Húsvétkor
Nagybánya, 1910, 143.-144. o.
Dal, csevegés kél a rügyező fákon,
És rózsafénnyel van tele a lég;
A fűz barkája ringatózik lágyan,
Magasztos békét súg a föld s az ég.
Tavaszi szellő mit is hozna mást
A szomjú szívnek? A föltámadást!
Ah, kis falucskám tele vagy illattal!
A völgy felől jön a hívő sereg,
S találkozáskor édes áhítattal
„Föltámadt Krisztus!“ így köszöntének.
Szép napsütötte arcukon honol
Derengő fény és mélázó mosoly.
Tavaszi szellő ébredő fuvalma
Susogva egy-egy titkos szót rebeg;
Mint hogyha kósza, vándor lelke volna
Azoknak, kik rég elpihentenek.
Szelíd rezgéssel ingának a fák,
Az istenség röpül a légen át.
Csönd, nyugalom; de bent hangos az oltár,
A messze völgyig le-lezúg a hang ;
Ismételődve fölcsendül a zsoltár,
És néha közbe kondul a harang;
Ah Istenem! Lent hallani lehet,
Mint sír a gond, s kacag a szeretet.
A domb tetőjén áll az Isten háza,
Ma fényességgel van telis-tele;
Egy gondolat ejt minden embert lázba,
Mely a magasból hozzánk szállá le :
Hogy végzetünk csak tetteinken áll,
Az élet minden, — semmi a halál!
A dombtetőre egyre-másra jőnek
Ifjú leányok, viruló anyák,
S közöttük látod az elaggott nőnek
Fején, a télnek csillogó havát;
Ki vánszorogva a domb ösvényén,
Kis unokáját vezeti kezén.
...Anyám, anyám ! Te jutottál eszembe !
Kis lánytestvérem édes anyja te !
Tudom, sok könnycsepp fakadt ma szemedbe,
Mert szeretettel van szíved tele,
De lásd ! Az Ég ma mosolygásra hív,
Ma húsvétnapja ! Ó, anyám ne sírj!...