Hajnalban a kapu előtt
szerző: Tömörkény István
Reggel négy óra van. Fölkelek, hogy kinyissam a kaput, minthogy ma mosás lesz, és jön a mosóné. Van ugyan csengettyű a ház falában, de az nem jó dolog, az a csöngetés. Attól mindenki meg szokott rémülni, hogy ugyan ki jön, mit hoz, mi hírrel van? Csöngetni csak távirathordó szokott, a távirat pedig rendszerint rossz eseményeket jelent. Azért jár sebesen. A jó hír, az lassan jár, azt ötkrajcáros levélben szokták küldeni, pedig a rossz hírt kellene lassan küldeni, az mindig elég jókor ér. Így hát inkább nyissuk ki a kaput, hogy Mari néni ne csöngessen, és ne ijedjen meg senki a házban, hogy jaj, talán táviratot hoztak? (Bolond dolog is nagyon, a világ több ezer évig megvolt nélküle, és mégsem fordult fel.)
Az utcán még teljes sötétség van, szalad a rudas ember, hogy oltogassa a lámpákat. Ilyenkor mindig szalad, ellenben mikor gyújtogatni kell, lassan jár. Úgy lehet siet haza, hogy lefekhessen. A csizmáját a kopogásáról meg lehet ismerni, mert esztendők óta ő járja mindig ugyanezen lámpákat, és mindig ugyanezen csizmában. Valami régi mester varrhatta még ezeket a bőröket össze, s e régi mesterek varrásai sokszor tovább tartanak, mint maga az ember.
Messze az utca végin, arra belülről, lárma hallatszik. Nem látni semmit, hanem azért fölteszek tíz forintot - nem, annyit nem teszek, hanem öt forintot fölteszek egy régi Mária húszas ellen, hogy a cigányok jönnek, illetve mennek, mert most haladnak haza. A hajnali ködben elmosódva következik el idáig a lárma, azért mégiscsak meg lehet ismerni a csodálatos fojtott torokhangokat s a darabba harapott szavakat. Hiába vannak itt már pár száz éve, hiába feledték el anyanyelvük szavait, a szó, az elveszett, de a hang, az megmaradt. Ilyenkor hajnalban különösen megvan náluk, mert ilyenkor ital van bennük, mikor a vendéglőből hazatérnek. Azaz hogy nem a vendéglőkből, hanem az apró pálinkamérésekből, amelyeket már hajnalban kinyitogatnak. Az úrfi, aki húzatta velük, hiába fizette nekik a pezsgőt. Azt is megitták ugyan, de azért mégiscsak a pálinka kell, valami jó, amelyik mar. Mintha kismacskát nyelne az ember, aztán a kismacskát valaki farkánál fogva húzgálná kifelé, a kismacska pedig a körmével kapaszkodik a torkába. Ez az igazi, és ettől van jókedvük a romáknak, amint most, mint minden hajnalban, haladnak hazafelé. Valamennyi erre lakik a felsővároson. Ez onnan datálódhat, hogy erre voltak a cigánykovácsok telepei, ahol patkót, lapátot, szántóvasat csináltak, és verték ama híres halfogó picéket kaszaoromból, továbbá régente gazdag hajós és halász uraimék is nagyobb kedvvel ropták a táncot, mint e mostani szűk időben. Ámbár hiszen mindegy, mivel nekik most is éppen olyan jó kedvük van, s manapság már nem is kell féllábon muzsikálni az uraknak. Így haladnak el a ház előtt, és a vén kontrás, akit vagy huszonöt éve ismerek, mindig ilyen vén formában, hangosan szaval a többieknek.
- Megmondta rég ast a Pista tekintetös úr, Isten nyugtassa, hogy szó: szellő, kontraktus: papiros, pénzs: a fundámentum.
Hm. Ők a régiekről beszélgetnek, menvén hazafelé a fagyos hajnalon. Az ember igazán nem tudja halála után szó róla hol esik.
Odaát a pinceablakban kigyulladt a világ. Valószínűleg fölkelt a cseléd, és a Mari néni még mindig nem jön.
Lehet, hogy az urával van baja, mert valami borzasztó rossz ura van neki. Még a gyerekeket is el kell látni. Azoknak ajánlatos annyit főzni, hogy ebédre is maradjon, mert biz ilyenkor csak maguk vannak otthon egész nap.
Lassan kezdenek jövögetni a külső részekből befelé a dolgos népek. Mesteremberek, munkások, elővillan a hónuk alatt valami fehérség, a kis kendő, amibe az egész napi ételük van belekötve. Oly kicsi, hogy igazán csoda. Kevés a kenyér, és szűken kell vele bánni. Ahol négyen-öten vannak egy kenyeres szakajtóhoz, ott nagyon sok karéjt levágnak egy nap. Kevés a kenyér, kevés nagyon... A csizmák, amelyek a gyárak, műhelyek és boltok felé sietnek, mind azt kopogják a fagyon, kevés, kevés.
Utánuk pedig azonnal papucsok kezdenek kopogni, apró lánypapucsok, kip-kop, kip-kop. Ezeknek a sarka meg azt veri ki, dehogy kevés, dehogy kevés. Lám most is mekkorákat viszünk. Hát viszik is befelé a lányok a piacra a rettenetes hízott kenyereket, amelyek oly nagyok, hogy átalfogásukhoz két ember szükségeltetik. Ekkorák lehettek azok, amelyekkel a székelyek ijesztgették a tatárokat régi ostromok alatt. Lepedőbe kell tenni valamennyit, és úgy vinni vállon átalvetőben. A két rúdon hordott bibliabeli szőlőfürthöz illik az ilyen átalvetős kenyér, amelynek héja az ilyen hajnali levegőben ontja azt a tiszta meleg illatot, amelyet csak a paraszt sütőkemencében kap meg a tészta.
Hát még a belseje. Micsoda fehéren türemkedik elő, mikor belevágja a piacon a bicskát az asszony. Szép kenyerek ezek nagyon, viszik most be a városba, hogy ott eladják. Mert csak éppen az eladás tekintetében belvárosi a kenyér, egyébként a külső városokra való. A külváros vetette el a búzát, a külváros aratta le, meg is őröltette. A külváros asszonyai gyúrták tésztává, ők is sütötték ki, s a külváros formás lányai viszik be, hogy ez a finom étel annál tetszetősebb legyen. A belváros pedig megeszi. Még jó, hogy ez a szívesség is kitelik tőle.
Eközben egyre hajnalodik, és egyre sötétedik, mert valahonnan a pusztákról ködöt hoz be a szél, és lecsapja az utcákra.
Már megint hideg lesz, mivelhogy ködöt csak az északi szél hoz, és ennélfogva az éjjel megint sok kerítést fognak lopni. Ne tessék megbotránkozni ezen. Akik kerítést lopnak, azok becsületes emberek, sőt igen becsületes emberek azok, akik csak kerítést lopnak, akkor amikor igen nagyon fáznak.
Bár kár az ilyesmivel behatóbban foglalkozni, mert tiltott dolgok jóra magyarázása révén bepöröli az embert az úgynevezett Staats Anwalt. S nálunk nem jó a királyi ügyészekkel kellemetlenségekbe keveredni. Igen furcsa fölfogást diktál nekik a törvény. Ha megrágalmazom valamely tisztelt barátomat, akkor fogházra ítéltet, és pucolhatom azon idő alatt a Csillag börtön szép ablakait, ellenben ha a királyt bántom újságilag, akkor államfogházat kapok, s nyolcvan krajcár napidíjat mellé. Ennélfogva ne bántsuk a rendet, bár egész bensőmet kitárva, igazán nem bírom fölérni ésszel, hogy Torontál megye ez idő szerinti ínségesei miért nem követnek el némely államellenes izgatást. (Mikor kint csak hat krajcárt kontemplálnak nekik, az államfogházban pedig nyolc hatos dukál minden becsületes izgató magyarnak.)
De most már igazán ne bántsuk, mert végleg csak valami rossz eredménye lesz a dolognak. Tökéletes bolondság ilyesmivel hajnalban foglalkozni, amidőn köd legel az utcán, és északi szél veregeti össze az útszéli akác fagyos ágait. Csak jönne már a Mari néni, hogy az ember becsukhatná a kaput. De még messziről sem mutatkozik. Jön ugyan két asszony erről felülről, szavalnak is nagyon, azt mondja az egyik:
- Magának nagy baj ez, Róza néni.
- Hát tudod - felel rá az ángy -, neköm nagy baj. Ha ez az egy úrféle nem volna a famíliába, röttentő boldogságos életet élnénk. De tudod, ettül nem löhet.
- Nem? - kérdezi a Kata.
- Nem ám, Kata. Mert nézd, ha valaki csak picikét szól valami vidámságot, hát lehurrogja, de azonnal cáfolni kezdi.
- Hát - mondja révetegen Kata, vivén szintén a belvárosnak a kenyeret -, hát az úr...
- Nono - feleli az ángy esmét, bár némi büszkeséggel - de mégis. Hát mán nálunk egy játék szót kiejtöni nem löhet. Mert ez azt akarja, hogy legyen komoly mindönki a házban.
- Ugyan.
- Hát... Hát mondom, ha az oda nem tette volna a lábát hozzánk, soha semmi panaszom nem lett volna az életbe.
- Ájnye - mondja Kata, és kattog tovább a papucsokban, de oly formásan kattog, hogy igazán érdemes utánanézni.
Közben jön a Mari néni, mert mindennek el kell következni idővel. Pompás hölgy a Mari néni, és csodás hanganyag fölött rendelkezik. Messziről kezdi a jó reggelt kívánni, és a kapuba való várakozásomon csodálatát fejezvén ki, kérdi, hogy hallottam-e, hogy az este vízibornyút fogtak ki a jég alól a halászok nagy hálóval a Tiszából, és hogy a vízibornyú azt mondta volna, hogy jól van embörök, hanem ezt majd mögbánjátok, mert most mán a földindulás folytán fog elveszni a város.
Kicsiny szava lehetett a vízibornyúnak, mert mihozzánkig nem hallatszott el, ily módon tudomást venni nem lehetett róla. Ehelyett inkább az a kérdés adódik föl Mari néninek:
- Ki ez a Róza néni, aki itt megy?
Mari néni utánanéz a ködben, és azt mondja:
- Az ám, a Róza néni ez a mi utcánkból. Kutya rossz veje van neki, a díjnok innen a financériától... Tudja, tekintetös úr, annyi pénzök volt ezöknek, hogy a sóháznál sincs több, azt föllátnak borzasztó a tisztölt vejükkel, azt most ehun van-e.
No, ez szomorú. Mari néni be is óvakodik azonnal a nagy kapun, hogy nagy hangja nyomán Róza néni valahogy vissza ne forduljon. Itt fönn a toronyban tizenkettőt üt a kalapács a harangon, miből az ember, ha török számítással él, megtudja, hogy most öt óra körül jár az idő. A torony ugyanis zsenge ifjúkorában mecset volt, és a Hóbiárt bocsa járt alá imádkozni. A toronyban még megvan a régi hangulat, s rendszerint többet üt, mint kellene, bár senki komolyan nem veszi. Úgy lehet, a lejárt nagyokat példáztatja így vele isten keze, akik ütnek ugyan még előre-hátra, de már nem mutatnak.
Közben csak egyre hajnalodik. Bérkocsik mennek befelé. A hetvennyolcas, a tizenegyes egymás után. Azt mondja Mari néni a pinceablakon keresztül:
- De kár, hogy a kis rutli kiment a világi forgalombúl...