Házrúl-házra
szerző: Tömörkény István
A népet számlálni ilyen csatakos, esős időben nem lehet valami kellemes foglalkozás úgy nagy általánosságban. Nálunk már megtörtént az egyik külső kerületben, hogy a népszámlálót az asszony forró vizes köcsöggel, az ember meg vasvillával fogadta. Miért? Miért gyűlöletes a nép előtt az az ember, aki először pantallóban van, másodszor sok papiros van a hóna alatt, s harmadszor bemegy abba a házba is, ahova az ördög sem hívta? Mert félnek az idegentől, s az a nézetük felőle, hogy soha jót nem hoz, ellenben lehet, hogy valamely bajt okoz. A hivatalos személy csak akkor megy a házhoz, ha valami baj van. A nép tart tőle: a papirosok valami dolgot, valami igen rossz dolgot jelentenek. Ha valahova hivatalos ember beteszi a lábát, ebből jó nem fakadhat. A hivatalos papiros űzést-hajtást, hajkurászást jelent. A tanyai népnyelvek érdekes kifejezése ez: leveles embör. A régi világból való szó: értik alatta a gyanús embert, a rossz embert, akivel a hatóságoknak mindig van valami dolga. S miben nyilvánul ez meg? Abban, hogy hivatalos leveleket visznek hozzá, amikkel hol ide, hol oda citálják.
Egy idegennek a házban való hívatlan megjelenése különös dolog. Ez természetes. Ha nyílik a kapu, és lépések hallatszanak be a szobába a kapualjából, szólok a gyerekeknek:
- Nézzétek meg, ki jött?
A fiú kitekint, s mondja könnyedén:
- A Mari néni. (Vagyis, hogy az öreg mosóné.)
Van eset rá azonban, hogy ezt mondja:
- Apám! Egy rendőr...
S mennyire másként van az mondva, hogy "a Mari néni", s mennyire másként az, hogy "egy rendőr!" Mert hát uramisten, mit akarhat?
Hát még odakint a tanyákon mit akarhat az az úrforma, aki megjelenik hívatlanul és sok papirossal? A nép ebben a dologban nagyon kétféle. Az egyik része még ma is könnyen befonható áldozata minden kósza népcsalónak. A másik része pedig, amelynek már megégette egyszer a kása a száját, minden úrformában született ellenséget lát. Mindenki gyanús, aki pantallós. Az ilyen ember már azt az elvet, hogy az úr a pokolban is úr, úgy értelmezi, hogy a másvilágon, ahol a méltó büntetések elnyeretnek, mind az úr ül nagy vasüstökben, a nép pedig majd hordja az üstök alá a tüzelőfát, hogy minél jobban süljenek...
Pár év előtt, mikor a városi múzeum néprajzi anyagát szedtük össze, volt eset rá, hogy a tanyákon a gyűjtőre vasvillát fogtak, s még a kocsijából leszállni sem engedték. Ott már előzőleg valami keserű tapasztalatok történhettek. Hát hiszen nem mind ilyen, az bizonyos, ezek inkább csak kivételek. De mint kivételek: vannak. Régészeti ásatások alkalmával nemegyszer láttam, hogy mikor vége a munkának, kifizetődik a napszám, s alá kellene írniuk a cédulát, hogy a pénzét mindenki rendben megkapta: egyszerre vége a barátságnak. Pedig egy hétfőtől szombatig tartó munka nyomán elég jól össze lehet barátkozni. De amikor a nevek aláírásáról van szó, az emberek egy része hirtelen gyanakodóvá válik. Sandán néznek a papirosra. Mindig van köztük valami fiatal legény, arra mondják:
- Majd az Illés odaírja. Én nem tudok írást.
- Hát nem járt iskolába?
- De jártam - feleli húzódozva -, négy télön is. De elfelejtöttem a betűt. Mög elhúzta a kezemet a kasza mög a kapa.
Pedig dehogy. Annyira el sem lehet felejteni az írást, hogy tulajdon nevét ne tudná leírni, ha egyszer már valamikor tudta. Olyan az, mint az úszás meg a korcsolyázás, nem lehet azt tökéletesen elfelejteni. De inkább hazudnak. Inkább vállalják annak a szégyenét, hogy tudatlanok, de a nevüket nem írják oda a papirosra. Mert nem lehet tudni, hogy micsoda veszedelmek származhatnak abból, valamint azt sem lehet tudni, hogy kiben mi lakik. Legjobb a tartózkodás...
Egy közeli, Csanád megyei faluban néprajzi gyűjtés alkalmával történt ez az eset. Csöndes, enyhe téli délelőtt. A gazda kint áll az utcaajtóban. Jófajtájú, erős termetű, középkorú magyar, pipázik és sütteti magát a téli nappal.
- Jó napot.
- Jó napot - mondja.
- Tudja-e, mi járatban vagyok?
- Nem tudom én.
- Hát majd elmondom.
- Löhet - mondja.
- De nem itten, hanem majd odabent a szobában. Gyerünk be.
- Oda ugyan nem - felel a gazda, s széles vállaival bele is illeszkedik a keskeny utcaajtóba. - Az én házamba nem gyün be az úr.
- Ejha! Magának sok oka lehet haragudni az úrfélére. Hát miféle úr mit csinált magával? Mi történt itt?
A gazda megrázta a vállát.
- Hát - szólt -, ami történt, az történt, nincsen azon már mit keresni. De az én házamba az én akaratommal többet úr nem töszi be a lábát...
Megfordult, bement az udvarra, becsapta maga után a kis ajtót, s hallatszott, hogy be is reteszelte belülről.
Kint a tanyákon, a pusztaszéleken kocsin járja össze a számláló a vidéket. Ott ez nehéz mesterség. Tudnia kell, hogy meddig terjed a területe, s ismerni kell az egész területet. Hogy nem hagyott-e el itt-ott egy csomó házat, amik valamely buckahát vagy erdő mögött vonultak meg? A tanyai ember, aki ott született, tudja, hogy ki merre lakik, de a városi nem tudhatja. Általán úgy tetszik, hogy a széles, nagy és lapos vidékeken, ahol messzire ellát a szem, minden az ember előtt fekszik. Pedig nem. Akár el is lehet tévedni rajta. Vannak helyek, tanyarészek, amik elbújnak, amik mintha nem is volnának e világon, ahol egy városi kocsit mint soha nem látott, dolgot bámulnak meg a gyerekek; olyanformán vannak ezek a részek a homoktengerben, mint az óceánban azok az apró szigetek, amik a hajóforgalom útjából kiesnek: csak a térképész tudja róluk, hogy vannak. Pár év előtt éppilyen elhagyott részen át igyekeztem lakottabb tájak felé. Öreg városi kocsis ült a bakon, a második ülésből, a mappáról adtam neki az utasításokat, hogy no, most erre, no, most arra. Ugyancsak csóválja a fejét az öreg ebben a hol errében, hol arrában, dűlőút keresgélésben, végül ki fakad:
- Hát mégiscsak, mi mindönt mög nem köll érni. Huszonhét esztendeje hurcolom már nap-nap után idekint a tanyákon a városi mérnök urakat, de ezön a vidékön még sose jártam.
Önérzetes kocsisembertől ennél nagyobb beismerést már várni sem lehet. Mert a kocsisság tudománya nem abban van, hogy hajtani tudjon, a lovat minden ember, asszony, gyerek is el tudja hajtani: a kocsisság tudománya odakint akként szélesbül, hogy mekkora nagyságú vidéken van tisztában az utakkal, azoknak jó vagy rossz állapotával, ha éjjel nem is, de legalább nappal. A tanyák világának ez a területe, amelyen az öreg kocsis "hurcolta" a mérnököket, aránylag nem nagy; nyolc-kilenc négyszögmérföld lehet. És még ezen a kis helyen is, íme, talált olyan részt, amelyen huszonhét év alatt sohasem járt.
Szóval a népszámlálás odakint nem egészen könnyű dolog lehet. S nem is lehet az egész hajszálnyira pontos. Azt hiszem, hogy az egész alföldi pusztákat tekintve, a népszámlálás számszerű eredményéhez egész bátran oda lehetne csatolni néhány száz összeszámolatlan magyart, vagy talán ezért is.
Kint ugyan a tanyai tanítók végzik a számlálást, de hát azok sem tudhatják, hogy a kapitányságban minden tanya merre van. Erre való azonban a tanyai esküdt, aki rendszerint valamely jobb módú polgár, aki kint született, s kint fog meghalni, ennélfogva igen célszerű ember arranézve, hogy ismerje a határt. Tehát az esküdt lesz a kocsis, ő "hurcolja" az összeírót. Most tíz éve volt egy így az egyik tanyai kapitányságban. Vitte a kocsiján a tanítót az esküdt, összeírták, összeszámolták az embereket, a papirosokat azután elküldte a tanító oda, ahova kellett. Itt mindezek rendbe kerültek. Csak pár nap múlva jutott a tanító eszébe, hogy arra lefelé, a Hármaserdőn túl, mindjárt a Lónyúzódűlön túl, ott is van egy egész sor tanya, ami idetartozna, s ott még nem jártak népet írni. Mondja is az esküdtnek:
- No, János bácsi, az ördög a kend tudományát, baj van.
- Baj? Mi baj?
- Hát most jut eszembe, hogy arra a Kis Kabók Mihályék felé nem jártunk népet írni.
- Nem - mondta meggyőződéssel a János bácsi -, hát arra nem. Messze is van, aztán mög, tudja, nagyon rossz az útja, hát nem akartam töretni magát.
- De hát most azok, akik arra laknak, nincsenek fölírva.
- Hát aztán? - kérdezte a János bácsi. - Csak élnek azok azért, ha nincsenek is felírva. Nem a papirosbúl áll az ország, tanító úr.
Ebbe aztán bele is kellett nyugodni, mivelhogy úgysem lehetett már ellene tenni semmit. Csak akkor kezdett főni a feje a tanítónak, mikor kiérkezett a városból a hír a tanyára, hogy jön egy úr Pestről a népírást vizitálni. Mi lesz akkor, ha az meg fogja a hibában? Első sorban oda a becsület, második sorban pedig még azt a kis pénzt sem kapja meg, amit az összeírás munkájáért kiérdemelt.
A pesti nagyságos urat a vizitálás útjában szintén a János bácsi hurcolta kocsin, s a tanító szorongva várta az eredményt. De nem történt semmi hiba. Három nap múlva János bácsi a pesti urat elvitte a vasúthoz (nincsen messze, csak éppen a Nyáry Jánosék jegenyefájától másfélóra járás), s hazafelé jövet beszólt a tanítóhoz, hogy fölösleges volt az a nagy ijedtség, mert valóban semmiféle észrevétel sem találtatódott.
- Hála istennek - sóhajtott a tanító. - Pedig azt hittem, akad valami tarka macska arra a Kiskabókék körül.
- Nono - mondta a János bácsi, aki annak idején hat deákiskolát járt a városban -, parva sapientia regitur mundus. A nagyságos urat se vittem el arrafelé.
Körmével benyomta a pipában a parazsat. Okos ember mindig a körmével szokta nyomni, mert ez nehezebben ég meg, mint az ujja bőre.
Három külvárosunk van. Az egyik, a pestises betegeket gyógyító francia Szent Rókusról elnevezett, alig másfélszázéves, faji típusokat keresni ott hiábavaló lenne. Hanem annál alkalmasabb erre a célra az Alsóváros meg a Felsőváros, az egykori civitas superiora meg inferiora. A felsőváros népe szálas, karcsú, sok benne a szőke, ruhában a világos színeket keresi, szereti a halászatot meg a hajózatot, elmegy a vízen Bécstől Galatzig, kereskedői élelmesség van benne, vállalkozó, néha belebukik, néha elvagyonosodik; van köztük olyan, amelyikre azt mondják, hogy üzleti vállalataiban örményebb a zsidónál. Az Alsóváros népe zömök, bikanyakú és fekete. Ruhájában a sötét színeket kedveli, s mind védőraj csoportosul az ősi Mátyás-templom körül. A templom istene után a föld az istene, amelyen hihetetlen szorgalommal termeli a paprikát. Függetlenségi párti volt, az is lesz, amíg magyar világ áll, nem óhajt alkalmazkodni a mások kedvéhez, ipari hajlandósága kevés, más városrészből nem házasodik, az elődök munkájával szerzett vagyonhoz ragaszkodik, itt-ott még meg vannak köztük a vagyonközösség nyomai, tudok belőlük olyan családot, ahol ebéd alkalmával húszan ülnek az asztalhoz, amellett ráér népköröket tartani fenn, amikben alkalmas könyvtárak vannak, s amikben az önmagából rekrutált személyzettel színdarabokat játszik. Szóval két különböző típus ez, a Felsőváros meg az Alsóváros. Úgy gondolom, hogy a legrövidebb néprajzi meghatározásukat olyképp lehetne megtenni, hogyha az osztrák ellen ismét hadba kellene szállni: az Alsóváros ülne lóra, a Felsőváros pedig vállalná a hadbaszálltak ingyen és pontos élelmezését.
A néprajzi kollegám vállalkozott az Alsóvároson az összeírásra. Ez igen alkalmas dolog arra, hogy minden házban szétnézhessen, minden házba bemehessen: most a betolakodót nem lehet visszautasítani, mivelhogy a betolakodásra "államilag fel van hatalmasítva". Ilyen alkalmakkor lehet "észlelni".
Érdekes észlelet például, hogy míg mi ezt a sajátos konzervatív alsóvárosi népet olyannak tartottuk, aki még csak a város határán sem volt túl soha, a kolléga tapasztalatai szerint csak imitt-amott akad köztük olyan ember, aki nem járt volna külső országban. Hogy miben? Hát hol káposztában, hol paprikában, hol hizlalt lúdban.
Egy embertől kérdezi:
- Hát járt-e külföldön?
Azt mondja:
- Miért kérdi?
- Mert be kell írni ide a papírba.
Mutatja is a papiroson a rubrikát, ahova ezt be kell írni. Az ember nézi a rubrikát. Azt mondja:
- Kicsi az.
- Már miért volna kicsi? - Apró betűkkel írok én. Csak mondja, hogy milyen országban járt.
- Mégis - mondja az ember -, mégis...
- Hát miért: mégis?
- Hát mert nem férnek bele azok az országok abba a rubrikába.
- Ugyan, ne beszéljen kend. Hát hány országban járt kend? Hát volt kend a Belgrádban, azután kubikos létire töltést csinált kend oda fel a Galíciába, a Przemislibe, mikor a várat építették, aztán készen vagyunk.
- Nono - mondja csendesen az ember. - Katonai tengerész voltam én. Egészen bátran beleírhatja abba a rubrikába énfelülem, hogy az Ausztrália kivételivel mindön világrészben jártam én...
Igen. A katonáskodás elviszi az embereket. Látnak, hallanak, tudnak valamit a világról. S azt sóhajtja az alsóvároson egy öreg asszony:
- Bár ne tudnának róla!
Ez is népszámlálási eset. A kis, tiszta házba, ahogy az összeíró bemegy, a szobában egy öregasszonyt talál kis gyerekkel. Sötétes délután van, az asszony ül az ablak mellett, a gyerek a kötőjébe kapaszkodik, s beszél hozzá valami makogásokat. A szüle hamar megérti, hogy miről van szó: jól van, jól van, csak vegye elő az írásait, kérdezzen, én meg majd mondom.
- De sötét van, szülém, talán hogy gyertyát kellene gyújtani.
- Úgy, úgy, abban igaza van - véli a szüle -, majd behozom én magának a lámpát.
Kimegy érte. Addig a gyerek a székbe fogózva nézi az idegen bácsit, s érthetetlen szavakat mondogat. A szüle behozza a lámpát, megtörli az asztalt, s kezdik az írást. Előbb az övét. Azután a fiáét. Van-e fia? Van. Micsoda? Mozdonyvezető. Hol?
- Szolgálatban van most is a gépön.
- Volt-e a fia katona?
- Volt, hogy ne lött volna. De bár ne lött vóna!
- Miért sajnálja? Egészséges emberekből válik a katona!
- Hát hiszen - mondja a szüle -, az igaz. Nem mondom, világot is járt. Tengörészkatona volt. De hát éppen azért vagyok így az egyetlen kis unokámmal, ni.
- Hát hogy van vele?
- Így ni, hogy nem értöm a szavát. Olasz mönyecskét hozott a fiam a házhoz, olasz ez a kicsi is. Itt születött pedig, de egy szót sem tud magyarul. Hallja csak, hogy mint beszél! Mit kérsz, kicsim? Mert annyit tudok már, hogyha azt mondja, hogy ákvá, ákvá, akkor vizet akar. De más szavát nem értöm.
Éppen bejön a gyermek anyja a szobába, szép barna olasz menyecske.
- Látja - mondja a szüle -, ehol a menyem. Nem tanul mög magyarul, a gyerök se tanul. Aztán sír mindig haza a menyem. Ha az ura itthon van, akkor nincsen baj. De ha a fiam elmegy a szolgálatba, akkor már mindjárt magára van, én nem tudok vele beszélni, akkor aztán mindig sír, vágyik haza az olaszok közé.
S a szüle elszomorodottan ölelte fel magához a gyermeket:
- Óh, édös egyetlen unokám, kis magzatom... Ugyan, hogy nem tudom a szavadat mögérteni?...
A szüle a lemenő nap elborult tekintetével néz az unoka szemébe. A gyerek meghúzza a szüle fejkendője csücskét, s csendesen gügyögi: aqua, aqua.
- Óh, én édös Jézusom - sóhajtja a szüle, nyúlván a vizeskancsóért -, ugyan miért is neveltél?