Hópelyhek
A szürke lég ölén pihent,
De most a földre rázza a felhő
És várva várja már idelent
A puszta mező s a barna erdő,
Mert enyhe s lágy takaró
Mely halkan hull, a hó.
Borus lelkünket isteni fény
Álmok rémképeitől megója,
S kinnak, mi dul a sziv fenekén,
A sápadt arc lesz árulója,
Fel így fedi, lám, az ég,
A kint, mely benne ég.
A légnek költeménye a hó~
A bánat mind, mit az sokáig
Eltitkolt, im' nyilvánvaló
Pelyhekbe tagolva, versre válik,
Erdőre, mezőre lehull,
S mindent kifecseg botorul.