Hajdúdorog 1849-ben egy orosz katona leírásában

A magyarországi hadjárat 1849. Orosz szemtanúk a magyar szabadságharcról.

A dorogiak szinte a maga őseredeti tisztaságában őrizték meg a pravoszláv hitet. Az istentiszteletet a kijevi Pecserszkij-kolostorban és Lvovban nyomtatott szláv egyházi könyvekből tartják. Egy templom van a községben, az kereszt alakú, oltára kelet felé néz, négy kupola fedi, a kupolák tetején egy-egy kereszt, a keleti oldalon lévő kupola jóval nagyobb és szélesebb, mint a többi, a nyugati kupola, amelyben a harangok vannak, viszont jóval magasabb, a további kettő ezeknél kisebb. Építészetileg tehát valami egészen eredeti és különleges ez a templom. A belsejében nagyon kevés a szentkép, s azokban az olasz festészeti hagyományok jellemzőit fedezhetjük fel. Az ikonosztáz azonos a mi templomainkban lévőkkel, azzal az eltéréssel, hogy a Megváltó és az Istenanya képei elé kis oltárokat építettek, azokon is kereszt áll; az ikonosztáz többi ikonja ótestamentumi eseményt ábrázol, északi és déli ajtajain arkangyalok képe látható, a királyi ajtó felett az Utolsó vacsora, fekvő apostolokkal. A főoltáron egy nagyobb párnára helyezve az evangélium.
A lelkész nyíratja a haját és borotválkozik. Az utcán olyan öltözékben jár, mint a katolikus papok, az istentiszteletre miseruhát ölt, amely azonos a mi pópáinkéval, de sokkal rövidebb annál, széles övvel átfogott, ujjatlan palást. A kehely terítője sem olyan, mint nálunk, hanem egyszerű, négyszögletes anyag, brokáttal szegélyezve. Az istentiszteleten a fontosabb énekeket és fohászokat, valamint a liturgia ismétlődő mondatait közösen éneklik. Az éneklők, természetesen, többnyire nem értik, mit énekelnek és mondanak, de még a diakónusok sem (akik, mint nálunk, együtt énekelnek a templomi kórusban). Nem ismerve a szláv nyelveket, borzalmasan törik a nyelvünket, s olyannyira összekeverik hangsúlyait, hogy csak ott hangsúlyoznak, ahol nem kellene. A liturgikus szövegeket a pap és diakónusa erősen énekelve mondják, a versszakok utolsó szavait pedig, variálva a dallamot, hosszan elnyújtják. A cári kaput a liturgia egész ideje alatt nyitva tartják. Az ekteneiában a püspökről és „uralkodóinkról” emlékeznek meg, név szerint senkit, sem a pápát, sem az osztrák császárt nem említik meg. Áldozáskor a pap a diszkoszt s azon az oltáriszentséget az áldozók elé viszi, s amikor azok előlépnek, a diszkoszt a főoltárra helyezi. Ima közben a pap - a katolikusok szokása szerint - a keblén tartja a kezét, és időnként a mellét veri. Az áldozás előtti imát magyarul mondja.
Ezerötszáz, a dorogihoz hasonló templom s harminc kolostor működik Magyarországon.
A dorogiak egyházi naptára ugyanolyan, mint a miénk, következésképp az ünnepeink is azonosak.
Az ittenieket nagyon meghatotta, hogy a mieink milyen istenfélő emberek, milyen tisztelettel vannak a templomban s hajolnak meg többször a földig, s mindez pont az ellenkezője volt annak, ahogy az osztrák katonák viselkedtek. Az ünnepi istentiszteleteken ők teljes díszben s fegyverzetben, alakzatban és sisakosan vesznek részt, csak a legünnepélyesebb pillanatokban, egyik térdükkel kissé meghajolva, veszik le fejfedőiket. Különösen ezredünk énekesei tetszettek a dorogiaknak, orrhangú diakónusaik persze nem vehették fel a versenyt a mi énekkarunkkal.
Fentebb már említettem, hogy Dorog lakosai tisztán megőrizték magyar nemzeti viseletüket, amely különösen az ünneplőbe öltözött férfiakon mutat nagyon szépen.
A magyar férfi hétköznapi viseletéhez tartozik: széles karimájú kalap; fehér ing, melynek olyan bő az ujja, akár pópáink reverendájának, ez az ing gyakran csak derékig ér, s viselőjének testéből is kilátszik egy bronzszínűre barnult sáv (mintha öv lenne); ráncokba szedett bő szárú gatya, amely messziről szoknyára hasonlít, s az alsó széle rojttal vagy durva csipkével szegett; sarokkal ellátott patkós csizma, melyre sokan sarkantyút kötnek, de hordanak az egész lábfejre szabott bőrbocskort is. A magyar ember rendszerint széles, rézből készült veretekkel díszített bőrövet visel a derekán. Övükre, amely gyakran nemzedékről nemzedékre, unokákra, dédunokákra száll örökségül, nagyon büszkék; vállukra szűrt vagy inkább elsőrendűen megmunkált, puha és finom báránybőr subát terítenek, s a helybeliek a szűrnek ezt a fajtáját bundának vagy gúnyának nevezik, ez az utóbbi szó pedig - két betű eltérésével - megegyezik a szóban lévő felsőruha kaukázusi nevével. A szép ünneplő irhagúnya olyan puha, akár a szarvasbőr. Szinte mindenki világosbarna színű gúnyát hord, a gúnya karját, széleit és hátát élénk színű selyemfonallal hímezik, színes szattyánbőr rátéttel, zsinórral díszítik, s mindez együtt festői szépségű mintát alkot. A gúnyára széles gallért varrnak, amely gyakran a legfinomabb báránybőrből készül; némelyik gúnyának dupla gallérja van, az egyik a viselője bokájáig ér, s hogy ne legyen sáros az alja, egy darabot, kis szegekkel rögzítve, felhajtanak belőle, ami olyan hatást kelt, mintha a gúnya alját szőrmével szegélyezték volna körül. Közülünk többen szereztek maguknak ilyen gúnyát, amely a tábori élet igen hasznos kelléke lett. Kezdetben tizenöt ezüstrubelért vettük darabját, később huszonöt ezüstrubel lett az ára.
Az asszonyok szintén bundát vagy gúnyát viselnek, a nők számára azonban mindegyiket másképp szabják és díszítik; a női gúnya térden felül ér, ujjatlan köpenyhez hasonlít. Színes selyemfonállal, virágcsokor- és füzérmintákkal hímezik ki. Hétköznapokon hátibőrt hordanak, amely egészben hagyott báránybőr, többnyire fekete színű, s az állat fejéről, lábáról lenyúzott bőrt is meghagyják rajta. Ebben az öltözékben távolabbról úgy látszik, mintha birkákat cipelnének hátukon a nők.
Magyarország északi részén az általunk leírt bunda helyett nyári időben durva háziszőttes anyagból készült köpenyt viselnek, annak szabása megegyezik a gúnyáéval, a hegyvidékeken pedig a szőrével kifelé fordított egyszerű birkabőr subában járnak.
Egyébként még az azonos népcsoporthoz tartozó magyarok viselete is felettébb változatos, a magyar ember más ruhát vesz fel ünnepre, mást hétköznapra, a hűvös hajnalokra, a forró déli órákra, és így tovább.
A Tiszántúlon élő egyszerű nép nyári viseletéről az imént szóltunk, a mágnások öltözködésével viszont nem érdemes részletesebben foglalkozni. Ki ne ismerné a középkori fényűzés eme parádés maradványait? Aranypaszományos nadrág, dolmány, fél vállra vetett, selyemmel hímzett prémes mente, rajta drágakővel díszített gombok, ugyanígy ékesített öv, sas- vagy strucctollas föveg, hód-, esetleg cobolyprémből készült, tollforgóval s toll cifrázott magas süveg; a férfi oldalán széles kard, melynek hüvelyét és markolatát szintén ékkövek, gyöngyök, briliánsok díszítik, lábán huszárcsizma, drágakövektől csillogó csatokkal, aranybojtokkal s jókora sarkantyúval.
Az egyszerű magyar nép ünnepi öltözetének ugyancsak többféle változatát láthattuk. A Tiszántúlon patkós sarokkal ellátott, színes bojtokkal, sarkantyúval díszített huszárcsizmából, fekete zsinórral kivarrt nadrágból, széles, fémveretes övből, selyemmel hímzett, ujj nélküli bőrmellényből vagy posztóujjasból áll.
A magyar ember rendszerint botot tart a kezében, a bot fogantyúját fémből készült balta helyettesíti.
A nők ruházatában is a kék szín dominál. Színes huszárcsizmájukra szintén sarkantyút kötnek, rövid, tarka szoknyát, házi készítésű csipkével szegett fehér kötényt, zsinóros mellényt, a fejükön pedig valamilyen mulatságos formájú fehér kendőcskét hordanak. Különben a nők viselete nagyon is változatos. Némelyik vidéken vasárnaponként nem csizmát, hanem piros papucsot és kék gyapjúzoknit láttunk a lábukon. A lányok többnyire simára fésülik a hajukat s virágot tűznek bele, az asszonyok - az óhitű orosz asszonyokhoz hasonlóan - kék fejkendőben s majdnem ugyanolyan kék szoknyában járnak, mint ők. Más tájakon pedig egy vékony, alkalmasint muszlinból készült s a törülköző formájára szabott anyaggal kötik be a fejüket, s kendőjük vége majdnem a földig leér.
A polgári hivatalnokok magyaros öltönyt viselnek, oldalukon - a mi tisztviselőink tőrkardja helyett - kardszíjakon lógó széles szablya, melynek hüvelye a tisztség jelentőségétől, netán viselőjének vagyoni helyzetétől függően rézzel, ezüsttel vagy arannyal van kiverve.

Ezredparancsnokunkat Dorogon egy nagyon jómódú parasztgazdánál szállásolták el, ez a kedves és vidám család, amely a háziasszonyból és két eladó lányából állt, Vietinghoff bárónkkal a lehető legnagyobb előzékenységgel bánt, olyannyira, hogy egyebek mellett egész nap finom magyar borral is kínálgatták. Vietinghoff báró, aki alapjában véve kellemes és vidám ember volt, megbarátkozott a háziakkal, időnként az ezredünk zenekarával és énekeseivel szórakoztatta őket, s végül már annyira megbíztak benne, hogy a legnagyobb titkukat is elárulták neki. Egy hosszú rúdra szegelt selyemzászlót őriztek otthonukban, a zászlóra a ház dicsekvő asszonyai és barátnéik selyemmel, arannyal és ezüsttel magyar címert és különböző feliratokat hímeztek. A zászlót, természetesen, a felkelésre várva készítették. És mily nagy meglepetést okozott a háziaknak, amikor a vendégük, Vietinghoff báró, minden ceremónia nélkül közölte velük, hogy a megmutatott forradalmi zászlót nem hagyhatja itt, azt nyomban elkobozta, s átadta az ezredzászlóra vigyázó őrnek.
Miféle jogon tehette ezt, most, amikor befejeződött már a háború? Hogyan minősíthetnénk e tettét, ha nem közönséges rablásnak? Milyen alapon járt el, ha nem a puszta erőszak jogán? Tisztázatlan kérdések maradnak mindörökre! Szegény becsapott fehérnépek, akiket jócskán megríkatott ez az eset, ettől fogva másképpen bántak az ezredessel, de velünk is, akik pedig házuk mindennapos vendégei voltunk.

Augusztus 16-án (a magyar naptár szerint ez augusztus 28), a magyarországi háború befejezése alkalmából, Dorog főterén hálaadó istentiszteletre sorakozott fel ezredünk. Itt olvasták fel a tábornagy augusztus 13-án kelt, Nagyváradon kiadott, alábbi parancsát:

Katonák! A magyarországi hadjárat, amely két hónapig tartott, befejeződött. A csatákban tanúsított vitézségetekkel és fáradhatatlan tevékenységetekkel e rövid idő alatt is ki tudtátok vívni uralkodó császárunk dicséretét. Dicsőségetek Európa emlékezetébe idézte azokat a hőstetteket, melyekkel az orosz névvel együtt zengtek dicsőítő himnuszt; hősies bátorságotok oly tiszteletre kényszerítette az ellenséget is, hogy csapatai letették előttetek a fegyvert, s megnyitották a várak kapuit.
Elismerő hálával mondok köszönetet mindnyájatoknak! Teljesíteni segítettetek felséges császárunk azon kegyes kívánságát, hogy Magyarország engedelmességgel térjen vissza törvényes uralkodójának fennhatósága alá.
         Paszkevics-Erivanszkij gróf, Varsó hercege, tábornagy.

E meglehetősen száraz „parancs” után soraink hurrát kiáltottak, az utolsót, amely felharsant itt, a magyar síkságokon! Megtartottuk tehát a hálaadó istentiszteletet, egy olyan háború befejezésének örömére, amely, az igazat megvallva, reményeink ellenében keserű csalódást okozott. Hálaadó s egyben búcsúztató misénk is volt ez, hisz a szertartás végeztével azonnal útnak indultunk, haza, Oroszországba!