Hét bagoly
| Hét bagoly szerző: Krúdy Gyula |
Ötven-hatvan esztendővel ezen sorok írása előtt, egy zivataros őszi éjszakán erősen megrázták a Hét Bagolyhoz címzett régi pesti bérháznak a kapucsengőjét. A ház lakóinak többnyire kapukulcsuk volt, és Vacsora, a Hét Bagoly házmestere és főinspektora, aki korának egyik nevezetessége volt, és számos költői műben és gúnyversben örökíttetett meg a Bagoly poétázó lakosai részéről, Vacsora uram nyugodtan fordult a másik oldalára a csengetés hallatára.
Miután szokása volt gondolatainak hangos kifejezést adni, így szólott szobája magányában:
- A jurátusok megint csintalankodnak. Én bizony nem leszek bolond, hogy kinyissam a kaput.
Vacsorát ugyanis sok tapasztalat tette óvatossá ahhoz, hogy éjnek idején pajkos jurátusok közé keveredjen. A jókedvű ifjak a gyanútlanul kaput nyitó Vacsorával hatalmas tréfákat követtek el, némi elégtétel gyanánt azokért a sanyargatásokért, amelyekkel a Bagoly pontosan nem fizető lakóit a teljhatalmú inspektor részesítette. A második és erőteljesebb csengetésre Vacsora még mindig a lesben álló jurátusokra gondolt, míg a harmadik csengettyűriadóra talpra ugrott.
A házmester lámpást ragadott egyik kezébe, míg a másikban hatalmas furkósbotot szorongatva, végigcsúszott a girbegörbe sötét udvaron, amelyben patakokban ömlött az esővíz. A függönytelen ablak mögött meg lehetett látni az Iróffi úr hosszú, sovány alakját, amint verseket olvasgatva rohamléptekkel jár fel s alá szobájában. A kapu mellett faggyúgyertyánál ült az asztal mellett a szorgalmas és csendes Lahotai Gábor, vastag könyveibe bújva, míg bozontos, fekete üstökét ujjaival gereblyézte.
A házmester megzörgette a Lahotai Gábor ablakát, és ujját ajkára téve, titokzatosan kiáltotta:
- A policáj van itt!
De a sápadt arcú fiatalember ügyet sem vetett rá, tovább olvasta vég nélkülinek látszó könyveit.
Vacsora a zárba illesztette a kulcsot, és felnyitotta a kaput; két csuromvíz, fekete köpenyeges alak állott odakívül a falhoz lapulva; az utca közepén függő lámpa csillogó fénnyel ragyogott a pocsolyák tükrében. Az egyik alaknak kendővel volt bekötve a feje, és széles karimájú kalapját mélyen a szemére húzta. A másik szétnyitotta bő köpenyét, és egyik kezével feltolta kalapját homlokából.
- Rám ismer, Vacsora? - kérdezte suttogva.
A Bagoly házmestere káromkodva lépett hátra.
- Ezért tetszett felkölteni? Jobb volna, ha a hátralékos házbért fizetné meg, tisztelt úr. Addig nincs itt számára kvártély.
A köpenyeges fiatalember szenvedélyes hangon fordult a kaput bezárni készülő házmesterhez:
- Vacsora úr, kedves Vacsora úr, hát legyen esze... Ebben a percben érkeztünk meg Pestre barátommal a gyorskocsin. Nincsen más hely, ahol lehajtanánk a fejünket, mint az én régi szállásomon...
- A maga régi szállása már régen nem a magáé - felelt a házmester. - Lakó van benne. No, az volna szép, ha a fiatalurak részére fenntartanánk a szobákat, mikor búcsú nélkül itt hagynak bennünket.
- És a könyveim, irataim és "A vér-utcai titok" kézirata? - hördült fel színpadias kétségbeeséssel a köpenyeges ember - meghalsz, ha valami hiányzik.
Vacsora nem titkolt ijedelemmel hátrált:
- A tisztelt urak mind hóbortosak... Különben Lahotai úr, az új lakó felelősséget vállalt a holmijáért. Tessék őrajta kereskedni.
- Az én kedves Gábor barátom! - kiáltotta örömteli hangon a köpenyeges fiatalember, és társához fordult. - Gábor, a "Munkácsi harangok" szerzője. Gyerünk be hozzá. Ő bizonnyal szívesen lát bennünket.
Félretolta a bámuló házmestert, és társával belépett a kapun a köpenyeges úr. Vékonypénzű, keskeny vállú, cingár alak volt a fiatalember, de társa még vékonyabb, még gyermetegebb külsejű. Félénken topogott rá nem szabott ruhájában a köpenyeges után, és egész testében összerázkódott, amikor a durva Vacsora káromkodva vágta be a kaput, hogy az egész ház megremegett bele. Az eső most már szakadni látszott a fekete éjben, és valamelyik toronyban tompán vert a toronyóra.
- Hallod? - susogta a köpenyeges fiatalember -, most üti az éjfelet.
A következő percben már odabent voltak a Lahotai Gábor szobájában. A sápadt arcú fiatalember felállott a könyvei mellől, és lekoppantotta a gyertya hamvát. A köpenyeges földre dobta vizes kalapját és ruháját, majd megölelte barátját.
- Engedd meg, Gábor, hogy nálad töltsük az éjt barátommal...
Lahotai szelíden felelt:
- Amennyiben az általad is ismert lakásnak a helyrajzi viszonyai megengedik, Imre barátom, nagyon szívesen állok rendelkezésedre.
- Ó, mi ketten elég kényelmesen elférünk benne, mert te természetesen nem maradhatsz itt...
Lahotai zavartan körülnézett.
- Az éj nem éppen alkalmas a szabadban való tartózkodásra.
- De mindjárt alkalmas lesz - felelt a lelkes arcú, fekete szemű és színészies mozdulatú fiatalember -, ha elmondom neked, hogy társam, akit itt látsz a sarokban ázott madár gyanánt meghúzódni, nem az, akinek látszik... E dicső lény nem férfi, hanem - nő, tegnap óta hitvesem, feleségem... És most ne kérdezz többet, derék barátunk. Hagyjad, hogy lakodban megpihenhessünk hosszú, kalandos utazásunk után. Menj a "Kávéforrás"-ba, menj a "Csigá"-ba, menj mindenfelé, és hirdesd, hogy Oroszlán Imre a világ legboldogabb halandója, mert üdvét, mennyországát megtalálta. Menj, repülj... Azazhogy mégse menj, mégse repülj. Ha igaz hívem, szerető barátom vagy, követ teendesz nyelvedre, hogy az még véletlenül se árulja el titkunkat. Nőmet, a világ legdicsőségesebb hölgyét valószínűleg azóta üldözőbe vették a zordon apa és hozzátartozói. Egynapos immár a frigy, amely engem királyi gondolatokkal, isteni érzelmekkel tölt el. Valószínűleg mindenütt nyomunkban haladnak. Ezért kellett nőmnek férfiruhát ölteni... Ó, barátom, tegnap óta mennyi minden történt velem. Azt hiszem, életem végéig nem beszélhetem el.
Az áradozó, halkan, suttogva elmondott szavaknak az vetett véget, hogy Oroszlán Imre pillantása a sarokba esett, ahol "barátja" helyet foglalt egy szalmaszéken, és most a kimerültségtől elaludva feje hátrahajlott, és a kalapja lecsúszott homlokáról. A gyertya fénye egy sápadt, szőke, éretlen gyermekarcot világított meg. A hosszú pillájú szemek alatt a fáradtság sötét karikái barnultak, míg a kis száj félig felnyílott, mint a gyermekeké álmukban.
Lahotai lábujjhegyen hagyta el a szobát.
- Megyek, barátom, nem alkalmatlankodom tovább. Az éjjel még gondoskodhatom biztonságtokról. Ha valami veszély fenyegetne, nyomban felköltelek benneteket.
E szavak után a sápadt fiatalember bő kabátot borított vállára, és elhagyta a kis szobát. A zuhogó esőben kilépett a kapun, s elkezdett nyugodtan fel s alá sétálni az utca kövezetén a ház előtt, amíg egy szurtos, toprongyos alak hozzásomfordált, akinek kabátja alól bunkósbot vége állott ki, és azt kérdezte:
- Polgártárs, hány óra van?
Lahotai - ugyan nem volt mit féltenie - e régi, pesti útonállók által használt megszólításra behúzódott a Bagoly kapuja alá, és ott a sarokban állva hallgatta az eső zuhogását. Az órák csodálatos lassúsággal múltak, és az idő, ha lehetett, még förtelmesebb lett. A hideg szél fütyülve sivított a görbe sikátorban, és olyan erővel csapta az esőt a falakhoz, mintha a házat akarná elmosni helyéről. De Lahotai Gábor, az akkor ifjú Magyarország egyik lelkes fia, aki jurátus és költő volt egy személyben, és akiről a "Kávéforrás"-ban még az öregebb írók is elismerték, hogy komoly tehetsége van a verseléshez, Lahotai mozdulatlanul állott a förtelmes éjszakában, mert barátjának megígérte, hogy vigyáz biztonságára.
Hajnal felé a Kecskeméti utca felől kardok csattogása, sebesültek jajgatása hallatszott, majd néhány tollas föveget viselő jurátus sietve tűnt el az éj homályában. Ott valakit megkardlapoztak a jurátusok, talán éppen a csizmadiacéhnek egy tagját.
Később nehéz hintó döcögött végig az utcán, amely előtt lámpásos ember nyargalt. A hintóban egy álmos, kövér ember és egy fiatal hölgy ültek. Lahotai felismerte őket, Fedorovics, a gazdag búzakereskedő és a leánya mennek hazafelé valami mulatságból, estélyről a közelben levő palotájukba. A kocsi hátulján álló hajdú bámulva felejtette szemét a didergő fiatalemberen, Lahotai a hintó után nézett, ameddig láthatta azt.
- Vajon mikor találom meg én is boldogságomat, mint Imre barátom? - gondolta magában, és valahogyan nem fázott többé. Gondolatai olyan irányba terelődtek, amely irányban nincs többé hideg őszi eső, sem metsző északi szél. Fedorovics Anna, a szép pesti kereskedőlány gondolatban úgy elmulattatta a jurátust, hogy az észre sem vette, hogy reggel lett körülötte, és a kapun Barinkai úr is belépett már.
- Hopp, Barinkai úr - szólította meg Lahotai a gyűrött cilinderű férfiút, aki kopott lakktopánjával és erős, fekete bajuszával meglehetősen szánalmas jelenség volt a virradatban -, miféle estély volt ma éjszaka a városban?
Barinkai úr meglepetten válaszolt:
- Hogyan, fiatalember, ön ezt sem tudja, és pesti lakosnak merészeli magát nevezni? Grassalkovicsnál volt soirée, és ott volt egész Pest. A hölgyek először viselték nyilvánosan a Gracy híres borbélymester által feltalált Cleopatra-frizurát. Mondhatom, gyönyörűek voltak. Lesz mit írni a Honderű-nek - így szólt Barinkai úr, és bizonyosan órák hosszáig tudott volna mesélni az estélyről, hogy azt a hiedelmet kelthesse a jurátusban, hogy ő ott volt az estélyen. De a jurátus nem is kérdezte azt, mert úgyis tudta, hogy Barinkai úr minden éjszaka a "Két Pisztoly"-ban ül reggelig, és tekézik, ha arra alkalom kínálkozik. Azt mondják, hogy mestere a tekejátéknak.
- Az első quadrille-t ötven pár táncolta - folytatta Barinkai úr, de a jurátus már nem hallgatott reá, s Barinkai szégyenkezve osont be a Hét Bagoly sárga kapuján, hogy estélig ne mutatkozzon a világ előtt kopottas ruháiban. Valamikor jobb sorsra érdemes ember volt az alig negyven esztendejét betöltött férfiú, de a játék előbb tönkretette anyagilag, később erkölcsileg. A Hét Bagoly udvarán, jurátusok és írók szomszédságában csendesen húzódott meg, és boldognak érezte magát, ha valami apró szívességet tehetett lakótársainak. De azok csak nagy ritkán fordultak hozzá, mert bizony Barinkait nem tartották magukhoz méltónak.
Amint Barinkai lefeküdt, nyomban ébredezni kezdett a város. Boltosok kinyitották boltjaikat, és tejeskocsik állottak meg a házak előtt. A szemközt levő házon felnyitotta a gazdag aggszűz ablakait, és madarait kezdte etetni. Lahotai elcsigázva és fáradtan látta a reggel ébredését, majd belépve a házba, kopogtatott Iróffi Jánosnak, a költőnek ablakán. Iróffi még javában aludt, de amint a történtekről értesült, nyomban talpra ugrott.
- Helyes - kiáltotta Iróffi -, most majd én fogok vigyázni, hogy a fiatal pár biztonságban legyen. Oroszlán Imre nyugodt lehet, nem lesz semmi baj - szólott a hosszú, sovány fiatalember, aki olyanféle módon lépegetett rendkívüli hosszúságú lábszárain, mintha azok nem is az ő tulajdonai, hanem kölcsönkért póznák lettek volna. Tarajos sarkantyúkat viselt csizmáján, és termetéhez aránylag kicsiny fején sastollas kalpagot hordott. Vékony bajusz és alig serkedő szakáll borította a kicsiny arcot, amelyből két nagy gyermekszem világított. A kardot is felkötötte oldalára, és míg Lahotai Gábor az üresen maradt ágyban fáradtan elhelyezkedett, Iróffi János kardjával csörömpölve, büszkén járt-kelt a szobában.
- Ha én vigyázok, jól vigyázok. Nemsokára majd kopogtatok is nálok, nincs-e szükségök valamire. Néhány vajas-szarvast mindenesetre hozok a péktől.
- Kávét is - mormogta félálomban Lahotai, és a következő percben az igazak álmát aludta.
Néhány órai pihenés után, mikor kitekintett az ablakon, egy kardos, póznanagyságú ifjút látott fel és alá sétálgatni a Hét Bagoly rosszul kövezett udvarán. A lelkes költő őrködött.
- Nos - kérdezte Lahotai -, mit csinál a fiatal pár?
Iróffi szájára tette kezét.
- Bizony, nem ambróziával élnek - suttogta, s nagy szeme csodálkozva tapadt a lefüggönyözött ablakra. - Tizenkét szarvast és egy nagy bögre tejet ittak meg reggelire, amit én hoztam nekik.
Lahotai ezen maga is csodálkozni látszott.
- Furcsa. Eddig mindig azt hallottam, hogy a szerelmes emberek nem esznek... Mindenesetre helyesen cselekedtél, Iróffi barátom, hogy gondoskodtál róluk. Oroszlán Imre nagy poéta, jeles író. Már három év óta jelennek meg munkái a pesti közlönyökben, holott te még csak az idén kaptál helyet az Életképek-ben. Fiatal írónak tisztelettel kell lenni az öregebb írók iránt.
Iróffi boldogan integetett a fejével:
- Én mindent megteszek írótársaimért!
- Menj tehát a Kalap utcába Sövényihez, a regényíróhoz, onnan siess el Buvári Ignáchoz Budára, ejtsd útba az öreg Furulyás Sámuelt is, és jelentsd nekik, hogy délutánra kéretem őket a "Kávéforrás"-ba. Gondoskodni fogunk a fiatal pár jövőjéről.
- Igen, gondoskodni fogunk - mondotta Iróffi, és jurátuskardjával harciasan ütött a földre.
- Az írók nem hagyják el egymást.
- Nem is hagyjuk el egymást - kiáltotta Iróffi, és aztán kidüllesztette keskeny mellét.
- Indulj tehát, pajtás, őrhelyed addig én veszem át - mondotta Lahotai Gábor, és sápadt arcán titokzatos mosoly jelent meg. Ki tudja, ki is tudhatná előre azt, hogy rövid időn belül nem őróla és Fedorovics Annáról gondoskodnak-e majd más írók ilyenformán? Elmerengve nézett az elcsörtető Iróffi után, és később egy addig rejtve tartott Szűz Mária-tallérral kopogtatott be a házmester szobájába.
- Vacsora, maga nem látott semmit, és nem tud semmit - mondotta rejtelmesen.
A házmester megszelídülve tette zsebre a tallért.
- Ami Oroszlán urat illeti, négy pengőt teszen ki a hátraléka. Azt tessenek rendbe hozni, és akkor nincs baj - mondotta szárazon, de mégsem ridegen.
A vörösesbarna függönyt félrehúzta a Hét Bagoly udvarán egy apró, fehér kéz, és egy szőke, kék szemű gyermek csodálkozva, bizonyos meglepetéssel nézett ki a négyszögletes udvarra: az írók tanyájára. Szemében rajongás és boldogság tükröződött. Bizonyára nagyon gyönyörűnek találta az írók tanyáját!