Hölgyek a redakcióban
| Hölgyek a redakcióban szerző: Krúdy Gyula |
Korábbi írótársaink körülbelül kétezerszer elmondták már azt, hogy a redakció az a hely, hol a világ vére kering, vagy legalábbis itt érezni meg a világ vérének lüktetését, amely a napi hangulatok szerint hol gyorsabb és természetesen ötletesebb, hol pedig lassúbb és lanyhább: bágyadtabb, mikor a legnagyobb szenzációt az képezi, hogy a sarkon nyakon csípett a 21-es számú rendőr egy féllábú verklist, aki a tilalom ellenére el merte húzni azt a bizonyos ősrégi valcert, amelyet már a mosogató szakácsnétól kezdve még a 21-es számú rendőr is ismert.
Ilyenkor csend van a redakcióban. A munkatársak alusznak, avagy álmos hangon csevegnek jövendő terveikről, szidják mesterségüket, és úgy hiszik, hogy a világ legunalmasabb foglalkozása: az újságírás.
Tovatűnik azonban a nyár, megjönnek az első hűvösebb szelekkel azok az epedve vágyott szenzációk is, és a redakcióban egy svájci kronométer pontosságával meg lehet határozni a világ vérének hangulatát: ilyenkor, szeptember végén.
A kerületi rendőrségek megfeledkeznek rendes természetükről, és bőséges tudósításokkal rakodva érkeznek meg délfele a kimerült riporterek, a postás halomszámra szállítja a legpompásabb kéziratokat és a hangversenyprogramokat, amelyek lassan-lassan ismét hetenként fognak képezni jóleső szenzációt a női keblek előtt. A szezon megindul. A Kossuth utcai múzsatemplom körül borotvált arcú alakok tűnnek fel a közeljövőben, s Anton, a "Bika" londinerje hetenként permanenciába lép, midőn a szombati és vasárnapi estékre újonnan sikálja a leszáradt parkettot. Keresettek lesznek a jól táncoló fiatalemberek, kik az utolsó nagyerdei majális óta nyáréji álomba merülve pihenték ki a farsang fáradalmait, és mi sem jelzi jobban a szezon kezdetét ─ a szerkesztőségekben napi vendégekké lesznek a hölgylátogatók. Színésznők, átutazó koncerténekesnők, zongoratanárnők és a vidék fiatalabb Blaha Lujzái és Patti Adelinái itt adnak egymásnak randevút...
*
Az utolsó táviratot dolgozzuk fel. Forgács, a lap tehetséges szolgálattévő lelke titokzatos mosollyal surran be a folyosóról, s nyomban utána feltűnik egy művészies virágcsokor. A virágcsokor egy hölgy kalapjához tartozik, egy hölgyhöz, ki elegáns és sikkes, és férfias biztonsággal kezet szorít a hajlongó munkatársakkal.
─ Én Csalogányi Emma vagyok: méltóztatnak a nevemet ismerni, ugye, urak?
Kínos mosoly tűnik fel egy-két nyakig piruló volontér munkatárs arcán, a mindentudó szerkesztő azonban a lehető legbiztosabb meghajlással lép előre, és szól:
─ Ugyebár, primadonna, nagysád?
─ Ó, nem!
─ Pardon. Koncerténekesnő, ugye, mintha találkoztam volna már becses nevével.
A kisasszony szendén mosolyog, és kijelenti, hogy ő hegedűtanárnő, és szíves tanácsát és pártfogását kéri a kedves uraknak. Ez félig-meddig megígértetik, a kisasszony csicsereg még egy kevéssé a lázas sietséggel dolgozó munkatársakkal, kedvesen mosolyog, majd ajánlja magát, és eltűnik. Nem marad utána más nyom, mint egy kevés heliotropillat, amely kedvesen terjed a festékszagú, gőzös redakció levegőjében.
Ez naponként ismétlődik a szezonban. Fiatal színésznők jönnek anyjuk kíséretében: pártfogást kérnek, és sokat ígérőleg mosolyognak a legfiatalabb volontér munkatársakra, majd egzotikus földrészbeli primadonnák, akik magyarul csak annyit tudnak:
─ Jó napot! ─ és ─ Ajánlom magamat!
Ilyenkor a társalgás kissé döcögősen folyik, de hiszen egy mosolygó, szép nővel nem is sokat lehet beszélni.
*
Odakünn az utcán fázékony melankóliával bontja ki szárnyait a közeledő ősz, a szerkesztőségi kronométerek pedig: a krokiíró hangulatvadászok egyértelműen üdvözlik az őszt, a szezont, mely diadalmasan és dicsőségesen teszi meg kondoleáló látogatását azon a helyen, hol éppen legjobban várnak reá, ahol meg tudják az ő nagy fontosságát érteni: a szerkesztőségben.
Ilyenkor, midőn útra kél messze dél felé az utolsó fecskepár is, megérkezik az első fehér felöltős, parfümöt lehelő utazó művésznő. Vastag aranyláncos impresszáriók csevegnek a vasutak éttermeiben, míg odabenn a váróteremben perfekt gyakorlottsággal csinosítja magát az útra egy utazó művésznő. Egy kalapfodra gyűrött volt egy kissé; azt kellett kiigazítania, mert ki tudja, kivel jő össze a szezon vándorútján: talán egy mediatizált herceggel, sőt összejöhet egy rendezett tanácsú város milliomos pékmesterével, ki rajong a művészetért, és parancsolójává teszi a művésznőt magának és millióinak.
Az utolsó fecskék mennek, az első „fecskék” jönnek: ilyen az élet.