Három új sír fölött
szerző: Juhász Gyula
Minden élet értékes lesz - a halálban. Ezt a szomorú és keserű aforizmát kell letennünk arra a három újonnan hantolt sírra, amely a szombati gyári szerencsétlenség proletárhalottait takarja. Csodálatos az emberi bornírtság, amely csak akkor eszmél valahogyan az élet értékére, amely csak akkor érzi némiképpen, hogy az élet, az én életem, a mi életünk nem is a legnagyobb, de az egyetlen érték, amikor már a halál kapujában, az enyészet ölében látja azt.
Meg kell halnia a művésznek, a tudósnak, hogy emberi nagyságát megláthassák. Meg kell halnia a munkásnak, a proletárnak, hogy élete nyomorúságát megérezzék. Az ember, aki dolgozik, aki alkot és teremt, aki nyomorog és éhezik közöttünk, akit nem vesznek észre, sőt akit kutyába se vesznek, mindjárt megnő, a szívekhez férkőzik, a részvét és érdeklődés kellős közepébe kerül, ha fegyvert emel maga ellen, ha a gyárkémény ledől rá, ha a halál félelmetes és megsemmisítő bűvös gyűrűjébe kerül valahogyan. Valami különösnek, csodálatosnak, valami nagy rémületnek kell jönnie, hogy az életre eszméljünk, a halál árnyékának kell reánk borulnia, hogy lássuk az életet. És még akkor se látjuk igazán, és még akkor is igaztalanok vagyunk, még akkor is hibásan ítélkezünk. Bizonyság reá az a tömegérzés, amely a szombati katasztrófa áldozatait körülveszi.
Tehetetlen gyásszal, kései bánattal borul a közvélemény arra a három sírhalomra, amely alatt már csöndesen, békén porladoznak azok az ártatlan bárányok, akiket a természet ősi vis majora elsodort innen, e bizonytalan föld mégis oly gyönyörű színéről. Az egyház megjelenik a koporsó mellett és a kántor még egyszer, hosszú szentiváni énekkel elkínozza az élőket, a gyermekeket, az árvákat, a vigasztalanokat, a kenyér és remény nélkül maradottakat. És minden részvét, minden bánat és bűnbánat három porladozó tetem köré gyülekezik, mialatt hatszáz élő, dolgozni és enni akaró embertársunk, felebarátunk, testvérünk, az öröm és hatalom kitagadottjai és kihasználtjai, ölbe tett kézzel kénytelenek a vihar után bámulni, amely életük, májuk és holnapjuk és jövőjük vetését oly borzasztóan, oly kegyetlenül és váratlanul letarolta.
Ez a hatszáz proletár, ez a hatszáz tehetetlen és munkanélküli élő az igazi áldozata, halottja, sebesültje, nyomorékja annak a gyászos hamarsággal végező szombati viharnak. De nekik nem fonhatunk lila és vörös szalagos koszorút, nekik nem gyújthat a részvét szentelt miligyertyát, őket hiába látná el a vallás kenetes igékkel, latin orációkkal és lamentációkkal, nekik hiába szónokol a szónok a jövendő diadalról: ők csak kenyeret kérnek, ők csak munkát akarnak, ők csak szerencsétlen élők és nem szép halottak, borzasztó halottak!
A hatszáz élő áldozat felé forduljon az a részvét, az a megértés, az a szolidaritás, amely a porladóknak ad koszorút és szenteltvizet. Memento mori - mormolja az életellenes, sötét, babonát és lemondást akaró középkori vajákosság, amely a mai élet robogó, zakatoló, lendülő kerekeit az életről való lemondás, a szolgai alázat olajával akarja mindenáron megkenni, hogy az ő malmára hajtsa az élet vizét. Mikor érti meg már a ma, a jelen, az új világ, az új ember az új igazságot, a mi igazságunkat, amely nem is új, mert hiszen örök, amely mindenkié, aki élni szeret és akar, mikor érti meg az élet igazságát az élő! Memento vivere! Emlékezzél az életre!
Akkor nem járnánk folytonosan a halál árnyékában, akkor nem félnénk örökké, és nem ijednénk meg oly szörnyen a nagy Ismeretlentől, amely mindnyájunk vége, de amely nem az élet célja, amely az élettől merőben idegen, amely már nem tartozik, nem tartozhatik a mi életünkre.
Emlékezzél az életre! És akkor az élet szebb lesz, igazabb lesz, egészebb lesz, emberibb lesz és akkor hova lesz, Halál, a te győzelmed? De addig a nagy Kaszás a Rémület kehes paripáján fog diadalmasan lovagolni a városok, a falvak, a puszták, a templomok, a kaszárnyák és gyárak tetői fölött! És addig szomorú és keserű igazság marad az a Wilde-szerű aforizma, amelyet ez alkalmi bölcselkedés fejére tűztünk: Minden élet értékes lesz - a halálban!