Hühü
szerző: Tömörkény István
Ami a kártyajátékot illeti, elég komoly kártyajáték a hühü, ami pedig a zsöllért illeti, elég szegény ember a tanyai zsöllér. Ő az a valódi "nincstelen szögény embör", aki úgy él a nagy darab földek és mezők között, hogy jóformán semmi sem az övé. Családos ember a zsöllér, felesége és gyermekei is vannak lehetősen. Éltetője a napszám, maga is, az asszony is dologra jár, ha van munka, míg télen át az ember robotot teljesít a lakásért a gazdájának. A zsöllér ugyanis ingyen lakik valamely tehetősebb ember tanyáján. A tanyákat nem építik akkorára, hogy azokban külön kiadó lakás is legyen, hanem ez másként van. Ha valamely kisbirtokról elpusztul a tulajdonos, a földet megveszi egyik vagy másik gazdaember, aki ott a környéken lakik. Az az öreg tanyáról intézi az új földön is a gazdálkodást, s az erre épített tanya így üresen marad. De csakhamar jelentkezik bele lakónak a zsöllér, mert ez az ember, akinek semmi földje és háza nincsen, ott született kint a mezőkön, s ott akar maradni. Jobb sorsa volna, ha a városszélre húzódik, mert ott többször kap munkát, és a napszám is nagyobb, de hát ő ezt nem szándékolja, hanem odakünn marad az ingyen lakásban.
Ez azonban mégsem egészen ingyen, hanem robotjai vannak. Így a gazda földjeire felügyelettel tartozik lenni, a tanyát is rendben kell tartani, azonfölül télen át, mikor napszámba úgyse járhat, a gazda hívására köteles megjelenni az öreg tanyában dologra. Tesznek még más kikötéseket helyenkint. Így van hely, ha a gazda tanyáján bármi olyan ünnepség, lakodalom vagy gyászeset történik, hogy sok kocsi fordul meg a tanyán, a zsöllér köteles átjönni oda, és a kocsik között rendet és tisztaságot tart. Ennek ellenében a gazda a földben való dologhoz napszámosnál elsősorban a zsöllért és a feleségét tartozik fölfogadni rendes napszámba. A zsöllér tarthat két malacot is a kis tanya körül a mezőn, de csak pányván. Továbbá ha télen a gazda az öreg tanyába feleségestül dologra rendeli, gyermekeit is viszi, s amíg a dolog tart, mindnyájukat a gazdi tartja élelemmel. Ez a berendezés nem nagy baj. Télen úgyse kap napszámos munkát, s megy szívesen a szegény zsöllér, mert arra a napra megtakarítja az eleséget.
Hosszú és unalmas napokból áll ilyentájban odakünn az élet. Csak téblábolnak az emberek. Némely rész a kemence körül ül naphosszat. Van, aki előveszi a fia toktollát és dirib-darab papirosokra, irkák hátuljára az ablak mellett történeteket szerkeszt, és nem riad vissza attól sem, hogy verset készítsen. Ahol közel a tanya egymáshoz, átjárnak kártyázni a nagy havakban. Rettentő ócska a kártyájuk, új talán sohase volt. Pár esztendő óta játszanak vele, így nem csoda, ha a színek nem valami tiszták, s a makk királyra rá is van írva nagyobb bizonyosság okáért, hogy az a makk csikó. A király neve fölöttébb kímélendő, és nem arra való, hogy a neve a kártya közt emlegettessék. A kártyakirályok neve ezért nem is ez, hanem csikó azon lovak után, amelyeken rajtuk a kártyakirályok ülnek. Jól meg van kopva a csikó is, meg valamennyi. Régen volt az, amidőn alakjuk a tégla formáját mutatta, a szegleteik az asztal igénybevételével alkalmazott keverés közben észrevétlenül letöredeztek, és idővel még kerek lesz minden lapja, mint a pogácsa.
Ezzel játszanak aztán egy furfangos játékot, amelyik különféle nevei vannak, egy neve a hühü. Alighanem egészen külön tanyai kitalálás az egész játék. Olyanforma letevős és fölszedős, mint a közismeretű "bornyú". Csakhogy amíg a bornyúban egy kártyával megy a letevés, a hühüben egyszerre öttel, és ehhez képest szélesbedik a játék furfangja. Ügyes játékosok között sokáig eltart, amíg valamelyik győzedelmeskedik, s akkor aztán a nyertes az úr. Ez a mulatság sohase megy pénzbe, mert ez csak olyan száraz, víz mellett való foglalatoskodás. Hanem nyerő azért tökéletes úrrá vált a vesztes fölött, mert most már ahhoz van joga, hogy parancsokat adjon a vesztesnek. A pénzben játszott kártya után származó adósságoknak nem erősebbek a törvényei, mint amilyen a hühünek van a tanyák között. Azt a parancsot követni, amit a nyertes mondott, kötelesség. Ellenkezni nem lehet. Híre mehetne, s mit szólnának hozzá az emberek?
Megy át az üzenettel a béresgyerek Fekete Sós Mihály tanyájáról a zsöllérhez. Nagy havakat lépdel odáig, mert rövid utat választott, küldetése sürgős lévén. Beköszön Szekeres Pálhoz, ki is ül bent a szobában, és új nyelet farag az ócska baltának.
- Jó napot adjon Isten!
- Adjon Isten. No, elgyüttél?
- El ám - mondja a gyermek. - Azt üzente a gazda, hogy gyüjjön kend elő.
- Elő? - kérdezi Szekeres Pál. - Tán valami dolog van? Tán disznótorra készültök?
- Nem a'! - mondja a gyerek megint. - Csak azt mondja, gyűjjön kend elő.
Szekeres újból faggatózik:
- Hát mit csinál a gazda?
- Sömmit - feleli a fiú. - Ül a szobában a melegön.
- Te mög - neveti Szekeres - künn vagy a jószágnál a hidegön, ugye?
- Úgy ám - szól amaz a szűrből komolyan. - Künn.
- Jaj, fiam - sóhajt rá a zsöllér -, mind így kezdtük, majd ülsz még te is a szobába, így, ahogy én e.
Nem sok vigasztalás, a gyerek nem is felel rá, leginkább azért, mert nem tudja, hogy mit. Fölkészül Szekeres, mi annyiból áll, hogy a dohányzacskót a zsebbe teszi, mert minden egyéb gúnyája rajta van. Amint a hideg növekszik, úgy szokta egyik mellényét a másik fölé szedni a szegénység, s még asszonykendőt is kötnek fölé, melledző gyanánt. Szól Szekeres az asszonynak, hogy elmegy, mert hívatja a gazda, s avval azután csakugyan útnak is erednek. Szekeres megy elül, ő vágja a hóban a nyomot, s azokra lépked a gyerek.
- Mi dolog löhet hát a gazdánál? - kérdezi a zsöllér.
- Én nem tudom - mondja a gyerek. - Nem tudok én most sömmi dógot.
Tűnődve lépdel Szekeres, s hogy az öreg tanyába érnek, benyit a gazdához. Már csak úgy alázattal, mint zsöllérhez illik.
- Adjon Isten - mondja. - Elgyüttem, de nem tudja mögmondani a gyerök, hogy mi dolog vóna.
Fekete Sós Mihály szól az asztal mellől, mint gazda:
- Azért hívattalak, hogy gyere kártyázni, mert én már nem tudok mit csinálni magamba.
A zsöllér is gondol valamit magába, de olyfajta gondolat ez, hogy elmondani nem lehet. Hát: hogy nini, hát ehun e. Szolgaságának a tudata a fejébe vágódik: lám, aki gazda, még a maga mulatságára is így rendeli ki a zsöllért. Szólni azonban ellene nem lehet, a kártyázás a meleg szobában mégiscsak jobb, mintha szőlővenyigét apróztatna vele a fagyon. Szekeres az asztalhoz ül, és keveri a kártyát, ki is osztja, és megkezdődik a tudósjáték, a hühü. Lassan és meggondolva dolgoznak. Hol Szekeres vétet föl a gazdával egy-egy csomót, hol megfordítva. Komoly munka ez. A gazda felesége is bejön, de nem nagyon mozog, "hakkal" (halkkal) van, mert nem kell háborgatni a kártyázók eszét a számításokban. Fekete Sós Mihály, ha amazt befonta, és Szekeres szedegetésre kényszerül, nagyot nevet. Ha Szekeres amazt megfogja, semmit se szól, nem is illendő zsöllértől az ilyesmi. Az esze azonban keményen fogja a játékot, és csataterve ellen amaz hiába dolgozik. Egyre szaporodik a kártya Sós kezében, már tartani se bírja valamennyit, hanem némely részét maga elé teszi. És nem is nevet, ellenben apránkint elfutja az arcát a mérgelődés piros haragja. Hát töretik, már látja, hogy töretik. A ménkű ebbe a zsöllérbe, ugyan hogy nem tud... ó, Uram Isten.
Szekeres Pál leteszi a kezéből az utolsó kártyát Fekete Sós Mihály elé, és azt mondja:
- Hühü.
Ránéz a gazda, de nem tehet semmit, miután tökéletesen sarokba van állítva. A kártyát leteszi. Szekeres Pál szól:
- Mönnyék kend féllábon a sarokig, mög vissza.
Ez nem kellemes munka, de nem lehet ellenkezni itten. Már ahogy bír, eltáncol a sarokig Fekete Sós, s vissza is jött hasonló módon, közben majd fölbukik, mert nincsen szokva effajta mesterséghez.
- No - szól. - Egy mögvan.
Újból szól Szekeres:
- Mönnyék kend négykézláb az ajtóig.
- Én? - hördül fel Fekete Sós Mihály.
- Kend - mondja szelíden a zsöllér.
Nincs mit tagadni rajta, hogy nyög egyet a gazda, míg négykézlábra bír állni, s még az asszonya is szája elé tartja kötőjét, mikor a haladását látja az ajtó felé. Biz éppen csakhogy el bírt odáig jutni, s már fölállása közben is az ajtó kilincséhez folyamodik. Testében a vér minduntalan kavarog. Rekedten szól:
- Kettő.
Azt mondja ismét Szekeres Pál:
- Vessék kend három bukfencöt.
Úgy néz rá Fekete Sós, mintha nem értené.
- Én? - fakad ki haraggal. - Én? Bukfencöt hányjak? Hát komédiás vagyok én? Ki meri azt énnéköm parancsolni?
És az asztalra üt az öklével, hogy táncnak indul a vizes kancsó.
- Ki az, aki ezt neköm röndöletbe adni meri?
A foltos kabátból felel a kérdésre Szekeres Pál:
- A hühü.
A hühü! A hühü nagy úr. Ez itt már becsület dolga, tisztesség dolga. És a munkába Fekete Sós Mihály belefog. Megvet egy bukfencet, s azután térden álltából Szekeres Pálra tekint.
- Egy - szól ez.
Veti a másikat. Verejtékcseppek vannak már a fején, és amint tarkóján keresztül fordulna, az oldalát az ágy sarkába meg is üti. Tökéletesen elmérgesedve hirtelen fölugrik, és remegő kézzel összekapkodván a kártyát, a zsöllér elébe vágja az asztalra:
- Nem kártyázok veled többet! Ereggy innét haza!
Szekeres Pál zsöllér szótalan alázattal el-kiindul a szobából. Szava nincsen neki, a dühös gazdával szemközt nem is lehet. Csak mikor a tanyából kiér, akkor mosolyog. Függő sorsában, így haladván hazafelé, mire gondol? Nem tudni. Gondolatait a néma tájnak mondja el, és az nem felel semmit, hideg világjával ez idő tájt oly igen nagyon hallgatag. A gondolatok bent vannak a koponya mögött, kívülről nézve Szekeres Pál csak egy rongyos pusztai ember, aki halad az olvadó havon.