úgy marad itt, mint Ninive égetett téglái a sivatag homokjában...
...Hát a muzsik történetét ismered-e? A Kárpátok és az Ural között elterülő térségen ezer esztendővel ezelőtt elegy-belegy pásztornép lakott. Ennek a csürhének se hazája, se háza nem volt, csak a nyája és az összehajtható sátra, ezzel kóborolt legelőről legelőre. De már akkor akadtak merész reformátorok, akik kitalálták, hogy ha a fatönk végére hegyes vasat szögeznek, azzal barázdákat lehet hasogatni a földbe és az így megrendszabályozott föld engedelmes szolgájává lesz az embernek. Hát azt a kis ekevasat hívták akkoriban muzsiknak és ezt a nevet a szokás átvitte azokra, akik az ekevassal dolgoztak. Akkoriban a muzsik volt annak a népnek az arisztokráciája, mert barázdája mellé házat épített magának és az az ekevas megadta neki a módját, hogy legyen is mit aprítania a tejbe. Akkoriban az ekevas a hatalomnak olyan jelképe volt, mint manap a csekk-könyv.
Egyszer aztán Rurik viking-csapatával a Fekete-tenger felől partra ugrott, hátára kapta keskeny csónakjait és elindult a végtelen Oroszország belsejébe. Ez a kemény had olyan könnyen nyomult abba a hordába, mint a szigony a cethal hájtömegébe. Nekik is volt hegyes vasuk, de ők nem a fatönk végére szögezték, hanem a dárda-rúd hegyére. És nem a türelmes földet döfködték vele, hanem a még türelmesebb embert. Így lettek a vikingek Oroszország urai és így lett a muzsik a föld megalázott rabszolgája...
És hogy én mindezt honnan tudom, holott nappal alszom, éjszaka a redakcióban gürcölök, hajnalban pedig itt a bodegában ülök a spriccerem mellett? Hát éppen ez az! Ép ezt akartam elmagyarázni neked. Mert ha már ilyen szépen kitartasz mellettem, azt akarom, hogy ne vesztegesd az idődet hiába, hanem gyarapodjál ismeretekben. Jegyezd meg magadnak, hogy kétféle tudás van: az objektív tudás és a romantikus tudás. Azt a könyvtárakban gunnyasztva gyüjti össze az ember, de ezt úgy szerzi, hogy figyelmesen hallgatja a spriccer szénsavas gyöngyének susogását.
16.
(Közbevetett megjegyzés.) Erre én is tudok egy esetet.
A mi ujságunknak volt egy cikkíró külmunkatársa, valami lecsúszott filozopter, aki folytonos részegeskedése miatt akadt el a katedrához vezető úton. De mi ifjú bohémek megadtuk azért neki az erkölcsi elégtételt és tanár úrnak szólítottuk.
A tanár úr minden reggel jelentkezett a szerkesztőnknél, hogy van-e valami megírni való téma a számára. Ilyenkor, éjszakai alvása után még nem volt szesz benne, üres zsebe megóvta az úton a pálinkás-boltok kísértésétől. Szánalmasabb roncsot elképzelni se lehetett, mint amilyen ő volt ebben a józan állapotában; olyan volt, mint egy kenetlen ócska szerkezet. Minden porcikájában tétován reszketett, mintha szét akarna hullani, nyitva maradt szája bambán nyáladzott és semmiféle értelmes szó se bírt kiformálódni rajta. A szeme a mámor dimenzióiba révedezett és egyetlen pillantását se lehetett a realitásokhoz szögezni.
Mindegy volt neki, hogy milyen témát kapott. Akár az új szénamázsálóról kellett írnia, akár az országos politikáról, akár arról, hogy hova építsék az új színházat, ő csak bólintott egyet reszketős fejével és maradék szemérmével bágyadtan mosolyogva nyujtotta előre a tenyerét, mint valami rezignált megrögzött koldus. A szerkesztő ilyenkor már tudta a dolgát és egy ezüst koronát dobott a tenyerébe. Ez a pénz azonnal a szerkesztőségi szolgához vándorolt egy hosszúnyakú flaskóval együtt, amit rongyos kabátja zsebéből kotorászott ki. A szolga rohanva hozta a szilvóriumot, a tanár úr mohón fölhajtotta és amint a szesz végigszaladt az erein, megrázkódott és egyszerre úgy átvarázslódott, mint a mesék tündére. Szilárdan kiegyenesedett, a szemében értelmes tűz gyulladt és a szava könnyed lett és értelmes. Teketória nélkül belefogott az írásba, meg se pihent, amíg be nem fejezte és mi áhitattal olvasgattuk a cikkét, amit valószínüleg e trance-állapotának démonai súgtak neki. A világtörténelem dátumai, földrajzi fogalmak, nagy emberek nevezetes mondásai engedelmesen jelentkeztek tolla alá. Az ismeretek végtelen birodalma egy nagy patika volt az ő számára, amelyből kénye-kedve szerint, biztonságosan szedegette ki azt a fűszert, amire ép szüksége volt. És mindezt a csudát az a kis szilvórium tette! Mi ifjú bohémek mindig ezzel a példával bátorítottuk magunkat, amikor éjszakánként az alkoholizmusba csúsztunk.
Sajnos, egyszer az az esztelen ötletem támadt, hogy a lexikon segítségével próbáljam ellenőrizni a tanár úr adatait és a kiábrándulás rettenetes volt. Azok a történelmi hősök sohasem éltek, azok a földrajzi fogalmak e földi világunkban sehol sem voltak találhatók és azok a nevezetes mondások sohsem hangzottak el.
Ekkor tanultam meg, hogy a szesz tüze nem az ismeretet szokta kigyujtani, hanem a - bátorságot.
17.
Jókainak két műve van, amin a legdomborúbb pápaszem sem találna hibát: az egyik, «Egész az éjszaki pólusig», a másik pedig «Egy kalandor a XVII. században». Szívesen fölajánlom egy fületlen gomb ellenében a fejemet, pláne amikor ez a hasogató fájás van benne, hogy Péterfi egyiket sem olvasta. Minek is olvasta volna? A botanikus sem a gyomlált kertben szokott botanizálni.
Az elsőben Jókai példát ad Jules Verne-nek, ennek a koldus-fantáziájú nantesi kispolgárnak, hogy mi az az ifjúsági regény. A magyar matróz-gyerek egyedül marad meg az elpusztult sarki expedicióból az örök jég világában. Kloroformmal elszédíti a jegesmedvét, aztán úgy megszelidíti, hogy olyan hűséges segítőtársa lesz, mint Robinsonnak Péntek. Ha tejre van szüksége, megfeji a szoptatós bálnát, asszonyhoz pedig úgy jut, hogy vésővel kivágja magának a kristályból a bibliai asszonyt, akit a telített tó robbanása zárt oda ötezer év előtt. A fizika, kémia, geológia az ő kezében megannyi hangszerré vált, amelyen virtuózmódra játszotta a végtelen futamok laza összefüggéseit.
Ha a másik könyvét olvasod, az az érzésed, hogy egy olyan rakéta gyulladt ki, aminek szikra-esője sohsem apadhat ki. A kalandort az ostromlott várban árulásért haditörvényszék elé állítják és száz körmönfont bűnt hazudik magára, hogy mindegyikből kimoshassa magát és elhúzhassa az időt, amíg az ostromló sereg kiszabadítja. Gyereknek, öregnek, úrnak, parasztnak, tudósnak, műveletlennek egyformán gyönyörű mulatság ez a mese, amelynek tarkasága mellett az ezeregyéjszaka meséje csak aféle nyomorúságos ázsiai koldus-condra.
De ha kíváncsi vagy, ott a két könyv, olvasd el magad, én bizony nem tudok többet beszélni róla. Sohse tudtam eltanulni az esztétikusok csudálatos terminológiáját, amellyel a szellemi lakomáról evés után órákig el tudnak beszélni, a bekebelezett ízeket és táplálóanyagokat puszta szavakkal helyettesítvén. Csak azt akartam elmondani neked, hogy mihelyt Jókai kirúgja maga alól a valóságos életet és a mi híg légkörünkből beleveti magát a mesék vizébe, ahol a legbolondabb mozdulat és a legferdébb egyensúly is lehetővé válik Archimedes jóvoltából, - micsoda szabályos, kifogástalan íróvá lesz egyszerre. Minél meseszerűbbek az alakjai, annál inkább megtelnek meleg élettel és minél messzebbre lendülnek ki a föld vonzóköréből, annál szabályosabb szerkezetű ívbe hajlik az életsorsuk. Baudelaire albatrosz-madarának nincs nála meghatóbb példája. A mi világunkban sután, ügyefogyottan járkál, hiába akar megfogni bennünket, más dimenziókra teremtett ujjai közül az ember híg árny-alak gyanánt csurog ki. De ha nem köti többé a mai mappánk nyomorúságos mérő-léce, milyen biztonsággal száll és milyen otthonosan szólal meg a hangja! Magad is lemérheted, hogy Jókai írásainak realitása a földhöz való távolsággal fordított arányban áll.
A mi világunk összetartó maltere a logika, az okok és okozatok kegyetlen összefüggése. Ez a misztikus vonzóerő, amely az életet összetartja. És ennek a vonzóerőnek legnagyobb hullámhossza: a falat kenyér és az üres gyomor közt levő távolság. Tartós alkotás csak a fonalak megszakítatlan hálójára rakható. Barátság, szerelem, irígység, nagyravágyás, - az emberélet irányító erői mind ennek az egy vibrációnak a változatai. Satrapákból, rendőrökből, hivatalnokokból, katonákból, adófizető polgárokból, a falat után őgyelgő proletárokból, kikent fonnyadt delnőkből, piros fiatalságú szolgálólányokból, kiszívott mellű feleségekből és símára ápolt bajadérokból ez az erő építette össze az emberi társadalmat, ami e földi világunknak mégiscsak a legcsudálatosabb építkezése és amelynek homlokzatán ott áll a mottó piruló betűkkel, hogy: «Jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok».
Gyötrelmes az igazi alkotók útja és csak lehorgasztott fejjel járhatnak rajta, hogy el ne szalasszák az összefüggések satnya fonalát. Az igazi alkotó törvénytisztelő, mint a jó bíró; rokonszenv vagy gyűlölet, ernyedtség vagy pezsdülő hajlandóság nem juthat szóhoz nála.
Az emberi szellem két legnagyobb alkotása a «Háború és béke» és a kölni dóm.
Ha a «Háború és béké»-t olvasod, érzed, hogy egy nagy szellem micsoda önkínzással töri magát a törvények igájába. Fölhorkan benne a gyűlölet, amikor a sárgaképű korzikai rabló kerül a pennája alá, szemét kidülleszti az iszonyat, amikor a csatatér emberroncsaihoz ér, de ez nála csak egy pillanatnyi megmozdulás, annyi csak, mint amikor a ló távoli nyerítésre fölkapja a fejét, aztán megy tovább fásult kötelességtudással az epika könyörtelen útján. És az utolsó oldal utolsó szavánál érzed, hogy a nagy mű egyetlen igazi tragikus hőse az író, aki dermedt szívvel rogyik össze és összetört szárnyával koszorúzza meg a maga alkotását.
De az emberi szellemnek még ennél is gyászosabb kalodája a kölni dóm. Azt tudod, hogy a gótikus dómok két tornyát nem egyszerre volt szokás megépíteni, hanem előbb az egyiket, aztán a másikat. No mármost képzeld el azt az építőművészt, akinek először az áhitat vetítette volt lelke boltozatára a víziók kísérteties anyagából ennek a hatalmas templomnak a képét. És a léleknek e gyönyörű, mámoros sátoros ünnepe után jött tíz évig, húsz évig, ötven évig a megvalósítás munkája, az epika, téglahordókkal, kőfaragókkal, ácsokkal, akadékoskodó eklézsiákkal, fösvénykedő kurátorokkal, minden egyes kődarabnál a nehézkedési erőnek és a statikának makacs törvényeivel. És jön folyton ismétlődő motivumaival a ritmus, a lélek e szörnyű kivégzési módja, amely a sivár sokszorozást a Szép termelési műveletévé teszi. No és most képzeld el, hogy amikor az egyik torony már készen van és százötven méter magasságból kínálja oda Istennek rózsává díszített keresztjét, - akkor átmenni az egész keserves mindenséggel a tulsó oldalra és előlrül kezdeni megint, csakhogy a szimmetria szent törvénye betöltessék!
Hidd el nekem, a gótikus templomoknál csak egy zsenialitás van: az a másik torony, amely hiányzik róluk. És ha a bécsi, vagy a trassbourgi dómot látom, csonka torony-talpánál megilletődve gondolok az építőművészre: zseni volt, mert abbahagyta.
Most már sejted úgye, hogy mi az a végzetes szomjúság, ami a lángészt az alkohol felé húzza? Az alkoholban úgy föloldódik a logika, mint a király-vízben az arany. Az alkohol romboló méreg az epikának, de éltető nedv a centrifugális pályájú lírának. A részeg ember botorkál a földön, de otthonos biztonsággal sétál a viziók tartományában.
Ne haragudj kérlek, hogy szóvá teszem, de magad is észrevehetted, hogy a legtöbb borkereskedő zsidó. Borkereskedők, könyvkiadók, ékszerészek, színházigazgatók, leánykereskedők, - ők az igazi, klasszikus epikusok. A legnemesebb kincseknek: bornak, könyvnek, ékkőnek, játéknak, csóknak a sáfárjai, tudják hidegen szemmel nézni, innyel kóstolgatni portékájukat, amelynek démoni ereje úgy nem fog rajtuk, mint ahogy a patkoló kovács meg nem pörkölődik a szikra-esőben. Magyar ember ha borkereskedő lesz, elissza magát, ha könyvkiadó, mecénás lesz, ha ékszerész, a legnagyobb gyöngysort a babája nyakába akasztja, ha színházigazgató, a fülébe húzatja a bandával, ha pedig leánykereskedő lenne, - arról beszélni se jó.
18.
(Közbevetett megjegyzés.) Egyszer gyerekkoromban magam is láttam, hogy az alkohol elsenyveszti a logika fonalát, amely a földhöz köti az embert és a lélek, mint a kiszabadult léggömb, a hősiesség felhőibe emelkedik tőle. Ott nálunk, a piactéren két részeg legény összekapott. Az egyik ácslegény volt, a másik csizmadia. Előbb kézzel csúnyán összetépázták egymást, aztán az ácslegény nagyot ordítva elrohant:
- Várj csak meg, mindjárt visszajövök, te disznó!
A másik várta szépen, türelmesen. Az ácslegény a templomhoz szaladt, amelynek tornyát ép akkor javították volt. Fölkapta a csákányát, a feje körül meglóbálta és ment vissza a csatatérre. Ütésre tartott csákányával megállott és ráordított a csizmadiára:
- Ide gyere, ha mersz!
A csizmadia hajadonfejét hátraszegve lépett egyet előre és visszaordította:
- Ide üss, ha mersz!
Az ácslegény lóbált egyet a csákánnyal és megint ráordított:
- Ide gyere, ha mersz!
A csizmadia megint lépett egyet:
- Ide üss, ha mersz!
- Ide gyere, ha mersz!
- Ide üss, ha mersz!
Így ment ez, amíg csak össze nem értek. Akkor aztán az ácslegény lecsapott a csákánnyal és a csizmadia bezúzott fejjel zuhant le.
Mind a kettő hős volt. Mind a kettő merte.