Hajnali beszélgetés
szerző: Hajnik Miklós
- Génuában találkoztam egy különös fiatal emberrel, mesélte László. Egyazon szállóban laktunk. S egy éjjel együtt indultunk le a hegyoldalban, hogy kissé szétnézzünk az éjszakai Génuában.
Néhány nő is akadt hamar. És betértünk egy vendéglőbe. Némileg becsíptünk.
Reggel felé aztán bájos társnőinknek búcsút mondtunk s mi ketten lebotorkáltunk a szűk, halszagú sikátorokon a tengerpart felé.
Még sötét volt. Mi mentünk egy darabig a parton. Gyanús alakok kóvályogtak körülöttünk. Hirtelen bukkantak elő nagy hordó- és ládarakások közül, majd megint eltűntek.
Időnként megcsúsztunk egy-egy narancshéjon vagy széttaposott datolya magján. S mentünk lassan, egymás mellett, a part peremén.
Aztán leültünk egy magányos, oldalt fordított ládára. Alighogy ráültünk, nagy rikoltással kiugrott belőle egy napsütötte, félmeztelen kis olasz gyerek s futott, futott, míg eltűnt a távolabb álló nagy ládahalmazok közt.
Szótlanul ültünk egy ideig a megijedt kis Diogenes ládáján. A tenger hullámai ütemesen csapkodtak a kikötő kőfalához. A kopasz vitorlarúderdő csendesen, alig észrevehetően meg-megrezdült. Mögöttünk egy matrózcsapszék ajtaja néha fölnyílt s ilyenkor vad, exotikus zene zavaros ütemei jutottak el hozzánk. Néhány sikoltás, mint amilyen lehet, ha valakit gyilkolnak, hallatszott felénk időnként. Majd veszekedő részeg férfiak vad üvöltése.
Minket mindez nem izgatott. Tudtuk, hogy ilyen az olasz kikötőváros éjjeli csendje és hogy nem gyilkolnak ott senkit. Csak jó barátok beszélgetnek egymással kedélyesen.
Szótlanul ültünk.
A tenger felől jövő napfelkelte előtti szellőnek simogatása, a parthoz verődő víz ütemes mormolása, az alig rezdülő vitorlarudak imbolygása, együtt bizonyos hipnotikus hatást gyakoroltak reám.
Magunk elé meredve ültünk szótlanul. Elgondolkozva oly mélyen, hogy nem volt határozott gondolatom, melyet szavakban ki tudtam volna fejezni.
Szótlanul ültünk. S aztán társam beszélni kezdett.
Halkan beszélt:
- Gyalázatos pezsgő volt. Micsoda lányok. Nem, ennek így nincs semmi értelme... Ez is mulatság...
Én nem szóltam semmit. És ő folytatta:
- Minek jöttem Génuába? Nem tudom. Minek? Ez a gyerekek kérdése...
Lehajtotta fejét. Mögöttünk az úton néhány részeg néger matróz ment énekelve, tántorogva. Röhögtek és rugdosták a velük levő lányokat. Egy hatalmas termetű szerecsen ölbe kapta az egyiket és ordította franciául, hogy bedobja a tengerbe. Mielőtt azonban a parthoz érhetett volna, megbotlott, elvágódott s aztán ott maradt a földön a lányon heverve. Lassan elcsendesedtek.
Ismerősöm újra megszólalt:
Utálatos. Minden utálatos. Semminek sincs semmi értelme. Én nem lennék semmi a földön. Minek? Olyan mindegy minden.
Pedig én sok minden lehettem volna. Két év előtt, ha akartam volna, király is lehettem volna.
Párizsban éltem akkor. Az egyetemre jártam, ott laktam nem messze tőle.
Nem volt pénzem akkoriban, csak éppen annyit kaptam hazulról, hogy valahogyan megélhettem.
Nem is volt különben szükségem még akkoriban sok pénzre. Egy fiatal férfinak oly kevésre van szüksége, a nőn kívül. S az akkori nőm nem került semmibe sem nekem. Akkoriban még nem ismertem azt az élvezetet, melyet az szerez, hogy a nőt kifizetem.
Azóta minden nőt kifizettem, még ha nem akarta is. Erőnek erejével. Most már nem akarom, hogy egy nő azt képzelhesse rólam, hogy én őt szeretem. Kifizetem s aztán mindennek vége. Ha azután találkozom vele, meg sem ismerem.
De akkoriban még nagyon fiatal voltam. És szépnek találtam egy nő önzetlen szerelmét.
És egy kis bölcsészettan-hallgató nővel volt viszonyom.
Csacsi kis leány volt. Nagyon csinos, nagyon jó alakú leány a Kaukázusból.
De hagyjuk ezt. Elég az hozzá, nála sok különös emberrel ismerkedtem meg.
Nem tudtam, hogy kik azok. Nem is kérdeztem soha.
Egy este a leányt feketébe öltözve találtam. S kért, hogy kísérjem el.
Egy félreeső kis utcában egy zugkávéházba tértünk be. Az egészen üres volt.
S a leány zajtalanul, gyorsan átsuhant a piszkos ivón s egy gyertyáktól világított szobába jutottunk.
Barátaink ott voltak. Szótlanul, melegen fogtak velem kezet.
A szoba lassanként megtelt. S aztán egy papi külsejű kopott ember állt fel közöttünk s egy nekem teljesen idegen hangzású nyelven beszélni kezdett. Aztán imádkoztak.
Mikor az utcán voltunk újra, megkérdeztem a leányt, hogy mi volt ez.
- Összegyűltünk az Araméniában legyilkoltak emlékére imádkozni - mondta ő.
- De hisz te neked semmi közöd Araméniához.
- Egy volt szeretőmet is meggyilkolták ott - mondta ő halkan.
Gyöngéd gondolat. Nem? Elvinni az új szeretőt a voltnak a gyászistentiszteletére. Elvégre ahány ház, annyi szokás. Lányok, akik szabad életet élnek és nem vágynak a férjhez menésre, épp oly ostobák volnának, ha nem tartanának szeretőket, mint a rendezett viszonyok között élő, pusztán csak a férjhezmenetelre alapított életet élő leányok, ha szeretőjük volna.
Ez egészen természetes. Különös, hogy vannak még emberek, akik nem látják be, hogy az erkölcs más és más helyzetben más és más.
De elvégre mindegy. Én nem fogom az embereket megváltoztatni. Nem is akarom. Mire való volna az ilyesmi? Aki szamárnak született, az maradjon szamár, aki madárnak, az röpüljön, ha kedve tartja, aki pedig embernek született, az legyen ember és semmi egyéb. Legyen ostoba, közönséges, ízléstelen, járjon úgy az esze minden tetténél, minden érzésénél, hogy van-e neki abból haszna vagy nincs. Ezek azok a jó, kedélyes, életkedvvel teli emberek.
De miről is kezdtem beszélni?
Igen, amikor a leánnyal újra otthon voltunk, én leültem vele szemben. És elgondolkoztam.
Néztem őt és elgondolkoztam.
Elvégre, furcsa dolog egy leány. Különösen az olyan, aki az ember szeretője.
Egy nőt nézni nyugodtan, aki az ember szeretője, az mindig valami különös érzés. Hogy kerültünk össze? Ez mindig érthetetlen nekem. Egyike a legnagyobb rejtélyeknek, ami az életben előfordul, az, hogy hogyan kerül össze egy férfi és egy nő, akik teljesen idegenek voltak egymáshoz, és egyszerre mindenki más idegen nekik, csak éppen ők ketten egymásnak nem.
Bizony furcsa. Általában... Különös dolog a szerelem. És egy nő... Néha olyan szép tud lenni egy nő. Mindig szép tud lenni, amikor csak akarja. És én elvesztem a fejemet. Marhaságokat beszélek össze-vissza. Egész összekavarodom. Csodálatos és érthetetlen lesz nekem minden. Olyan gyöngének érzem magamat, mint egy szúnyog. Minden önbizalmamat elvesztem. Nyomorult és megvetésre méltó leszek. Utálom önmagamat. Megsajnálom, hogy a világra jöttem. Megtagadom a múltamat, minden szebb gondolatomat, emlékemet. Egész kicsi leszek és nyomorult, minden képességem mintha mind ugyanarra az egy helyre gyűlnek egybe. S egyszerre csak azt veszem észre, hogy kellek a nőnek. S akaratlanul is megkezdődik az ősi játék. S milyen furcsa, aztán, józanul, újra a nő arcába nézni. Meglátjuk a petyhüdtséget rajta, a bőre pórusait, cserepes szája szélét, zsíros haját. Észrevesszük, hogy nagy a lába, puha a húsa s nem is olyan szépek a szemei. Ah, pfuj, milyen csúnya is egy nő, mihelyt már nem kell nekünk!
Különben, hagyjuk ezt... Miről is kezdtem beszélni! Hát igen, amikor a leánnyal otthon voltam, újra...
A leányt Senjának hívták. Senja, az keresztnév. Nem tudom milyen névnek felel meg franciában. Senja, úgy hívták. Úgy hívtam én is: Senja. Mindig úgy hívtam. Nem tudtam ehhez a névhez valami becéző toldást kitalálni.
Igazában véve nem is becéztem soha. Erre ő nem is tartott igényt. Egyáltalán nem volt érzelmes természetű. Komolyan mondom, utcai leányokban több érzelmességet találtam, mint benne. Olyan egykedvűen engedte át magát, hogy az már meglepő volt. Izgulni azért izgult, a maga módja szerint. De nekem az ilyenfajta nők szerelme nem kell.
Hogy miért nem hagytam ott? Lustaságból. Megvolt, hát megvolt. Legalább nem kellett nőt keresgélnem. Így kényelmesebb.
Érzelembe és pénzbe nem került Senja nekem. Így hát semmi okom sem volt, hogy meg ne tartsam barátságomban. S most, hogy azután a különös gyászistentisztelet után újra otthon voltunk, eszembe jutott, hogy tulajdonképpen nem is tudok semmit az ő múltjából. Az ő eddigi életéből.
Még sohasem kérdeztem tőle semmit. Ő pedig magától nem beszélt.
És aznap, hogy azt mondta ott, azon a gyülekezeten, hogy neki egy volt szeretőjét meggyilkolták, akkor jutott először eszembe, hogy mégis illene talán érdeklődnöm egy kissé az ő múltja iránt, talán jólesik neki az elmúlt időkről beszélni.
Megkérdeztem:
- Te, Senja, mondd... Mi közöd is van neked Araméniához?
- Nekem? Semmi.
- Valakit ott meggyilkoltak, Senja, emlékezzél csak, ma mondtad, hogy valakit ott meggyilkoltak.
- Igen... - mondta szórakozottan. - Ott sok embert meggyilkoltak.
- De nem ez érdekel engem, Senja. Nem a sok ember. Hanem egy valaki, akit ott meggyilkoltak. Látod, ez érdekel engem.
Senja rám nézett. Szemei egész aprók lettek Csúnya, ellenséges arckifejezése volt. Aztán vontatott, unott hangon mondta:
- Talán féltékeny vagy?
- Nem, nem - nevettem durván, azért, hogy fájjon neki. - Nem, Senja, nem vagyok féltékeny reád. Igazán, nem volna érdemes.
Senja elmosolyodott.
- Ezt jól mondtad, Péter... Látod, így tetszel nekem. Ha cinikus vagy és goromba. Ez a te igazi hangod. Ez illik tehozzád. Nagy paraszt vagy te, Péter.
- Én az vagyok - mondtam. - Én igen. De hogy te mi vagy, Senja, arról azt hiszem, jobb nem beszélnünk.
Elhallgattam, mert ugy-e éppen eleget mondtam evvel? Ő is úgy látszik megelégelte ezt a fajta enyelgést s elhallgatott.
Így hát csak nem sikerült semmit sem megtudnom a meggyilkolt szeretőjéről, meg az ő egyéb múltjáról.
Igazában nem is nagyon érdekelt, azért nem piszkáltam tovább ezt a kérdést. Bánom is én. Különben, úgyis csak hazudott volna. Minden ember mindig hazudik, amikor saját magáról beszél. Még ha nem is akarna hazudni, akkor is csak hazugságokat tud mondani önmagáról, mert hisz nem is ismeri önmagát. És az irodalom is nagyon megrontotta az embereket. Olvasnak könyveket, regényeket, s azokból megtanulják, hogy a maguk mindennapi életét is túlozzák s vagy sokkal aljasabbnak vagy sokkal nemesebbnek tüntessék fel, mint amilyen az a valóságban. Pedig az élet és a regény nagyon lényegesen különböznek egymástól. Az ember életében van időnként néhány említésre méltó perc és a többi szürke sokezer perc az csak töltelék, ami egy írott regényből kimarad, lévén egy jó regény mindig csak a nevezetes percek sorozatának a megelevenítése. Ez különben, azt hiszem, önt nem nagyon érdekli. Engem sem. Hát hol is hagytuk abba?
Igen. Szóval Senja nem felelt. Hallgatott. Már most mit kezdjek én? Különben, muszáj nekünk beszélnünk? Úgy-e, nem? Elvégre, ülhetek én egy nő mellett szép csendben és cigarettázhatom nyugodtan. Ah, minek is annyit beszélni! Csak csupa félreértésre ad okot minden szavunk. Az emberek csak azt hallják meg, ami reájuk vonatkozik. És sok mindent, amit az ember csak úgy véletlenül mond, egészen másra gondolva, azt ők személyes kérdésnek veszik. Higgye el uram, nem érdemes beszélni soha. Legfeljebb nagyon jó ismerősök előtt, akikről bizonyos lehet, hogy nincs bennük semmi rosszindulat. Egyébként ne beszéljen soha idegen emberek előtt. Nagyon sok undorodástól szabadulhat így meg. Ezt az egy jó tanácsot adhatom önnek, uram. Másom sincs.
De kivált nővel nem szabad sohasem meggondolatlanul beszélni. Azok mindig mindent magukra értelmeznek. Nagyon kell óvakodni a nőktől, uram. Eltekintve az ő elkerülhetetlen sajátos használhatóságuktól, bizony, csak több baja van az embernek egy nővel, mint öröme. Ha szerelmes, az is baj, ha nem szerelmes, az is baj, ha csúnya, az is baj, ha szép, az is baj. Ha pedig egy nő rosszindulatú és ellenséges, hát annál aztán nincs valami kiállhatatlanabb és undorítóbb. Bizony, sajnáltam nem egyszer, hogy már nincs meg az a szép középkori szokás, hogy a boszorkányokat elégetik. Nagyon szükséges intézmény volt az, sokkal több jót tett az emberiségnek, mint például a torpedó és a gyorstüzelő ágyuk feltalálása. Képzelje el, uram, milyen megnyugtató érzés lehet az, hogy elégett a boszorkány! Nézni a sárga lángnyelveket, hallani hogyan serceg a húsa. Gyönyörrel szívnám be ezt a pörkölt szalonnaszagot!
Ebben az esetben ezt ugyan nem élvezhettem volna. Senja ugyanis nagyon sovány volt, nem volt semmi fölösleges zsiradék rajta Egyébként, nem is nagyon kedvelem a kövér nőket. Különben, a nagyon soványakat sem kedvelem... Ah, különben, hisz az egészen mindegy, hogy sovány-e vagy kövér. Mellékes. Önámítás az egész. Utólagos megállapítás. Mert az úgy van: Egy nő megtetszik nekem. Sohasem tudtam, hogy miért tetszik nekem az a nő éppen és nem egy másik. És ha az a nő, amelyik tetszett nekem, sovány volt, akkor sovány nőt szerettem, ha pedig kövér volt, akkor kövér nőt szerettem. Ez világos ugy-e?
Talán kissé zavarosan beszélek, uram? Ugy-e össze-vissza beszélek? Nincs is semmi értelme, ugy-e? De hát minek van értelme? Van-e egyáltalán valaminek is értelme? Mondja? Mondja meg őszintén? Hisz ön valamiben? De egészen komolyan?
Ön sem felel. Más sem felelt soha, akitől csak kérdeztem. Senjától is megkérdeztem egyszer: Mondd, Senja, elhiszed te, hogy ez az élet nem egy ostoba komédia, egy nevetséges, lealázó és méltatlan komédia? És ő nem felelt. Úgy nézett reám, mint egy hülyére. És igaza is volt talán. Mert mindig annak van igaza, akinek valamiről határozott véleménye van, akármilyen ostoba vélemény is legyen az. Nekem, uram, csak sejtelmeim vannak, határozott véleményem nincs semmiről sem. Lehet, hogy ez is hülyeség, de a másik, az egész biztosan határozott hülyeség.
Hát különben mindegy, valahogy csak eltelik az élet. Hogy kinek volt igaza, az egészen mellékes... Egyébként úgy gondolom, hogy csak a halálnak van igaza. Mindig a halálnak van igaza. Könnyű neki. Befogja csontos, jeges kezével a torkunkat s nem felelhetünk neki. Hát persze, hogy neki van igaza...
Különben, miről is kezdtem beszélni?...
Igaz is, azt mondtam önnek, hogy elmondom az én királyságom történetét. Jó, hát elmondom.
Úgy volt, hogy egy nap Senja azt mondta nekem:
- Bekoff Dániel haldoklik.
- Igen? - mondtam. - Igen? Ejnye, ejnye... Ez nagyon szomorú.
- Miért volna szomorú? - mondta Senja ellenségesen. - Hisz most kezdődik a mi szerencsénk.
- Igen? - mondtam. De igazán fogalmam sem volt arról, hogy ki az a Bekoff Dániel és hogy mi köze lehet neki a mi szerencsénkhez, amelyet sehol se láttam.
- Igen - mondta Senja -, mert ha most egy kicsit összeszeded magadat, még lehet belőled valami.
- Ugyan mi? - kérdeztem csodálkozva. El nem tudtam képzelni, hogy mi lehetne belőlem?
- Király - mondta Senja nyugodtan.
- Hát ez nagyszerű! - mondtam. - Erre igazán sohasem gondoltam. Aztán mi a csudát kezdjek avval a királysággal? Te, Sonja, hallod, én nem akarok király lenni.
- De én királyné akarok lenni, értsd meg - mondta Senja.
- Te, Senja - mondtam bizonytalanul - emlékezzél csak vissza, Senja. Én határozottan megmondtam neked, mielőtt... Emlékezzél csak vissza, Senja, én megmondtam neked akkor, hogy én téged semmi körülmények között feleségül nem veszlek. És te ezt a feltételemet annak idején elfogadtad. Házasságról szó sem lehet, azóta sem.
- No igen - mondta Senja lustán -, mert hisz arról sem volt szó, hogy te király leszel.
- Ne tréfálj, kérlek, Senja, ne tréfálj - mondtam aggodalmasan. - Hogy leszek-e király vagy sem, azt nem tudom, mert ezen még sohasem gondolkoztam, de hogy férj nem leszek, azt egész biztosan tudom.
- Hogy te min gondolkoztál és min nem, azt nem tudom - mondta Senja kicsit gúnyosan. - Az különben egészen mellékes. Azt azonban tudom, hogy most király leszel.
- De miért lennék király? - kérdeztem. - Az apám sem volt az, a nagyapám sem, semmi rokonom, ismerősöm vagy barátom nem volt király. Igazán nem látom be, hogy miért kellene éppen nekem erre az életpályára mennem?
- Először is azért, mert most alkalmad van reá - felelte Senja fölényesen. - Másodszor is... Azaz mindenekelőtt pedig azért, mert én királyné akarok lenni. Értsd meg, végre.
- Hát én nem értem - mondtam csökönyösen. - Nem, én semmit sem értek.
- Mit nem értesz?- rivallt rám ellenségesen Senja. - Talán azt nem érted, hogy most egészen megváltozott a helyzet? Azelőtt nem is akartam volna a te feleséged lenni, de most, hogy király leszel, az egészen más. Hát ezt nem érted?
- Kérlek, Senja - mondtam sértődötten - mindenekelőtt nagyon kérlek, ne használj velem szemben ilyen hangot, ehhez én nem vagyok szokva. Hogy király leszek-e vagy sem, az nekem egészen mindegy, de azt minden körülmények között kikérem magamnak, hogy te ilyen éles hangon beszélj velem. Ezt értsd meg, kérlek.
- Úgy? - mondta Senja gúnyosan. - Hát ezt értsem meg? Jó, megértem. De te is értsd meg, hogy változott a helyzet.
- Én nem látom be, hogy mennyiben változott volna a helyzet - feleltem nagyon nyugodtan. - Sőt úgy hiszem, hogy semmiben sem változott a helyzet. Ebben maradjunk, Senja, és ne vitatkozzunk tovább.
- Jó - mondta Senja - én nem bánom. De annyit mondhatok neked, hogy te igenis király leszel és én királyné.
- De kérlek, mit akarsz evvel az ostobasággal? - kérdeztem már egy kissé idegesen. - Engedd meg, hogy röviden ostobaságnak nevezzem ezt a különös ötletedet. Mert én igazán nem látom be, hogy miért kellene nekem királynak lennem.
- Mert itt a jó alkalom. Most vagy soha - mondta egész komolyan Senja. És aztán megvető mosollyal gúnyosan hozzátette:
- Vagy talán te azt hiszed, hogy mindennap akad egy üres trón s arra éppen téged várnak?
- Nem, én azt igazán nem hiszem - mondtam nagyon nyugodtan. - Egyáltalán nem hiszem. Sőt engem ez az egész ügy nem érdekel. Egyáltalán nem. Hogy van-e üres trón valahol, vagy sem, ez a kérdés engem eddig igazán nem foglalkoztatott s ezentúl sem fog engem érdekelni.
- De fog! - mondta élesen Senja. - Ezt a jó alkalmat semmi esetre sem lehet elszalasztanod.
- De micsoda jó alkalmat? Engedd meg, hogy végre megkérdezzem, hogy mi az az alkalom, amiről te folyton beszélsz?
- Hát már mondtam - felelte Senja könnyedén -, hisz már megmondtam neked, hogy Bekoff Dániel meghal a napokban. Csak persze még előbb beszélned kell vele. A többit aztán majd elintézem én.
- De hát ki az a Bekoff Dániel? - kérdeztem.
- A Bekoff Dániel az a Bekoff Dániel - felelte ő egyszerűen.
- Engedd meg, de ki kell jelentenem, hogy ettől nem lettem okosabb - jegyeztem meg.
- Az egészen mindegy! - mondta Senja türelmetlenül. - Nem kell, hogy te okos légy, a fő, hogy minél kevesebbet beszélj és reám hallgass. És most pedig mindenekelőtt elmegyünk Bekoff Dánielhez és megbeszélünk vele mindent. Azt hiszem, ő nem fogja a tervünket ellenezni. Ugy-e? mit gondolsz?
- Ha épp ilyen világosan fogod neki előadni, mint ahogy nekem megmagyaráztad, úgy egész biztos lehetsz afelől, hogy beleegyezik - mondtam gúnyosan.
- Ugy-e? - mondta vidáman Senja s fejébe nyomva sapkáját, elindult.
Én pedig mentem vele.
A Rue Saint-Jaques egy rozoga házában egy rossz szagú és piszkos lépcsőházban Senja bezörgetett egy ajtón.
Bent senki sem mozdult.
- Talán meghalt - mondta egy idő múlva Senja.
Egy pillanatig elgondolkozott. Valami olyan gonosz, csúnya arckifejezés ült az arcán, mint amilyent csak nőknél lehet látni, olyan nőknél, akiknek egy kedves tervük nem sikerült.
Aztán újra, most már nagyon erélyesen, mondhatnám dühösen zörgetett az ajtón s megrángatta az ócska nyikorgó kilincset is.
Bent egy ajtó kinyílt. Aztán papucscsoszogás hallatszott, majd tompa, száraz, rezonancia nélküli köhécselés. Az ajtó felnyílt s egy ijesztően lesoványodott alak fogadott bennünket. Feje előrelógott meggörbült nyakán. Ijesztően fehér, vértelen arcában két mélyen beesett szem. Hosszú, csontváz keze lázasan forró volt és izzadt. Bizony isten, uram, utáltam, amikor a kezemhez ért. Tüdővészes volt ez az ember, uram, nem kellett orvosnak lennem, hogy ezt az első pillantásra meg ne állapíthattam volna. S bizony a végét járta, szegény.
Bementünk egy nagyon egyszerűen berendezett kis szobába. Az ablak tárva-nyitva volt. Egy nagy üveg tele sárga szirupos orvossággal állt az asztalkán. Házigazdánk egy evőkanállal bevett belőle s aztán lerogyott a sezlóngra. Arcán kényszeredett fanyar mosolygás, mint az olyan emberé, akit már semmi sem érdekelhet. Egyébként is értelmes embernek látszott, de testileg már túl volt azon a határon, mely az élet és a halál között az élet innenső partjáig ér. Már csaknem halott volt ő, uram, s csak felesleges teher volt neki az élet.
Nem lett volna szívem őt bármivel is zavarni. De Senja, a nőknél szokásos szívtelenséggel, egyáltalán nem törődött szomorú állapotával, hanem röviden mondta, reám mutatva:
- Hát ez az az ember... akiről beszéltem. Vele már mindent elintéztem. Most már csak az a kérdés, hogy ön hajlandó-e?
- Nekem igazán mindegy - felelte Bekoff Dániel közömbösen.
- Hát, szóval, beleegyezik? - kérdezte gyorsan Senja.
- Nem bánom - mondta Bekoff Dániel és könnyedén elmosolyodott. Talán gúnyos is volt, én nem tudom, mert nem igen bírtam őt hosszasabban nézni. Szegény, szerencsétlen, haldokló ember, igazán szánalmas látvány volt. Nekem pedig gyönge szívem van, uram, s kivált a tüdőbetegek iránt nagy szánalmat érzek, mert nekem is hajlamom van erre a szörnyű vészre.
- Egyszóval: beleegyezik? - ismételte Senja. S alattomos mosoly villant át szűkre húzott arcán. Aztán hirtelen felém fordult s azon az ő sajátságosan kellemetlen, vontatott hangján mondta nekem:
- Lássa, Bekoff Dániel a legnemesebb ember, aki valaha élt, nem is tudja még, hogy milyen nagy hálával tartozik neki.
Bekoff Dániel kényszeredetten mosolygott. Őt láthatóan untatta Senja.
- Hát most tovább nem is fárasztjuk, mondta Senja és felállt. - Majd holnap eljövök az iratokért. Isten önnel, addig is, Bekoff Dániel.
A beteg köhécselt s mormogott is valamit. Aztán mi elmentünk.
Hazakísértem Senját. Az egész úton nem szólt hozzám egy szót sem, annyira el volt merülve a gondolataiba.
Ön, uram, szereti ön uram, ha egy nő mélyen el van merülve a gondolataiban? Mert én nem szeretem az ilyesmit, uram. Utálom, gyűlölöm tiszta szívemből. Mert azt még sohasem tapasztaltam, hogy egy nő elgondolkozásából valami jó származott volna. Szörnyű a nő, ha komolyan elgondolkozik. Én olyankor már előre félek.
De hát mit lehessen tenni? Csak mentem mellette, kullogtam szótlanul.
Amikor a ház elé értünk, amelyben ő lakott, hirtelen búcsút vett tőlem Senja. Én ugyan úgy gondoltam, hogy fel fogok menni hozzá s aztán valahogy együtt elfelejtjük ezt a kínos délutánt, az ostoba terveket és az ő töprengését és azt a szörnyű haldoklót.
De mivel láttam Senja arcán, hogy ma nem lehet vele okosan beszélni, hát otthagytam a kapu alatt.
Van legalább egy szabad estém. Az is valami. Azt valószínűleg ön is tudja uram, hogy ha az ember egy nőnek a szolgaságában él, milyen jól esik olykor távol lenni tőle!
A házasemberek talán azt mondanák, hogy: mindig! De, uram, én nem hiszek nekik. Mert amely férfi egyszer megházasodott, az megérdemli a sorsát. Az rabszolgatermészet, az nem szereti a szabadságot, nem is érti, hogy mi az. Az alapjában véve jól érzi magát az asszony rabságában, bármennyit panaszkodjék is. Minden férj papucshős, uram, legalább is én ezt mindig így láttam. De én szabad ember vagyok, uram, és utálom, ha egy nő parancsolgat nekem. Tűröm, tűröm egy ideig, igen átlátszó okokból tűröm, már ameddig tetszik nekem, de ha egyszer meguntam, akkor aztán vége! akkor nem tűröm tovább.
De Senját még nem untam meg. Igen, ez a helyes kifejezés, hogy: még nem untam meg. Mert éppen azon a ponton voltunk. Szerelmes már nem voltam beléje. Izgulni már nem izgultam rajta, érdekelni már nem érdekelt, de még nem untam meg.
Így hát tűrtem a szeszélyeit. És voltak neki szeszélyei! Szeszélyei, azok voltak, uram! De minek erről beszélni? Nincs már semmi közöm sem Senjához. Nem is fogom látni soha többé, hála az istennek. Azt se tudom, hogy mi lett belőle. Valószínűleg elzüllött. Vagy talán mégsem. Sokkal ravaszabb és számítóbb volt, mintsem hogy elzüllhetett volna.
Mert csak a jó emberek züllenek el. Azok, akiknek jó szívük van. Akik megbíznak másokban. Akik nem irigykednek és nem önzők. Odaadják, amijük van.
Csak a nagyon-nagyon jó emberek züllenek el a mai társadalomban.
De hagyjuk ezt. Nem is tudom, miért kóvályog úgy a fejem, mindig elfelejtem, hogy mit is akartam tulajdonképpen mondani... Úgy látszik, mégis sokat ittam. Hiába, már nem úgy bírom a szeszt. Mint annak idején...
Mint annak idején, amikor Senjától a kapu alatt elváltam, merthogy ő nem akarta, hogy felmenjek hozzá.
- Nem baj - gondoltam -, nem baj. Csinálok egy görbe éjszakát. Hehe. Végre egyszer leiszom magamat, de igazában. És addig is, nem unatkozom. Majd csak akad valami megfelelő nő.
Jó éjszakát Senja. Aludj jól. Vagy törd a fejedet mindenféle ostoba terven. Királyné, az akarsz lenni? Úgy, hogy én legyek a király? No, majd meglátjuk, meglátjuk.
Nem nagyon izgatott ez a kérdés. Őszintén szólva nem is érdekelt. Még annyira sem, hogy érdemesnek tartottam volna azon gondolkozni, hogy lehet-e belőle valami? Van-e valami komoly alapja Senja tervezgetéseinek? Hogyan is képzeli ő az én királyságomat?
Mindez nem érdekelt engemet, uram. Igazán a királyi állás teljesen kívül esett az én gondolatvilágomon. Elég élénk képzelőtehetségem van, el tudok mindenféle életmódot és helyzetet képzelni, de a király helyzetét nem tartottam soha valami különösképpen irigylésre méltónak. Az én természetemhez pedig egyáltalán nem illik. Mert uram, én el tudom magamat képzelni, bele tudnám magamat képzelni Néró, Tamerlan, Nagy Sándor vagy Péter cár helyzetébe, de olyan valami felemás, mint egy modern király, teszem azt az angol király... Semmi sem függ tőle, csak egy cégér, amit kiakasztanak a bolt elé. Mennyit unatkozhat szegény! Nem uram, az nem élet! Az nem élet, amikor valakiből már nem lehet semmi sem. Már pedig egy király nem igen viheti többre. Ő azáltal, hogy trónra ült, mint ember befejeződött. Nincs tovább.
Már pedig engem az egész életben csak az a tovább érdekelt. Mindig másnak lenni, mindig másként élni, mást akarni és mást szeretni. A változatosság uram, számomra a legfőbb, az egyetlen érdemes életmód. Egyszer itt, egyszer ott, palotában, csapszékben, mindig más emberek között. Csak így elviselhető az élet, terhét nem érzem, mert mihelyt valaminek a következményeit is viselnem kellene, hát odébb állok. Csavargó természetem van. Nem tudok egy helyben sokáig élni.
Az idegen elhallgatott. Idegesen megsimogatta a homlokát, reám nézett üres szemekkel. A szeszadta mámor már kezdett elszállni belőle, fáradt volt és kétségbeesettnek látszott.
Közben már világosodni kezdett. A hegyek mögött felkelni készült a nap s vörösessárgás fény vetődött a hegy csúcsára.
Hűvös volt. A színtelen világosságban minden komornak és élettelennek látszott. Kísértetiesen imbolyogtak a kopasz vitorlarudak. A piszkoszöld víz szennyesen és értelmetlenül nyalogatta a kikötő védfalát. Valahol messze kint az öbölben egy hajó tülkölt s a révkalauz motoros naszádja berregve siklott az üres vizen. A bazilika harangja megkondult, repedt, érzéstelen hangon. Egy csacsit hajtott maga előtt egy álmos, kövér parasztasszony. A csacsi hátán két zsák összekötve, a végük majdnem a kövezetet súrolta. Lassan lépegetett a csacsi és az asszony.
A csacsi okos és élénk szemekkel nézelődött. Minket is végignézett, meleg, jószívű humorral, ahogy csak a csacsik tudnak nézni. A parasztasszony, aki bambán és esetlenül tipegett mögötte, a kezében levő görcsös bottal végigvágott a szamár hátulján. Tompán puffant a bot, de a szamár, mintha mi sem történt volna, éppoly nyugodtan és lassan lépegetett tovább, mint azelőtt. Föl se vette a durva ütést.
- Több esze van ennek a csacsinak, mint sok embernek - mondtam, igazán minden mellékgondolat nélkül, inkább csak hogy mondjak valamit.
De az idegen ezt a mondásomat magára vette. Ellenségesen nézett végig s élesen kérdezte:
- Reám értette ezt a megjegyzését?
- Óh, dehogy - mentegetőztem sietve.
Bizalmatlanul még egyszer végignézett. Aztán hirtelen felkelt, szó nélkül megfordult s indulatosan gesztikulálva elment.