Három leány

Három leány szerző: Thury Zoltán

                                                      I.

       Gedeon Pál már két leányát vesztette el egy és ugyanazon módon. Elmentek. Az egyik Moszkvából irt nemrégiben. Jól folyik a sora, megismerkedett egy rémgazdag herczeggel, a ki talán el is veszi. Ez a leány valami olyas kishirdetésre szökött meg, a miben egy ur jóhangu énekesnőket keresett külföldre. A másikról csak sejtette az apja, hogy hol van. Egy ismerős utazó kereskedő beszélte, hogy Bukarestben mintha olyanforma leányt látott volna, s azt is mondta, hogy talán még meg lehetne menteni. Végre is itthon senki se tud semmit. Másik házba kell költözni. Át lehet menni pár évre Budára. Ennek a falunak a hire is alig jut el Pestre.

Az öreg ember azt mondta, hogy nem megy sehova. Kocsmában folyt le a beszélgetés. Gyorsan fizetett és sok zeg-zug utczán átvágva, sietve ment haza. A hogy fölkapaszkodott a lépcsőn s minden szusszanással közelebb ért a lakása ajtajához, iszonyu levertség telepedett az arczára. A fordulóknál bevilágítottak a szakállába a lámpák, keményebben megrajzolta a világosság a homlokán a redőket s szemei és a kidudorodott csontok alatt a kétségbeesett sovány arczot. Mire a folyosóra ért, nagy munkát végzett el a fejében az agy. Elszámolt ezzel a dologgal. Nagyot rántott a vállán s belesuhintott a botjával a levegőbe. Vége.

A lánya már a terített asztalnál ült. Csinos, tizenhat-tizenhét esztendős szőke gyerek volt, puha hullámos hajjal, kövérkés, fehér kezekkel. Formás, a csuklóban finom karjait az asszonyos, bőujju köntös majdnem a könyökéig megmutogatta. S a tapadós vékony szövet sejteni engedte keblei gömbölyüségét is. A homloka kissé keskeny volt, ez rontotta a szépségét, de e helyett aztán piczi volt a szája és gyönyörű fogak csillogtak ki az ajkai közül, a mikor beszélt. Tulajdonképen nem is volt szép, de illett neki minden, a bágyadtság is, a mi melegen áradt ki a szemeiből s mintha elálmosította volna körül az egész szobát. Egyáltalában olyan volt ez a lány, mint valami szép nagy fehér czicza, a mikor békességesen dorombol. A mikor kis piros nyelvével körülnyalta az ajkait, még hasonlított is reá.

- Mi ujság papa? - kérdezte, mikor az apja is letelepedett az asztal mellé.

Szárazon felelt az öreg.

- Semmi.

De meg lehetett érezni a hangján, hogy volna még mondanivalója. A lány lopva figyelt rá, a mig ettek. Tudta, hogy majd magától előáll a hireivel. Mindig ez volt a hallgatás vége. Ivott az öreg pár pohár bort, meggyujtott egy szivart s beszélgetni kezdett.

- Nincs már senkim, csak te. Idegenhez nem mehetek ezekkel a dolgokkal. Örülök, ha nem kell beszélni róluk. Végre is az ember nem szivesen hozakodik elő azzal, hogy hát: igenis kérem, a három lányom közül kettő megugrott. Hallgatni se tudok, vén ember vagyok már, nem bir el a hátam ennyit. Hát Esztit látták.

Ujság után sóvárogva, tágra nyitott szemekkel bámult rá a lány és sürgette.

- Hol?

- Bukarestben. Ha hinni lehet egyáltalában annak, a ki mondta. Tudniillik ő maga se biztos benne. Azt mondja, hogy olyanforma nő volt.

Elhallgattak. Közben ki- és bejárt a cseléd, egy cseppet sem rokonszenves, sunyi nézésű, alattomos forma asszony. Dolga nem igen volt, külön vitte ki az abroszt, a tányérokat s hosszasan rakosgatott a szekrényen. Mikor végre kiment, mintha hangosan gondolkoznék, inkább csak magának beszélve mondta a leány.

- Utána mennék.

Az öreg fölriadt s rákiáltott.

- Te?

- Nem, neked kellene elmenni érette. Moszkva bizony messze van s azt se tudjuk, hogy ott micsoda szokások vannak. Csak ugy könnyen bezárják az embert, azt se kérdik, hogy mit akar. Oda nem is engednélek. De Bukarest itt van a szomszédban. Ma leszaladsz, holnapután itt vagy.

- Nem megyek.

- Hát majd én...

- Megbolondultál?

- Nem én.

- Hallgass, többet ilyent ne mondj. Ott pusztuljon mind a kettő.

A lány konokul ragaszkodott ahhoz, hogy utazik. Harmadnapra ujra előállott a tervével s olyan makacsul tudott akarni, hogy az öreg ember megrémült s egymásután egész sor ostobaságot csinált, csakhogy utjába álljon. Előbb beczézte. A térdére ültette esténkint, mint a gyereket és ugy könyörgött neki, hogy ne vigye a sirba. - Mert ez most már egészen bizonyos. Nem éli tul s elpusztul itt egyedül, mint egy beteg kutya. Aztán ajándékba ölte a pénzét. Ugy viselte magát, mint egy eszeveszett öreg szerető. Mindig csomagokkal érkezett, selymet, csipkét hordott rakásra s remegve leste a leány szemében az örömöt. Az pedig elnézett valamerre s csendes, töprengő teremtés maradt akkor is, ha az apja iszonyuan szitkozódva önkivületben átkozta a fajtáját. Hosszu pillái alól félig lehunyt szemeiben olyan makacs nyugalom ült, a mit nem képes megzavarni semmiféle emberi okvetetlenkedés. Azon is épen csak elmosolyodott, hogy egy reggel az apja rázárta az ajtót. - Egy rongyos zárral akarnak gátat vetni annak, a mi a keskeny homlok mögött lassankint akarattá formálódott. Micsoda naiv nép a férfi. - S csakugyan kisült, hogy a cselédnek van egy kulcsa, a mi véletlenül beleillett a zárba. Egy hétig folyt ez a tréfa. Az öreg ember lakat alá tette a leányát s alig ért le a kapuhoz, már megnyilt az ajtó. A két nő sohase beszélt össze s mégis ugy megértette egymást, mintha már régen együtt kovácsolták volna össze a terveiket. Egy-egy pillantással értekeztek. A leány eleintén nem is szivesen ment bele ebbe a közösségbe a cseléddel. Érezte, hogy háborog benne valami ez ellen a lealacsonyodás ellen, de aztán lassan-lassan egészen beleilleszkedett a rendjébe ez a csendes járású, mindig lesütött szemü leány. Várt tőle valamit. Bizott benne, megértette, hogy ő az, a ki megold számára egynémely kérdést, például azt is, hogy merre induljon meg. Olyanforma cseléd volt ez, hogy valakit sejtett mögötte a leány. Valami nagyobb hatalmat. Talán egy szörnyet, valami uj minotauruszt, a ki szép leányok vérét iszogatja jó bor helyett. Remegés futott át rajta, ha behunyta a szemeit s ugy érezte, hogy valaki iszonyuan öleli, hogy minden csontja ropog és meggyul benne a vér - s türelmetlen sóvárgással leste a cselédet. Kiszökött utána a konyhára, pedig azelőtt az ételszagtól émelygett a gyomra. Órákig elült a ládán s nézte, hogy egy lábast, fazekat, serpenyőket surol az asszony, aztán vizet hoz be, fát, szenet, a lapítódeszkára hajolva tésztát reszel - s minden dolgában elkisérte a pillantásával, mig maga csak ült. A cseléd néha rápislogott, minden bizalmaskodás nélkül. Csak épen hogy figyelte. Mintha tanulmányozta volna s elfordult, a mikor látta, hogy könyörögve néz rá a leány. Azt is hihetné az ember, hogy megsajnálta a kicsikét, mint a hogy a halász visszadobja a vizbe a kis halat. Hadd nőjjön még.

Egyszer aztán megszólalt magától.

- Ha mindenki elmegy Pestről, ki marad itt az uraknak. Nagy város ez. Élhet benne, a ki tud. A ki nem arravaló, az másutt se boldogul. Az ember keres valami kis alkalmazást magának. Az ilyen szép nagy lánynak nem kellene bizony itthon ülni. A ténsurnak nem igen van annyi fizetése, hogy arravaló ellátást adhasson.

A lány halott halvány lett s tátott szájjal figyelt oda, mintha enni akarná a szót.

- Hát aztán hogyan? - kérdezte s most már majd áttörte az arczát a vér. Piros lett, mintha tüz égett volna benne.

- Elvezethetem délután egy ismerősömhez. Az majd szerez valami alkalmatos állást s addig is ad kosztot, kvártélyt. - Fitymálva intett befelé. - Nem ilyent. Hát ebben csak tessék megbizni.

A leány szó nélkül indult befelé, mintha rögtön pakolni akarna. A küszöbön azonban megállott.

- Hát apám?

A cseléd vállat vont.

- Arról nem tehetünk. A ténsur majd csak eléldegél valahogy.

                                                     II.

       Az ebédnél semmi különöset se vett észre az öreg. Szó nélkül kanalazták fel a levest, aztán megcsikorogtak a tányéron a villák meg a kések s a cseléd ki és bejárt a tálakkal. A leány sápadt volt és keveset evett. Mikor fölkeltek az asztal mellől, megkérdezte az apja, hogy nem beteg-e.

- Nem.

- Talán a fejed...

- Igen, egy kicsit.

Az öreg keresgélt a tárczájában s három kis adag port szedett elő.

- Nesze. Én is ezt használom. Elmulik a fejfájás tőle. Feküdj le, aztán óránkint végy be egyet-egyet. Ne egyszerre mind a hármat. Abból baj lehetne. Csak pihenj, az a fő.

Megcsókolta a leányát mind a két arczán s még a két keze közé fogta a fejét és ugy nézett a szemeibe. Erre elérzékenyült az öreg s remegett a hangja, a hogy beszélt.

- Vigyázok rád. Majd egyszer megköszönöd nekem. Ha visszajön a másik kettő lerongyolva, összetörve s kopognak az ajtón, hát majd megcsókolod a kezem.

A lány már is megcsókolta s egy forró könycsepp is hullott a szikár, csontos ujjakra a szeméből.

Mikor Gedeon ur betette maga után az ajtót, minden sietség nélkül bejött a cseléd. Az előszobából behozott egy koffert, letette a fehérnemüs szekrény elé s válogatni kezdett a frissen mosott holmiban. A lány nézte és amikor összecsukta a zárat, gépiesen állott föl, hogy menjen. Előre indult meg s a cseléd szó nélkül utána ment a táskával. Nehéz volt. Nagyokat szuszogott, a mig lefelé baktatott a lépcsőn a kisasszonya után, mindig épen csak egy lépcsőfokkal mögötte és folyton pusmogott a fülébe.

- Ha ir a kisasszonyoknak, azok majd megmondják, hogy jól helyeztem el őket is. A ki rám bizza magát, az nyugodtan alhatik.

A lány mormogva felelé: jó, jó, és sietve ment lefelé a lépcsőn. Reszketett az izgalomban. Valami másik utczában szeretett volna már lenni. Ez a föld égett a lábai alatt s előre nyujtva a nyakát, kémlelve nézett körül minden fordulónál. Valami ismerős ha jönne.

Már a kapu alá értek, a mikor egyszerre iszonyu sikoltás tört ki belőle s azzal össze is esett. Az apja jött vele szembe. A vén ember rábámult s a mikor a lány mögött meglátta a cselédet a táskával, egy pillanat alatt megértett mindent. A leányra nem is nézett, csak rohant fel a lépcsőn a másik után. Az eldobta a táskát, hogy menekülhessen, de a vén ember folyton a nyomában volt. Hörögve rohant utána, leesett a fejéről a kalap s lobogott a haja. Egy fordulónál utánavetette magát, hogy elkapja a szoknyáját s elesett. Az asszony erre pár lépésnyi előnyhöz jutott s futás közben előkeresve a zsebéből a kulcsot, kinyitotta a lakás ajtaját s a mikor beugrott rajta, becsapta maga mögött. A vén ember egy ökölcsapással bezuzta az ajtó üvegét s a sok szilánk között a hust tépve le a kezéről, benyult a kilincsért. Az asszony tovább menekült előle a belső szobákba, de a vén ember erejének egy ajtó se tudott ellenállani. A vállával törte, zuzta maga előtt a deszkát. Az utolsó szoba, a lányé, nyitva volt. Az asszony ereje itt már elfogyott s a ványadt és a vad hajszában iszonyuan kimerült test összeesett egy sarokban. Csak a szemei éltek. Az ajtóra pislogott s várta, hogy mi lesz.

A mikor az öreg váratott magára, fölugrott s be akarta zárni ezt az ajtót is. Egy csomó fehérnemüben azonban megbotlott s térdre esett a halomban, csupa friss, hófehér alsóruha között.

Arra lépett be az öreg ember. Bezárta az ajtót, zsebretette a kulcsot. A kezeiről vér csurgott, de észre se vette. Benyult a kabátjába a revolvere után s a hogy megállott az asszony előtt, éppen csak a lihegése árulta el az iszonyu izgalmat, a melyen átesett. Félelmesen nyugodt volt.

- Ha van egy imádsága, hát mondja el, - mondta az asszonynak és leült egy székre.

Az hebegve mondani kezdett valamit, de a vén ember beleszólott.

- El kell mondani, ha van.

Az asszony visítva segítségért kiabált s halálos rémülettel tapadt rá a szeme a revolverre.

- Meg akar ölni, meg akar ölni, - motyogta magában oly eszelősen, mintha nem is értené hirtelenében, hogy miről van szó.

- Meg.

- Hát miért. Vétettem én az urnak...

Az öreg ember ugy fordult meg, mintha nagyon megundorodott volna tőle. Hanem azért szemmel tartotta s mig átszaladt az agyán az egész kegyetlen história, a mi tönkretette, a két lány, a ki elment s ez a harmadik, a ki már uton van, - rekedten mormogott.

- Imádkozzon, ha tud.

Most már látta, hogy ez az asszony mutatta meg az utat a lányainak a fertő felé. Egy kis aprópénzért szállította a portékát. Megborzongott s fölállott. Az ajtó mögött egyszerre megtelt emberrel a szoba. Döngetni kezdték a deszkát is s az asszony arczán reménység rohant végig. Föl akart ugrani, de abban a pillanatban eldördült a lövés és a sok csipkés holmi véres lett alatta.

Künn a dördülésre eltakarodtak az ajtó mellől. Tanakodás hallszott. Bizonyosan a módokat keresték, a hogyan majd be lehetne jutni...

Arra jött ki az öreg. Revolvere sem volt már, azt is beledobta a fehér holmiba s megszólította a házmestert.

- Hozzon egy kocsit. Aztán jőjjön maga is velem.