Hét ajándék
| Hét ajándék szerző: Gárdonyi Géza |
... Isten kiküldé őket a Paradicsomból.
Ők pedig fejöket lehajtva, remegve és sápadtan menekülének az Urnak orczája elől.
És amint visszapillantának a kertre, láták, hogy fegyveres kerubok állják el a kertnek bejáratát.
Megrettenve mondák:
- Vajjon üldözni fognak-e?
És tovább sietének a kietlenbe.
S ime az ég fejökre sötétedék. Vad szél zúdula rájok a Paradicsom felől, s megsodorá az égi madarat is a magasban.
- Tovább! Tovább!
Soha azelőtt nem vala fölöttük komor az ég. Csupán kék eget látának és fehérlő felhőket. A kertet estennen bő harmat öntözé.
S íme most dörgés rázza meg az elborult eget; tüzes nyilak cikáznak alá a magasból. Oroszlánok és őzek is rémülten futnak a hegyek felé!
- Tovább! Tovább!
S fut a két meztelen ember is. Sulyos hideg essőcseppek csapódnak a hátukra. A föld iszamóssá válik a lábuk alatt. Ugráló vizerek kigyódznak mindenfelé.
S a két ember lelkendezve fut Isten haragja elől.
De ime rájok ereszkedik az est. Vad erdő vizes homályában reszkető inakkal áll meg a két számüzött. A dörgés már csak a távolban morajlik elhalón.
Éva lerogyék és sirásra fakada:
- Oh mily szörnyű nap!
És Ádám is elroskada a fűben, és nyögé fájdalmasan:
- Hazánk örökre elveszett!
És Éva folytatá:
- Sima hajam szél összeboglyazta...
És Ádám felelé:
- Isten ellen cselekedtünk!
És Éva folytatá:
- Gyönge kezem tövis összekarmolázta...
És Ádám felelé:
- Isten haragja rettenetes!
És Éva folytatá:
- Fehér lábam kövek felvérezék.
Ádám lecsüggeszté fejét:
- Átkozottak vagyunk mindörökre!
Éva pedig megszólala:
- Puha gyepen háltunk azelőtt. Szelid csillagok világoltak reánk. Lágy éji szellők fuvaltak enyhe meleget.
És mind a ketten összeborzadának. Mert a levegő teljes vala hideg nyirkossággal. És a fű körülöttük által van ázva.
És így aluvának el dideregve, búsan, halálszin orczával. S a könny harmatként ül vala szemöknek pilláján.
S lőn, hogy az Úr levevé tekintetét a földönfutókról, és pillanta maga körül.
S láta hét angyalokat trónusának lépcsője előtt, mind a hetet lecsüggedt szárnynyal, bús arczczal könnyezően:
És monda nékik:
- Mért sirtok?
Amazok pedig felelének:
- Őket siratjuk.
- Mert életet adtál nékik, s elvesztették.
- Szabadságot adtál nékik, s ők a nyomoruság rabjaivá tették magukat.
- A boldogság kertje volt lakóhelyük, s íme most siralomban bolyongók a Föld szinén.
S monda az Ur
- Magam is sajnálom őket.
S könyörögnek az angyalok:
- Bocsáss meg nekik Uram! Gyöngék voltak!
Az Úr pedig felelé:
- Szenvedésben erősödik az emberi lélek.
S könyörögnek az angyalok térdükön esdeklőn:
- Engedd Uram, hogy enyhitsük szenvedéseiket!
Az Úr pedig felelé:
- Legyen: mindenitek reájuk terjesztheti egyszer a kezét, - egyetlen egyszer.
S íme az egyik angyal, - kinek neve vala Reménység, - legott kiterjeszté reájuk a kezét, és szóla:
- Bizzatok mig éltek, mindig.
Akkor már naptámadatnak vala ideje. A nap a hegyek mögül az első sugarával méré az égnek magasságát. S a két boldogtalan még mindig ott aluvék, ahova este leesék. Mint két meztelen halott.
S íme Éva fölnyitá bágyadt szemeit és megtelék legottan életnek erejével.
És megrázá Ádámnak a vállát, kiáltván örvendezőn:
- Ádám! Ádám! Az ég kitisztult! Süt a nap!
És Ádám legott fölserkene.
És elnyitá szemét, s felele gondolkodóan:
- Isten haragja elmulik talán.
Vala pedig azon időben nyár s ők a földnek vad gyümölcsein tengődnek vala.
S kóborlának a kietlen világban, vad erdőkön, vad mezőkön, nádasokban és kopár bérceken. S bármerre járának, küzködniök kelle gonosz állatokkal, vérezniök tövisektől és kövektől, s nem találának hazát sehol.
Lőn pedig hogy időknek múltával meghervadának a mezők és megsárgulának a fáknak levelei. És a vizek reggelenkint meghártyásodának a hidegtől.
Ők pedig elhúzódának itt ott a mohos szikláknak odvába, s dideregnek és reszketnek vala.
És Ádámnak feje szomoruságra ereszkedék, és szóla elbúsúltan:
- Isten megátkozta a világot a mi bününkért, és mink elveszünk benne.
Éva pedig reszkete, és a szeme megcsordúla.
Akkor a második angyal is kiterjeszté a kezét a magasban, és lángot vete alá egy bokorra.
S a bokor meggyullada és ége nagyerős meleggel.
S ez vala az első tűz a Földön.
Ádám pedig hajlékot épite a tűz mellett és mind a ketten szorgoskodának hogy a tűz el ne aludjék.
Lőn azonban, hogy megfogyatkozék az ő élelmük, s Ádám összejárá a környéket és kerese eledelt. S nem talála sehol.
S megálla az elsárgult mezőn, és nézé mint vagdossák a madarak a füveknek elszáradt kalászait.
És szóla könnyre fakadva:
- Az állatoknak van mit enniök. Csupán az ember pusztul-e el éhen?
És nyomoruságában ő is reákényszeredék, hogy szedne a fűnek sovány kalászaiból.
Akkor kiterjeszté kezét a harmadik angyal is, és megnevelé azon helyen a fűveknek kalászát.
És az lőn az első gabona a Földön.
Ádám szeme pedig megálla a dús kalászokon. Gyüjte belőlük bőven, s eltakará gyüjtését egy üregbe a sziklák közé, hogy legyen mindenkor eledelök.
S látá a következő tavaszon, hogy amerre szokta volt behordani a magvakat, a csapáson mindenütt kikél, zöldül és kalászosodik.
S nézé s gondolkodék.
S azontul orczájának verejtékével munkálkodék, hogy termeljen és takarjon.
S vala az ő életük fáradsággal terhes, és unodalmasan egyforma, mint a patak vizének folyása.
És megszólala Ádám csüggedetten:
- Mit ér az élet? Rút és keserves, és teljes ürességgel. Nincs benne semmi, csak munka, és alvás, aztán ismét munka...
Akkor a negyedik angyal is kiterjeszté kezét. És íme ahogy Éva ott üle, fejét Ádámnak keblére nyugasztva, Iátá, hogy az égi hold fölemelkedik fényes teljességében a cédrus-hegyek mögül s odateriti világosságát a fehér kopár sziklára, s látá, hogy a vadszőlő leveleinek árnyéka elterül a sziklának falán.
S Évának szeme megálla azon. És monda Ádámnak édes elálmélkodással:
- Nézd!
S Ádám is álmélkodék, és monda:
- Szép!
Másnap hogy ismét a rájok világolt hold, Ádám a kezébe veve egy elszenesült szikomorfa-gallyat, s befeketézé a leveleknek árnyékát.
És ez vala az első művészet a Földön.
Lőn pedig, hogy azon időben Éva elnehezedék, és megszülé első gyermekét.
Vala pedig a csecsemő formátlan és vörösbőrü, s ők szemlélék aggodalmas szemmel.
És mondá Éva:
- Vajjon ilyen marad-e?
És monda Ádám:
- Megsokasítja az Úr a mi szomorúságunkat.
Akkor az ötödik angyal is kiterjeszté kezét és szóla:
- Legyen a szeme olyan égi, mint az angyaloké, az arcza olyan kedves, a lelke olyan ártatlan!
S íme a csecsemő kevés napok alatt megszépüle, és kedves ártatlanságában hasonlatos lőn az angyalokhoz.
Éva pedig karjaiban ringatá a kisdedet, és szive megtelék csodálattal és boldogsággal úgyannyira, hogy szinte fáj vala neki.
Akkor a hatodik angyal is kiterjeszté kezét, s megnyitá Éva ajkán a boldogságot. S ahogy Éva megszólala: - Te édes bimbóm, kedves egyetlenem! - ajkán minden szó dallá változék.
És ez vala az első dal a Földön.
Felnövekedék pedig idővel a gyermek, s elnyüvé lassankint az ártatlanságnak köntösét.
És lőn hasonlatos orczájában és erejében atyjához, szemében anyjához, lelkében pedig elkülönbözött mind a kettőtől.
És követé őt másik gyermek, az is hasonlatos az angyalhoz, ameddig kisded vala.
És mikor az is felnövekedék, az első gyermek szive meghomályosodék az ördögnek leheletére, s agyonveré a másodikat.
Évának szive eltelék akkor nehéz siralommal, és naphosszat ott feküvék Ábelnek sírján, és nem akar vala elmozdulni onnan.
És siratja vala Ábelt sok keserves jajszóval, mondván:
- Hol vagy Ábel? Hol vagy? Oh én szerelmes fiam! Nem látlak többé soha! soha! soha!
Akkor a hetedik angyal kiterjeszté a kezét:
- Adom őnekiek a multnak és jövőnek eleven tűkörét az álomlátásban.
És íme ahogy Éva ott aluvék a siron, arra eszmélkedék, hogy együtt ül Ádámmal egy virágos dombon a Paradicsomban. És mintha éj volna, langyos nyári éj, csillagi fényességektől szeliden világos, és olajfának illatával gyönyörüséges.
Éva pedig boldogan elcsodálkozék.
És szóla örvendezve:
- Ádám! Ádám! A hazánkban vagyunk!
És Ádám felele:
- Oh csakhogy ismét látom!
Éva pedig körülpillanta, s mondá:
Hol vagyon a mi édes fiunk, Ábel?
És ime elősétála a zöldelő fák közül Ábel. Ifjui szépségében, élő-elevenen. S meglátván őket feléjök fordula, és letérdele anyja elé.
És Éva a két tenyerébe fogván Ábelnek orcáját, megcsókolá gyöngédeden.
És monda néki:
- Hol jártál Ábel fiam?
Ábel pedig fölemelé jobbját, és felmutata szótlanul a magasságban tündöklő csillagokra.