Hóp Evelin

A Wikiforrásból
Hóp Evelin
szerző: Robert Browning, fordító: Radó Antal

                         I.
Meghalt a bájos Hóp Evelin!
       Ülj mellé, s nézd, mi szép halott!
Ez az ágya, könyvespolca az,
       Ő tépte le ezt a gerániumot,
Mely immár szintén haldokol.
       A szobában minden a régi maradt:
A zsaluk bezárva, réseiken
       Engednek át csak két sugarat.

                         II.
Tizenhat éves volt csupán,
       S alig sejthette, ki vagyok én.
Nem is gondolt szerelemre még,
       Egyéb cél vonta, más remény.
Kötelesség csip-csup gondjai közt
       Majd fáradt, majd pihent kicsit,
Míg hirtelen intett néki a menny –
       És most kihűlten fekszik itt.

                         III.
Hát késő immár, Hóp Evelin?
       Csupa szépet jósolt rólad az ég,
Mely tiszta- s igaznak alkotott,
       Oh te szellem-, tűz- s harmat-vegyülék.
S csak mert háromszor idősb vagyok,
       S más úton járom a föld porát:
Neked nem voltam semmi egyéb,
       Csak embertárs, felebarát?

                         IV.
Nem, nem lehet az! Hisz az Isten él,
       Ki teremtni erős, kegyet osztani nagy,
S ki szerelmet szithat szerelemér'
       Neki szólok: vágyam csak te vagy!
...Bár lelkem tán még sokszor él
       Új s új alakban, új tereken,
Sokat tanúl, sokat feled is,
       Mig egy nap az Úr odaád nekem.

                         V.
De eljön a nap, oh Hóp Evelin,
       Melyen megértem, a földi tanyán
Mért bolygott vídám szellemed
       És szűzi tested hajdanán?
Mért volt hajad ámbra? Ajakadon
       Gerániumod színe mért virított?
S a régi után új lét ha virad,
       Mily üdvre fogsz vezérleni ott?

                         VI.
Majd szólok: «Éltem azóta sokat,
       Majd bízakodón, majd csüggedőn,
Sokféle mezben bolygtam át
       Sokféle tájon és időn.
De bármit elértem: egy, csak egy
       Került el mindig a föld terein:
Rád vágytam s most megleltelek –
       Óh hogy fogadsz itt, Hóp Evelin?

                         VII.
Azóta folyton szerettelek,
       Szivembe' hordtam éj- s napon át
A te nyilt mosolyod, piros ajkaid,
       S fürtidnek ifju aranyát…
És mostan csitt. Fogd ezt a dalt,
       Mit drága kezedbe szoritok:
Ez titkom. Aludj most. Szellemed
       Majd kél, emlékszik, s érteni fog!»