Hahóthy Farkas
| Hahóthy Farkas szerző: Tompa Mihály |
Meghalt Maximilián,
Magyarok királya;
Élve: tisztelé a hon;
Halálában: szánja.
S mig utóda csillagok
Titkaiba mélyed:
Fékje tágul, szarva nő
Pártos szenvedélynek.
A törökkel béke van, -
Véve drága áron;
És örök csatározás
Mégis a határon!
Martalék-vágy, rettegés
Kardot ád a kézbe;
Ki- s berontás, csóva, vér...
Ilyen az a béke!
Rabló-fészek sok nagy úr,
S főnemesnek vára;
Elpusztítja, beleül
Egymás birtokába.
(Ha ki megtorolja: jó,
Máskép neve hallgass!)
Muraközben ilyen úr
Vén Hahóthy Farkas.
Van nagy csőcselékhada,
S mintha volna céhben:
Kitanitja az öreg
Sok gazságra szépen;
És mint sólymát a vadász
Tartja olyan célra:
Másé a tett és veszély,
Az övé a préda!
Szent Helén zárdája áll
Közel Csáktornyához;
Melyet a kóbor csapat
Kerül, retteg, átkoz;
És ha éjjel, néha, nincs
Elmellőzni módja:
Róla szörnyűket beszél,
S ijedséggel tóldja.
Csak hallgatja Farkas úr
Mind e sok beszédet;
De történik, hogy csupán
Egy csatlósa tér meg.
Ijedt ember ez nagyon
És van vérbe, fagyba...
- A zárdánál társait
Legyilkolva hagyta.
S beszél: »Tettünk jó fogást,
Ámbár üldözének;
És ha ama zárda nincs:
Soha be nem érnek!
Ott... a földből szó eredt,
És megállj-t dörögve:
Kezünk, lábunk megmeredt...
- Hatvané örökre!«
Értem...! ellenségeim
A klastrom lakói...!
Felkiált s szed új hadat
Vérboszús Hahóthy.
A szent nép fut vagy halott,
Romban áll a zárda;
- Csak a sirbolt, melynek a
Rombolás nem árta.
S míg az őrült szenvedély
Csapdos partjain túl:
A természet csendesen
Hervadásnak indúl... -
S újra zöld lesz a liget,
A föld arca szépűl,
Hamut és vért hant fed, a
Ráemlékezéstűl.
Hogy kinyílik az idő,
Vén Hahóthy fölkel;
Sokat tervez, cimborál
Egy csapat törökkel.
Ő a kém, a vezető,
És sükerrel járván:
Most, az egyezés szerint,
Övé fele zsákmány.
S mig kijátszás, csel forog
A török fejében:
A dús prédát, Farkas úr
Ellopja egészen;
De a kontyos cimborák
A nyomába kapnak...
Most már jó gondját viseld
Farkas, a nyakadnak!
Meg-megbukkan az öreg
Csalit- és bozótba',
Utat veszít, csavarog
Mint a hajtott róka.
Végre ő s tolvaj hada,
Közepén az éjnek:
Szent Heléna romba dőlt
Klastromához érnek.
Vén gonosztevő! ez is
A te kezed műve!
Balsorsoddal szembe-jösz,
Ide menekűlve!
El nem rejt a puszta fal,
A törökség nyomban...
Hah, a sirbolt megmaradt!
Oda, oda gyorsan...!
De alant, kigyulva két
Égő szem világa;
Egy arc hős vonásai
Látszanak meg nála;
És rémítő hang dörög
A hitvány tömegre...
(A szigethi hős feje
Itt van eltemetve).
- Hah, ti korcs faj! hős apák
Kardja-címerével!
A nemes sas lakhelyén
Rabló kánya fészkel...?
A törvény és rend helyét
Rút erőszak állja...?
Önszülöttiben vesz el
A magyar hazája!
Ki Szigethvár sáncain
Hősi véget értem:
Sok galádságtok miatt
Nincsen pihenésem!
Felriaszt, felköltöget
Rablók dübögése...
Kik e dolgot mívelik:
Isten átka érje!
És a megréműlt csapat
Több beszédet nem vár;
Még a nyíl se szúr, döf úgy,
Mint ez égő szempár;
Keblét inkább a török
Kardja verje által...
- S vén Hahóthy ott vesz el
Negyvened-magával.
S míg az ország sorsa egy,
Maradván a régi:
Haragos szót váltanak
A rom és vidéki;
Mintha a föld rengene,
Zúgna távol orkán...
- Török zászlók lengenek
Győr és Pápa tornyán!