Hölderlin (Szerb Antal)

Hölderlin szerző: Szerb Antal (1770-1843)

Alig volt költő, akinek a híre olyan lassan érett, mint Hölderliné. Kortársai és közvetlen utókora alig tudtak róla. Tulajdonképpen csak a mult század legvégén fedezik fel, a köztudatba pedig csak a mult világháború után megy át magában álló költői nagysága – most, száz esztendővel halála után úgy tudjuk, hogy minden idők egyik legnagyobb lírikusa volt.

Ha hirtelen feltámadna és látná, hogyan ünnepelnek egy Hölderlin nevű régi költőt, bizonyára azt hinné, egy névrokonáról van szó. És ha mégis meggyőződnék arról, hogy ő az, akinek különös verseit szerte a világon olvassák, ő az, akit ünnepelnek, riadtan menekülne valami hegyi magányba – hiszen sosem volt idehaza az emberek között, örök idegen volt a földi tájakon. Egy talán sohasem volt aranykor országából jött, merengve, távoli dolgok követének; és ezt a messze országot ő úgy hívta: Hellas.

Protestáns teológusnak készült. Tübingenben együtt nevelkedett Hegellel, aki később a német idealizmus nagy filozófusa lett és tudományos rendszerré építette ki azokat a gondolatokat, amelyek Hölderlinnel való beszélgetései során fakadtak, tanulószobájuk éjszakájában. Hölderlint azután Schiller vette pártfogásába; Jénába költözött, ahol Schiller akkoriban egyetemi tanár volt. Ez a kis város azokban az években több kiváló elmét és magasabb szellemi felkészültséget foglalt magában, mint Európa akárhány fővárosa egy egész évszázad alatt. Hiszen a weimari nagyhercegség egyetemi városa és a weimari nagyhercegség Goethét jelentette; Goethét, aki maga is gyakran feltűnt Jénában, magányosan és befelé mosolyogva.

De éppen ezt a nagyszerűséget nem tudta Hölderlin végtelenül szerény és érzékeny lelke elviselni. Úgy érezte, megsemmisül Goethe és Schiller nagysága mellett. Milyen tökéletesen ostoba az a mondás, hogy csak a „lumpok” szerények! Minden igazán nagy ember szerény, mert tisztában van a mások értékével.

Schiller fiatal barátját ekkor Frankfurtban helyezte el, egy Gontard nevű gazdag pénzember házánál, mint Hofmeistert. A cím szépen hangzik, de tulajdonképpen nevelőt jelent. Itt élte át Hölderlin élete egyetlen regényét: szerelmes lett a ház fiatal, szép és okos asszonyába, Susette von Gontardba, akit műveiben Diotima néven tett halhatatlanná. Diotima: így hívják azt a legendás asszonyt, akiről Platon Lakomájában azt olvassuk, hogy Sokratés tőle tanulta a legmagasabb bölcsességet. Hölderlin Diotimájában eszményképét látta megtestesülve, eszménye pedig a görögség volt; „Nicht wahr, eine Griechin!” mondta Diotimára egy barátjának, aki Gontardéknál meglátogatta. Az ő nyelvén ez volt a legtöbb, a legszebb, amit mondhatott.

A szerelmi regény fejezeteit és epizódjait nem ismerjük, Hölderlin csodálatos költeményekben és egyetlen regényében, a Hyperion-ban, ünnepelte Diotimát; de ezek annyira feltisztult, idealizált alkotások, hogy a nyers élményből nem árulnak el semmit. Csak annyit tudunk, hogy Hölderlin két évig élt Frankfurtban, azután hirtelen és meglepetésszerűen eltávozott. Semmi adat nincs arra nézve, hogy Gontard féltékenysége űzte volna el. Lehet, hogy önként távozott, amikor Diotima és ő ráeszméltek, hogy szeretik egymást. Költészetéhez mindenesetre ez illenék.

Néhány évi ide-odahányódás után Hölderlin úgy érezte, hogy mindenki elhagyta, Schiller is, mert nem érkezett válasz utolsó levelére; Bordeauxba ment tehát, száműzetésbe, egy ottani német családhoz Hofmeisternek. Közben Diotima meghalt. De Hölderlin a levelet, amely erről értesítette, már nem kapta meg; talán sohasem tudta meg Diotima halálát. Mert Bordeauxban kitört rajta az őrület és – a részleteket megint nem tudjuk – elindult hazafelé. Úgy látszik, gyalog és összevissza vándorolt, ösztönét követve, az izzó nyárban Franciaországon keresztül és betegségét valószínűleg még napszúrás is súlyosbította. Mikor hónapok múlva hazatért, riasztó romja volt csak önmagának. Olykor feltűnt egy-egy barátja házában, a csodálkozónak tompa hangon csak annyit mondott: Hölderlin – és tovább sietett.

Később csendes, jóindulatú, ártatlan tébolyult lett, természetének angyali tisztasága és jósága nem veszett el az elmebajban sem. Családja a legokosabbat tette, amit tehetett: egy derék asztalosmester családjához adta, hogy ápolják és gondját viseljék. Itt élt, játszadozott a gyermekekkel, mindenkihez nagyon kedves és udvarias volt, és ha megkérték, még verset is írt látogatóinak – megrendítően egyszerű, szép, halk, négysoros kis verseket; minden elhagyta, de a Múzsa hű maradt.

Száz éve halt meg; tehát nagyon sok évet töltött elborult elmével, negyven esztendőt, élete nagyobb felét. Negyven évig hallgatott ez a lélek: de évszázadokig beszélnek még művei, az emberi szellem legmagasabb fellángolásai az örök dolgok világa és a természetben rejlő Isteni felé.

                                                                                                                        *

Friedrich Hölderlin: IFJÚSÁG

Hogy gyermek voltam,
Gyakran megmentett egy isten
Az emberek zajától, vesszejétől,
Bizton és boldogan játszék
Ligetek alján a virággal
S a kis égi szellők
Vélem játszadoztak.

S miként a palánták
Szíve megörvend,
Ha gyenge karjuk
Feléd feszítik,
Úgy örült néked a szívem,
Hélios atyám! és mint Endymion,
Kedvenced voltam,
Szentséges Luna.

Ó ti hív,
Baráti istenek mind!
Ha tudnátok,
Hogy szeretett a lelkem!

Bár akkor még nem
Hívtalak néven, sem ti
Engem, mint az emberek hívják
Egymást, mintha ismernék.

Pedig titeket jobban ismertelek,
Mint az embereket azóta.
Megértettem az éteri csendet,
Az emberi szót nem értettem soha.

Engem a zúgó ligetnek
Zsongása nevelt fel,
Szeretni a virágok közt
Tanultam.
Az istenek karján így nőttem én.

(Fordította: Szerb Antal)