Három mese rossz gyermekeknek
szerző: Kosztolányi Dezső
(Farkasordító hidegben küldött riportra a szerkesztőm, karácsony éjszakáján. Ez sok évvel ezelőtt történt, mikor vidéken voltam újságíró. Bódorogtam a kis utcákon, míg lassanként elfogytak mellőlem a törpe házak, és – hogy, hogy nem – egy végtelen hósivatagra értem. Valami különöset kellett kieszelnem. Féltem a karácsonyi hangulatoktól, amelyeket az olcsó olajnyomathoz tettek hasonlóvá rossz és olcsó írók. Megcsömörlöttem az idilltől. Az ünnep fanyar és új zamatját kutattam. Fantáziám a kopottakat kereste fel. Modern csodákról álmodoztam, amelyek kávéházban történnek meg, titkos fényfoltokról, amelyeket a puszta mélyén villamos lámpák fakasztottak, kísértetekről, akik telefonon beszélnek és automobilon robognak el. Így született meg kószálva vagy a vonaton fagyoskodva ez a három, kis riport, amelynek semmi különösebb fontosságot nem tulajdonítok, de szeretem őket ma is, mert a kiböjtölt riporterfantáziám koholta, s eddig egyáltalán le se írtam. Olvassák:)
A börtönben
[szerkesztés]Elmentem a börtönbe is, és megtekintettem a fegyencek karácsonyát. Hosszú sorban állottak ott a rabok, kopaszra nyírva, földszínű ruhában, a gyerekek szomorú nézésével. Bámulták a lángokat. Egészen hasonlatosak voltak így az ártatlan kisdedekhez, akiknek egy színes lánc is örömet okoz. Azután áhítatosan imádkoztak, énekeltek az öreg bötűs imakönyvből. Végül mindegyik megkapta a maga ajándékát.
De a rabok elégedetlenek voltak ezzel a karácsonnyal.
A tolvaj éjfélkor csendesen odakúszott a betörőhöz, és kilopta zsebéből az aranydiókat.
A gyújtogató a színes gyertyával felgyújtotta a karácsonyfát, és piromániás szemmel bámulta a sistergő fenyőfát.
A vadorzó lasszót vetett egy papírlánccal a játéköszvérre.
A gyilkos pedig megragadta a pojácát. Egy sötét sarokba cipelte, s ottan rettenetes arccal, vérszomjas kegyetlenséggel felhasította viasztorkát.
Aztán mind boldogan elaludtak.
Zengő telefon
[szerkesztés]Gyakran gondolok ezen az estén a telefonoskisasszonyokra is, akik – szegények – az angyalok csengettyűzését szeretnék hallani, és csak a mi brutális jeleinkre kell figyelniök. De egy karácsonyeste csoda történt. Egymás után hívtam barátaimat, a telefonkagylóhoz, és egyikkel se kaptam összeköttetést. Abban az órában történt ez, midőn az ajtók kinyílanak, s a szemek tükrén tündéri fényben ezer és ezer karácsonyfa tükröződik és az emberek ámulva állanak a rege fényes küszöbe előtt.
– 58-00.
– Mással beszél – recsegte a központ.
– 55-59.
– Mással beszél.
Valami húsz-harminc embert csöngettem fel, most már csupa bosszúból és kíváncsiságból, de mindig csak a sztereotip választ kaptam:
– Mással beszél.
– Kikkel beszélnek?
– Az éggel – felelte egy szelíd hang.
Kirohantam az éjszakába, és csakugyan csodát láttam. A telefondrótok kibillentek vízszintes nyugalmukból, s az ünnep vigalmában nyílegyenesen sisteregtek fel az égbe, egy vakító sugárkévében, mint a rakéták, egészen az Úr trónusáig.
Ha nem hiszik ezt el, emeljék le karácsonyestén a telefonkagylót. Csodálatos bizsergést lehet benne hallani. A háromkirályok imája, a pásztorok éneke hallatszik benne, angyalok harmonikája és trombitája. Azok, akik finomabb fülűek, hallják Szent Cecília prímhegedűjét is, amely diszkréten, fátyolosan, csodálatos művészettel vezeti az égi koncertet.
Cercle a karácsonyi babákkal
[szerkesztés]– Hölgyeim – szóltam a karácsonyi babákhoz –, kisasszonyok és hercegnők, tündérek vagy boszorkák, üdvözlöm önöket.
– …
– Miért nem felelnek?
– …
– Kiskorom óta figyelem az életüket, s csodálkozom, mennyire tud hazudni a kóc, a porcelán és a fűrészpor. A húgom babáiba mindig végzetesen szerelmes voltam. Ha megszólaltak volna, talán kiábrándulok belőlük. De ők is hallgattak, mint maguk. Micsoda a titkuk?
– …
– Most, a türelmem fogytán, izgat a közönyük, a pávaszerű büszkeségük, a fitos és a pimasz eleganciájuk. Ön például, kedves babakisasszony, úgy dőlt oldalt, mintha migrénje volna. Tudom, hogy csak tetteti, de remekül tetteti, és meg kell kérdeznem, kit akar hipnotizálni, becsapni, meghódítani? Engem hiába környékez. Ismerem önt. Valamint azt a karcsú fekete hölgyet is, aki ott a másik szobában egy sarokban az ájulást utánozza, csalódásig híven. A szőke várkisasszony se különb. Ő már tegnap óta rám szegzi kék üvegszemét, mintha csak én lennék a világon. A szemébe beleül a lelke. A könny elfutja a kék üveget. Van önöknek lelkük?
– …
– Tudom, hogy ez a nő sem figyel rám, és másra gondol, éppen, mivel a szemembe néz. Csak a francia babák kémlelnek. Azok is akkor, ha lehunyják szempillájukat és az alvást pózolják. Engemet két nap óta ez a probléma foglalkoztat, és az, hogy miért nincs férfibaba? Már a pogányok is csak a nőket mintázták meg. A férfi bohóc volt, ördög vagy krampusz. Én pedig el tudok képzelni férfibábukat is. Kis villamoskalauzokat és huszártiszteket, icike-picike doktorokat ezüst hőmérővel, és apró költőket hosszú hajjal és viaszsárga arccal, aztán fehér lisztkereskedőket, vörös üstökű, ripacsos uzsorásokat s komikus bankárokat. Mért nem akad babaművész, aki ilyeneket gyárt? Valószínűleg azért, mert a nőket könnyebb utánozni. Milyen ostobán ferdülnek a deszkafalhoz, és mégis teljes illúzióval hatnak rám. Mennyi megfejthetetlen, rettenetes és tragikus van egy ilyen pózban. Milyen kevés emberi és mennyi női. Egy kis selyem, pár batisztrongy, kevés arcfesték, és ugyebár, egészen készen vannak. Nem igaz?
– …
– Azt hiszem, hogy önök és a nők értik is egymást.
– …
– Most, hogy itt vagyok, természetesen, alakoskodnak. De ha kimegyek innen, és egyedül maradnak, akkor összevillan a szemük, és megszólalnak, szorongatják egymás kezét, és kinevetnek engem. Nem önről beszélek, jámbor bábu, aki ott ül abban a pesztonkaruhában, s a szája még álmos a tejtől. Nem is magáról, drága nagyságos asszonyom, szimpatikus lúdtípus. De ezekről a csitri senkikről, ezekről a fekete bábukról, akik mereven néznek, könnyeznek vagy mosolyognak, néha elfintorítják az arcukat, mintha rossz pezsgőt nyeltek volna, és züllötten, szomorúan, mint egy kacér kabarédiva, széttárják a karjukat, és sóváran átölelik a levegőt. Mit jelent ez?
– …
– Mondja meg ön, kedves rokokó dáma, akivel annyit foglalkoztam, akinek feltártam összes problémám, míg kegyes arcot mutatott hozzá, és a szájával, az előkelő nymphenburgi porcelán szájával örök hűséget esküdött nekem?
– Tegnap a hallgatásában annyi mélység és érzés volt. A gondolataim fehér parókát viseltek, és szertartásosan menüetteket lejtettek bő szoknyája körül. Ma pedig hidegen emeli rám a szemét. Kacérkodik a publikummal és fitymál engem, aki így, lógó kezekkel, égő arccal a boldogtalanság eleven szobra vagyok. Egy bolond, aki egy babába szerelmes. Mit tegyek?
– …
– Mire dobban meg az ön porcelán szíve?
– …
– Összeharapott fogakkal, illedelmesen imádjam? Vagy lázongjak? Vagy leejtsem komoly fejemet az ön lakktopánjára, és meghaljak itt a lábainál?