Hívság látásakor gerjedett jámbor érzés
szerző: Barcsay Ábrahám
Megromlott világnak szennyes szugoljában,
Mit keres bölcs Múzsád Macsák udvarában?
Mely idegen vendég hívság hajlékában
Egy kis kopasz ember* kurta dolmánykában.
Látom, hogy vánszorog bástyáról bástyára,
Vélvén, hogy majd talál igaz barátjára,
Könnyes szemmel tekint község csoportjára,
Míg jut végre sziget-kertnek kapujára.
Itt, hol a mesterség természet kezéből,
Mint régen vad Tibur setét erdejéből,
Nagy fákat kivévén fagyos gyökeréből,
Tündér-kertet csinált Duna ligetéből;
Eltelik itt a szem, szív marad függőben,
Ezer tárgyat szemlél árnyékos erdőben,
Kik, mint a pillangók virágos mezőben,
Repdesnek, vagy fecskék kékes levegőben.
Ide siet Phryné, kiszáll szekeréből,
Fő-asszony, kitetszik kendőzött szinéből,
Szemtelen bujaság csillámlik szeméből,
Mit kíván, itélhetd lankadt lépéséből.
Ültetett útaknak híves árnyékában
Sétál egy ideig község csoportjában,
Végre szűk ösvénykén esmért barlangjában
Eltűnvén, odadűl Leander karjában.
Hagyjuk ott és menjünk titkos ösvényekre,
Hol Cupidó lest áll ártatlan szívekre,
Elsőbb arany-béklyót ver ifjú kezekre,
S végre kínos láncot vet szegény fejekre.
Üljünk egy szegletbe zöld borostyán mellé,
Nézzük, hogy sietnek szűzek e tőr felé,
Hogy viszi dajkája, ki Phillist nevelé,
Most már kerítője, s vesztegeti elé.
Ámor mirtusz alatt egy rút vén banyával,
Hogy lappang meghódult ifiak hadával,
Hogy lődöz szívekre kegyetlen nyilával,
S hogy veszteget mindent hívság fulánkjával.
Ülj le, de ne keresd itt Cátót, Senecát,
Ne kívánd te látni itt szűz Lucrétiát,
Keresd csak Lucullust, köszöntsd Aspásiát,
Kik szokták jelentni birodalmok fogytát.
Így dőlt Corinth, Athén, Róma nagyságával,
Így küszködik Párizs hívság kórságával,
Így vész híres London nagy gazdagságával,
Így enyészik Bécs is Szent István-tornyával.
Pozsony nevekedik, Buda roppant lészen,
Belgrád, még úgy lehet, király-széket vészen,
De ha egyszer oda bús kincs fészket tészen,
Ott is lesz romlottság, kit rabság vár készen.
Ilyen fő-végzése Alfa s Omegának,
Ki tudja titkait természet Urának,
Újszülöttek, s holtak, ó! bár szólhatnának,
Egyaránt adóznak örök hatalmának.
Elég ha születtem, hogy már meghalhassak,
Elég hogy meghaljak, hogy feltámadhassak,
Életről-halálra így vándorolhassak,
S nagy Teremtőm tagja mindég maradhassak.
Szűnjetek halandók, hitek szerzésében,
Szűnjetek titkoknak mély keresésében,
Nyugodjatok inkább természet ölében,
Mert bár éltek s haltok, ő tart kebelében.
A fa, ki most dőlt le, gyenge csemetével,
Mely nemrég kele ki vékony tetejével,
A túzok, kit sólyom hasíta melljével,
A víg fülemüle epedt gerlicével;
A cethal, ki döglött habok mélységében,
A pisztráng, mely úszik sebes Inn vizében,
A bárány, kit juhász melegít ölében,
Oroszlány, kit vadász elejtett tőrében;
Vad-kecske, ki szökdös magas kősziklákon,
A béka, mely megfúlt száradt pocsolyákon,
A bika, ki bömböl zanócos pusztákon,
Kis légy, ki megfagyott sepretlen rámákon;
Király, ki most sírban szállott trónusából,
Koldús, ki kenyérért kiált furuglyából,
Kis csecsemő, ki sír szoros pólyájából,
Agg, ki földbe vágyik kínos nyoszolyából;
Törpe gunyhó, melyet szegény most építe,
Erős vár, kit Vauban bástyákkal keríte,
Oltárok, zsámolyok, kit kincs fényesíte,
Egyszóval, valamit természet készíte:
Egyaránt változik formából formában,
Van e föld, levegő, víz, s tűz hatalmában,
Kinek élet lakik örök csatájában,
De nincsen semmiség ezek munkájában.
Semmiség! tűnjél el érthetetlen voltoddal,
Bölcs előtt nem találsz helyet hatalmaddal,
Plátó rég elűzött üres árnyékoddal,
Nincs helyed seholt is ijesztő álmoddal.
Bár majd midőn egyszer fagylalt tetemeim
Hideg földbe szállnak érzékenységeim,
Nem élek köztetek; de minden részeim
E világban lesznek, hol vagynak eleim.
Akkor kigőzölvén vékony párácskában,
Jutván láthatatlan testek csoportjában,
Megyek esméretlen világok számában,
Nem lankadok, csak itt, földünk határában.
Akkor e sárdarab, melyet kedveltetek,
Nem lészen, Barátim! eképpen köztetek,
Hanem sok formában repdesvén veletek,
Füven, fán, virágon lészen előttetek.
Így mikor egy porszem, ki szelek szárnyain
Messze ragadtatott tengerek partjain,
S fagyos fellegek közt éjszak havasain,
Végre leszáll, s nyugszik Hybla virágain;
Így támad hívságos váras omlásából
Kis gunyhó, kit gazda font gyenge fűzfából,
Így lészen Orczynak örsi lakásából
Szép templom, mely épült Múzsák malasztjából;
Így múlik el Phryné bujaság kertjével,
Halálos cupressus gyászos seregével,
Bénövi vad fáknak sűrű gyökerével,
Így hanyatlik Bécs is veszett erkölcsével.
Így – De már elhagyom hosszas verseimet,
Szabad szókban küldöm többi rendeimet…