Háry János
szerző: Aszlányi Károly
Kodály-Paulini-Harsányi dalműve az Operaházban
A szerzők egyenes kívánságára: a darab nem vígopera. A szöveg: nem librettó. Neve még nincs: valami új, magyar műfaj. Tényleg, ajánlatos lenne a „dalmű” helyett máris új nevet keresni, ami jobban ráillik a darabra.
Paulini Béla és Harsányi Zsolt Háry Jánosa már nemcsak kocsmai hős, mint Garayé. Az új Háry Jánosnak egészen aktuális filozófiája van. Kellemes meglepetéssel fogadjuk ezt a Háry Jánost, mert önmaga fekszik a kísérleti kés alá. Háry János ugyanis egy tökéletes, ideális ember, férfi, katona, mint annyi más színpadi hős. De miért tökéletes? Mert annak hazudja magát. Ezzel lerántja a leplet az utolsó évtizedek hőseiről, akik hasonlóan tökéletesek még hibáikban is, de megkívánják, hogy minden logika ellenére elhitessük magunkkal, hogy ez a tökéletesség: való dolog. Háry sokkal engedékenyebb: az éltető valószínűtlenségben gyönyörködtet ugyan, de bizonyítás, magyarázkodás helyett mindjárt bevallja, hogy hazudik. Mennyivel kellemesebb ez a színház, mint a másik, a szigorúbb. Ott a szerző hazudik és megköveteli, hogy higgyünk neki. Itt a hős hazudik és nem követeli meg.
Azonkívül a Háry János humora nem szavak és szellemességek tojástánca, hanem észrevétlenül szétáradó burleszkhumor: a mindinkább tért hódító burleszkelem első jelentkezése a komoly színpadon. Paulini szerint a burleszk, a groteszk humor a jövő humora: expresszionista humor. Büszke rá, hogy Wotan lábnyomán a kétfejű sas csipkedi a húst, mint a két fejével - és senki sem hördül fel. A mű magyaros íze itt annyira kiforrott, komoly művészet már, hogy efelől bátran európai körútra indulhatna. Semmi népieskedés, semmi münchhauseni kiagyaltság. Csak a jelenleg foglalkozás nélküli magyar büszkeségnek naiv kicsapongása hat fájdalmasan: Háry, aki leveri Napóleont, akiért Mária Lujza leugrana a "Nix"-be, aki jólétet követel a népének és ahol megjelenik, otthon van - ez talán túl messze van a mai valóságtól és deprimál. Sokáig azonban nem tarthat a depresszió, mert Háry akkorákat hazudik, hogy öröm hallani, itt van végre a valószínűtlenség, amit nem kell elhinnünk. Aki megnézi Háryt, az minden igazmondó embert napokig unalmasnak talál majd.
A Háry János zenéje számra kevés, de válogatott kollekció Kodály hatalmas dalkészletéből. A súlyos, gyakran szomorú népdalmotívumok aláfestik, szinte realizálják a fantázia hallatlan szárnyalását, máskor magukkal ragadják Háryt is és minden szónál többet mondanak. Ez a dalcsokor mindenképpen stílszerű. A sok régi dalstílusú elem: pentatonikus menetű dallamok, igen sok kvartlépés és a Toborzó oktávlépésű dallamkezdése kedves, régies zománcot ad a darabnak. Hiszen a pentatonikus dallamok jelentőségének első felismerője és mestere éppen Kodály, aki szeretettel és gyakran alkalmazza őket. Ezenkívül Boka, Bihari stílusában írt dalok és verbunkos szerű szakaszok fokozzák a cselekmény korszerűségét. Groteszk, internacionális jellegű témák (franciák indulója) magyar zenei frazeológiával - itt szellemesen céloz Kodály arra, hogy Háry az idegen miliőt is magyarosan képzeli - és végül igen sok benne a programzeneszerű törekvés.
Ahhoz, hogy egy nép zenéje internacionális veretet kapjon, esetleg speciális színpadi stílussá váljék, először az kell, hogy a napi elemek programzenévé tördelődjenek. (Kék madár.) Hogy ez irányban mennyit köszönhetünk Kodálynak, azt mindenki tudja. Az ő munkássága a modern magyar muzsikát internacionális értékké tette. Ez a munkásság eddig főleg zenekari és karművekre szorítkozott: drámai téren a Háry Jánossal szállt először síkra ugyanazon eszméért. A műfaj talán csiszolódik még - hiszen maga Kodály mondta, hogy egész életén munkálkodni akar azon, amit a Háry Jánosban megkezdett - de az alapkő le van rakva és ez a szép magyar furcsaság a külföld kritikáját is kiállja. Bár lesznek, akik a rövid, egyszerű dalformákhoz való ragaszkodást hibáztatni fogják - de ez is Kodály következetességét dicséri: hiszen nehéz lett volna az egyszerű falusi ember elképzelését és meséjét komplikált kifejezésmóddal vegyítve elképzelni.
A fent említett program zenének itt persze eltérő értelme van - a népies dallamok sejtett jelentésének kifürkészése és megfelelő alkalmazása a daljátékban - ez azt jelenti, hogy a komponista teljesen úrrá lett a népzene fölött és avval fejezi ki azt, amire szüksége van. Látjuk, mennyire sikerül ez Kodálynak: az öregasszony motívuma, a sárkányzene fafúvós, saxofonos csoszogása - ezt sajnos időközben törölték - a gyerekkar, az öreg királynő staccatói, az óra zenéje - mind markáns és érthető. És hogy az újszerűségért, a nehéz, fejtörősdi zenéért rajongó németek is megkapják majd a magukét: a harmóniák a legegyszerűbb népdal alatt is eredetiek, a meglepő hangzatkötések és Kodály furcsa, de stílszerű polytonalitása a legigényteljesebb ínyencnek is csemegéi lehetnek.
Marci bácsi dala egyik legértékesebb része az anyagnak, vissza is tér Háry és Örzse kettősében, a szomorkás a-moll népdalmotívumot továbbfűzi Kodály és változatossá teszi. Mária Lujza dala kedélyes magyar téma, idegen kifejezésmóddal - érdekes kísérlet, ami sikerül és a magyar zene gyúrhatósága mellett bizonyít. Érdekes a gyászinduló-persziflázs, kötekedő és kedves, sajnáljuk, hogy olyan hamar vége van. A ruthén lányok kara jellegzetes, színes oláh zene. A Csinompalkó-szerű Toborzó leghatásosabb része a daljátéknak, temperamentumos és szándékosan régimódi verbunkos, amit most számításból a darab végére hagytak. A bevonulási zene tiszta pentaton téma, nagyon szép, magyaros, a gyerekkar nem éri el Kodály legkiválóbb gyerekkarra írt munkáit. Háry végső dala, a "Felszántom a császár udvarát" kedvesen, szomorúan pökhendi. Végeredményben: Kodály újra - a mű fennvázolt jelentőségétől eltekintve is - megmutatta a magyar zenekincsek egy pár remek darabját, újra felrázta a magyar művészet csüggedőit. Ő maga is örül a Háry Jánosnak és kedves munkájának mondja, ami remélni engedi, hogy ezen az úton nem szándékszik egyhamar megállni.
A Háry János díszleteit szépen festette meg Oláh Gusztáv, bár kissé túlstilizálta, ami talán nem fér össze a domináló burleszk elemmel. De lehet, hogy éppen ezt az elemet nem tudta lenyelni az operai színpad anélkül, hogy a maga megszokott romantikus ízű motívumaiból meg ne őrzött volna valamit. A színészeket magával ragadta a darab levegője, mind kiválót produkált. A darab sokat köszönhet Márkus rendező és Rékai karmester feltétlen hitének és odaadó munkájának. Természetes, hogy Harsányi nagy színpadi rutinja és ízlése nélkül bajosan lett volna a darab ilyen precíz és tökéletes színpadi munka.
Különös, hogy közönségsiker van, az emberek mindenfelé a Háry Jánosról beszélnek, pedig úgy a „ma nőtípusa,” mint egyéb népszerű elemek hiányoznak belőle. A közönség bizonyos eltemetett igényeket fedez itt fel magában, ami nem utolsósorban érdeme a műnek.