Hadd zengjen az ének...
szerző: Jakab Ödön
Hadd zengjen az ének...
Hadd zengjen az ének, hadd szóljon a dal
Mások lantjáról, a mint tetszik:
Zokogja meg fájó, bús hangzatival
Fényes ábrándok kora vesztit;
Sírjon elérhetlen eszmények után,
Hódoljon minden csalfa szemnek —
Az én lantom Rózát énekli csupán,
Dalt egyedül csak róla zengek.
Nem czifra leány ő: egyszerű, szegény,
Nevét a hír se hordja messze,
De ritka jó lélek mosolyog szemén
S homlokán fénylik annyi eszme;
Szive nem dobban meg hiúság után,
Él csak a tiszta szerelemmel.
Az én lantom Rózát énekli csupán,
Dalt egyedül csak róla zengek.
Ki sokat csalódtam álnok könyeken,
Kit annyi nyíllal megsebeztek,
Hogy már-már aléltam, a bús gyötrelem
Ösvényén vive a keresztet:
Hozzá menekültem küzdelmim után,
S támasza lett ő életemnek.
Az én lantom Rózát énekli csupán,
Dalt egyedül csak róla zengek.
Arasznyi pályám, mely síromig vezet,
Vele futom meg, kézen fogva,
S boldog szerelmünknek adjon bár helyet
Szegényes kunyhó keskeny odva:
Nem esengünk abból fényesebb után,
Felejtjük diszét a selyemnek.
Az én lantom Rózát énekli csupán,
Dalt egyedül csak róla zengek.
S ha majdan a fényes támadás-napon
Ujabb életre melegszem fel,
És hajdani lantom kezembe kapom,
Dalra feszült ép idegzettel:
Akkor sem leszek én, nagy álmom után,
Dalnoka más, idegen szemnek.
Az én lantom Rózát énekli csupán,
Dalt akkor is csak róla zengek.