Hétfő
szerző: Csáth Géza
Délután Eöry Béla nagyon rossz hangulatban ért haza a lakására.
Reggel erős fejfájással ébredt. Szombat éjszakát a kávéházakban virrasztotta át. Vasárnap este későn feküdt le, és nem tudta magát kialudni. A lakásadó asszonya a szokás szerint felkeltette - nagyságos úr, már fél nyolc -, ő azonban annyira kábult volt, hogy újra elaludt. Azután, amikor egy pillanatra fölriadt, hirtelen kiugrott az ágyból. A fejfájás erre fokozott erővel újra megjelent. Az órára nézett, már fél kilenc elmúlt. Sebbel-lobbal mosdani kezdett, de a fejfájás még erősbödött. Annyira képtelennek találta a helyzetét, hogy öltözködés közben hangosan beszélnie kellett:
- Aljas, szemét fráter vagyok, még a stréberséghez sincs tehetségem. Pedig a strébernek konzekvensnek kell lennie.
Ezt az utolsó mondatot ismételgette azután, míg az utcára nem ért. Nem is reggelizett. Az első villamosba ült, és a télikabátjába húzódva, lehunyt szemekkel átengedte magát a kikerülhetetlen szenvedésnek. Mikor a hivatalba ért - a minisztériumban dolgozott -, a főnök úr természetesen éppen ott volt a szobában.
Ez azonban már alig hatott rá; az asztalához támolygott, leült és szétnézett. Úgy találta, hogy életének egyik legutálatosabb napját éli. A kályha még nem fűtötte be eléggé a helyiséget. Megkérdezte a szomszédját, egy kövéres, jó kedélyű házasembert:
- Jóska, te nem fázol?
Jóska persze nem fázott.
Nyavalyás vagyok - mondta magában Eöry, és a mandzsettájára nézett. A tegnapi piszkos mandzsetta volt rajta, miben a szombat éjjelt is átmulatta. A mandzsettát dühösen lehúzta; egy nagy kávéfolt díszlett rajta. Majd segítek én a dolgomon - mondta fogcsikorgatva, azután nevetett, s eközben kiszedte belőlük a gombokat, és bedobta a kályhába. Egész délelőtt az járt az eszében, hogy milyen pompás érzés lehet tiszta ingben lenni, s nem ebben, amely teleszívta már magát dohányfüsttel és az izgalmas mulatságok verejtékével.
Ahogy szabadult a hivatalból, ebédelni ment; elhatározta, hogy erőszakosan megjavítja a rosszul kezdődő napot. Egy előkelő szállodában evett. Leves előtt megivott egy pohár konyakot, és lassan fogott az evéshez. Később azonban kiesett a szerepéből; sietve, rágás nélkül, idegesen kapkodta be az ételt; semmi sem esett jól, és azzal kelt föl, hogy talán még ki lehetett volna kerülni a mai nap szenvedéseit, ha nem kapott volna csömört a rossz ételektől.
Le fogok feküdni - tervezte, amikor három óra tájban hazaindult. - Tisztára huzatom az ágyat, és lefekszem.
De ahogy hazaért, egy levelet pillantott meg az asztalán. Fölbontotta és elolvasta.
Kedves Béla!
Ma érkeztünk Pestre mamával és a húgommal. Néhány napig itt maradunk, a Centrálba szálltunk. Látogasson meg bennünket, nagyon örülnék, ha fölkeresne.
A biztos viszontlátásig
Malvin
Mikor végigolvasta a levelet, már mosolygott, de ugyanakkor meglátta az arcát a tükörben, és elszégyellte magát a nevetés miatt. Hirtelen elkomolyodott, és a tükörbe nézve, száraz hangon jelentette ki:
- Ez a nő az enyém.
Hamarosan friss vizet kért, közben újra elolvasta a levelet, és még egyszer hangosan ismételte:
- Ez a nő az enyém.
Azután gondosan megmosdott, megborotválkozott és átöltözködött. A fejfájása elmúlt. Kevés parfümöt vett a zsebkendőjére, és megtörölte az arcát. Majd megszagolta a ruháját, nyoma se volt benne a dohányfüstnek. Ennek azután megörült. Kezdte magát jól érezni. Az arcáról eltűnt a kora reggel beteges sápadtsága. A tükörben fiatalnak, erősnek és előkelőnek látta magát.
Csak ezután kezdett foglalkozni újra a levéllel. Felhúzta a télikabátját, kalapot tett a fejére, és cigarettára gyújtva leült az asztal mellé. Behunyta a szemét, és maga elé próbálta képzelni Malvin alakját.
Malvin távoli rokona volt. Mint játszótársak növekedtek föl. Persze később szétment a jó barátság. A lányban erős nőtermészet volt. Ellentmondott a fiúnak, és nemigen engedte magát csókolgatni.
A fiú nem érzett iránta komolyan, és nem is törődött vele. Csak amikor férjhez ment egy harmincnyolc éves, kissé kövér földbirtokoshoz, bosszankodott őszintén. A lakodalomra se ment el. Azt hitte, hogy Malvin hajlamai ellenére ment férjhez ehhez a gazdag emberhez, pusztán azért, hogy gondoskodjék magáról, és vágyait néhány nagyon elegáns ruha, egy stílszerűen berendezett lakás és egy valódi Steinway zongora iránt kielégítse.
Pedig nem így volt. Malvin húszéves korára hisztériában szenvedett, egy alkalommal nevetőgörcsei is voltak, és az orvos azt mondta, hogy mihamar férjhez kell mennie. A szülei is rábeszélték, és tekintve, hogy leendő férje, csekély fokú elhízottsága mellett, nem volt éppen kellemetlen ember, kimondta az igent. Házasságuk első évében a nyarat egy fürdőhelyen töltötték.
Itt találkozott újra Malvinnal, írtak neki, hogy ott vannak, és hogy látogassa meg őket. Éppen akkor tette le az érettségit, a szülei is küldték. Június volt - leutazott.
Várták a vonatnál. Kedves, kissé szellős nyári nap volt. Malvin piros napernyőt tartott az arca fölé, s a reátűző napsugarak reflexeiben olyan volt az arca, mintha gyenge lázban égne. Béla a régi barát szerepét játszotta. Letegezte a férjet, de rögtön elhatározta, hogy hideg marad. Hiszen tulajdonképpen nem szereti Malvint, sőt ha nem hívják, eszébe se jutott volna eljönni. Estefelé a korzón ketten sétáltak együtt. Malvin megmutatta az egész fürdőt. Kisétáltak a sóstóhoz - már a nap leszállt, és a kedves festőikről beszélgettek. Azután az erdőbe mentek. Béla itt nem emlékezett már, hogy miről folyt a beszéd. Egy pillanatra hátramaradt, megkötötte a cipőjét, és látta, hogy az asszony termete mennyire tökéletes és finom lett. Malvin őszinte volt, szinte gyerekesen derült. Beszélt arról, hogy tulajdonképpen egyedül van, és néha rossz napjai vannak.
Eközben mind beljebb haladtak az erdőbe. A teniszpályák fehér foltjai tünedeztek fel egy pillanatra lármás játékosaikkal, majd villák bukkantak föl az út mellett, amelyeknek teraszán színes, világos blúzokba öltözött asszonyok és kisfiúk ültek. Termékeny, zöld nyár a fákon, körülöttük, mindenütt. Már egyszer lekaszálták a szénát, és annak szaga összekeveredett a fák leveleinek illatával. A fürdőzenekar elmosódott hangjai hangzottak csak olykor hozzájuk. Csend volt, amit csak akkor érezünk, ha egyetlen lény sincs a közelünkben.
Eöry érezte, hogy ha valaha, hát most az övé Malvin. De egy mozdulatot se tudott tenni. Egypár percig kínosan küszködött, hogy valamit kitaláljon, mert annyira megfigyelte mindig magát, hogy formátlanságot nem tudott elkövetni. Hiába, nem jutott eszébe semmi, és azzal hagyta abba a küzdelmet, hogy: nem.
Ettől kezdve egy árnyalattal kimértebb és udvariasabb lett. Haragudott az asszonyra, mert az nem közeledett hozzá, és mire egész sötétben hazaértek (már vége volt a korzónak), gyűlöletet is érzett iránta.
Másnap elutazott.
De egy hét múlva, amikor visszagondolt az erdei sétára, világossá lett előtte, hogy óriási ügyetlenséget követett el, hogy Malvint szó nélkül meg nem csókolta. Miért hívta volna, ha ő is nem ezt akarta. És e felfedezés után komolyan és tartósan vágyott a bájos fiatalasszonyra.
Eöry készen volt. Megnézte az óráját, és elsietett. Jókedvvel és egészségesen szítta a ködtől megtisztult levegőt. Az üzletek kirakatainak ívlámpái már felgyulladtak, és fehér ragyogásukban valami csillapító volt. Nagyokat lélegzett, és elhatározta, hogy nem megy kocsin, mint előbb tervezte, hanem gyalog teszi meg az utat a szállodáig.
Lassan, sétálva ment, és nagyon jól érezte magát. Egy pillanatra arra gondolt, hogy mi lenne, ha nem is menne el. Azután megállt, és maga elé dörmögte:
- Hát van nekem valami bajom? Mi az ördögöt is akarok azzal a hisztériás asszonnyal?
Mire a fele úton volt, már keményen fogadkozott:
- Hozzá se fogok nyúlni, rá se nézek! Nevetséges, nem vagyok már gimnazista, aki azt hiszi, hogy az első szerelem az igazi...
Száz érvet kovácsolt, amelyek mind a Malvinnal szövendő szerelmi viszony ellen szólottak.
- Az asszonynak is tönkretehetem a házaséletet. Hátha azután már nem fogja tudni kiállani a férjét. Magam se leszek a régi ember, elvesztem a függetlenségemet. Pedig hát ha vannak is rossz napjaim, de ez a szabadság nagyszerű. A magam ura vagyok.
És azzal az elhatározással lépett be a szálló kapuján, hogy újra: nem.
Megkérdezte az ajtószámot, s a liften ment föl. Egy vörös szőnyeggel borított folyosón kellett végigmennie, itt már égtek a poros üvegű villanylámpák, és valami álmos estei hangulat terpeszkedett. Bekopogott az ajtón. Egy hang felelt:
- Szabad.
Erre őrülten dobogni kezdett a szíve, és a homlokán verejték ütött ki.
Belépett; valóban Malvin volt. Egyedül a szobában. A hintaszékben ült. Fölkelt, és mosolyogva kezet nyújtott. A férfi reszketve fogta meg a kezét. Megcsókolta. Azután fölegyenesedett, és anélkül hogy eleresztette volna az asszony kezét, a bal karjával átölelte a nyakát, és lassan rányomta a szájára az ajkait.