Három a daru
| Három a daru szerző: Tompa Mihály |
Jó előre óvást tészek,
Hogy amit most elbeszélek,
Nem én költöm...!
Ez megtörtént az alföldön,
Annak egyik falujában,
Valójában!
Idején a nyájas estnek,
Férj s feleség beszélgettek;
S az ablakba könyökölvén:
A természet nyílott könyvén,
Mely tudomány- s bájjal gazdag,
Lélek és szem elmulattak.
A nap már-már hunyni szállott
S a homokos pusztaságot
Árnyék-csíkkal betarkázván
Pihenést lelt ágyas házán.
Melyek kisérték nyugotra:
Lángot kap a felhők fodra.
Közbe' csendes szellő kél fel,
Enyeleg fű- s falevéllel,
Föld vetését hajtja... hajtja...
Mintha lábbal futna rajta.
Fürj s tücsök szól, - a tó népe
Szörnyű dallást viszen végbe!
Majd a nádas zúdúl, rendűl,
Vad madár kél seregestűl
És kerengve, kiabálva
Csap a szomszéd láp tavába.
Most a pár nagy hangos szót hall,
- A daru jár ilyen szóval;
És csakugyan nem sokára
Népes folt jön a határra;
Szeme csügg a köles-táblán...
S mindig lentebb, lentebb szállván,
Nincs bajára teste súlya,
Szárnya nyitva, és kirúgja
Hosszú lábát jóelőre
S ütés nélkül ér a földre.
Ott, az ízes gyenge sásban,
Emelt nyakkal, katonásan
Még sokáig álldogálnak,
Úgy esnek a lakomának:
De valamely zajra, neszre
Felriadnak, szállva messze...
Alig néhány marad hátra,
Az éhese, vagy a bátra.
És szól a férj, csak hogy szóljon, -
(Sokszor vagyunk ilyenmódon),
Szólt, ami jött nem gyanitván,
,Mind elszállott... kettő híján'
S a nő, üzni kész a dolgot:
»Csak eggyel több, mint te mondod«;
,Benne nincs hasznom, se károm;
Hanem kettő' - »Három! három!«
,Jó, jó! mond a férj nevetve.
De a nőnek semmi kedve;
Duzzog és élt ad szavának,
»Én se vagyok még talán vak!«
És tovább foly, - szó kél szóra,
Szele pernyét, szikrát szórva;
Perpatvar lesz a beszédbül,
Semmiségen nagy vár épül...
Omló könnyé válik végre
Az asszonynak búja, mérge;
S nagy szó tölti be a házat:
»Mily zsarnokság, mily gyalázat:
Nyomorunknak nincsen mása...
Mit szemünk lát, azt se lássa!
Lázadás: ha kezdenénk mi
Gondolkodni, tudni, vélni...
A nők rabnők, árnyak, semmik...
Jogaikat, jaj, ha sejtik!«
Míg a szív fájdalmat érez
S foly a köny, szó: késő éj lesz,
Fátyolával bétakargat
Eget, földet, síkot, darvat
És újító csendes álom
Nehezűl a szempillákon:
A kis nőszobában addig
Ég a mécses, ég viradatig;
S lát az úr, hogy reggel ébred,
Rémült arcu szolga-népet,
Ez jéggel fut, az theát hoz...
,Nos, mi baj van?' - »Hát az asszony...
Nem hittük, hogy felviradjon«...
Rohan most a férj az ágyhoz,
S csakugyan... kit simogat, kér:
Felesége rá sem ösmér!
Szeme kiholt és aljáról
A fekete szivárvány szól...
Mintha rózsát hő leforráz:
Leveré nagy rohamos láz,
Ere gyorsan hajtva, lüktet...
...Fut az orvos mindenünnet;
Valamennyi tudós képpel
S farkas-szemet nézve, kémlel;
Tudományát tapogatja:
Mikép lenne foganatja?
Hogy a beteg nincs magánál
S bonyolult baj, annyi már áll;
Nő-betegség, most és hajdan
Vannak, voltak ilyen bajban:
Nem kell benne ital, étel,
Foly kevés szó, nagy nyögéssel.
Ír, csep, thé - sok drága holmi
Kezdi a bajt ostromolni,
A gyógytár miatta szorgos.
Sürög, forog számos orvos,
Mondva szóval, írva könyvbűl...
De a beteg mégse könnyűl,
Inkább minden pillanattal
Rosszabbúl van, - tán meg is hal!
Nagy a férjnek búja, féltvén,
Ül szüntelen ágya szélén...
S ajkáról a sóhaj száll ott:
,Oh mikor lesz gyógyulásod!'
S felel a nő, hangja gyönge:
»Egészségem vissza-jönne,
Meggyógyulnék... ha... akarnád...«
Csók szakasztja félbe hangját;
,Mit tegyek! szólj gyöngyvirágom...!'
»No hát... hány a daru...! három...?«
,Igen, igen? annyi, annyi!'
Kész most mindent rája hagyni;
Bár az kérdésül marad fenn:
Érté-e a dolgot vagy sem?
És mi történt? rendkivüli:
Kezd a labdacs kirepűlni...
Balzsam, ír, a földre loccsan.
Láznak, görcsnek vége gyorsan;
Jó volt a nő éje, álma...
Talán fel is kelne már ma...
És fel is kelt, fel is lábad,
- E rózsás arc volt-e sápadt?
Hamis, kicsi, édes ajkán
Mosolygás ül, - vidor, pajzán;
S még azt is megtudhatjátok,
Hogy boldogság lakik nálok;
Senki sem sír, nem kocódik,
De - három a daru holtig!