Hármat Uram! elvetted mind a hármat!...
| Hármat Uram! elvetted mind a hármat!... szerző: George Coșbuc, fordító: Révay Károly |
Nagybánya, 1910, 145.-148. o.
Szegény apa! Három legény fiának
Egyszerre kelle harcba mennie!
Lelkén ezernyi gondok támadának:
Mi lesz vele? ha nincs már senkije!
Nehéz a harc! Egy pillanat az élet,
Még rá se gondolsz, — s jön a végítélet!
Az idő telt. Bősz harcokról beszélt
A kósza hír: előre tört az ellen!
De nemzetünk ujjongva talpra kélt,
S állt, mint egy erdő a pogányok ellen.
Győzelmeinkről szólt a harci kürt,
S a büszke félhold véresen ledült!
Majd jött a hír: kiadták a parancsot,
Jöhet haza a győztes hadsereg;
S kik által küzdték ezt a hosszú harcot,
Szeretteiknél hadd pihenjenek!
S a falukban nap-nap után jelenték,
Hogy itt is, ott is jöttek már leventék.
Szegény öreg! Örömkönnyel szemében
Napestig ült kis háza küszöbén;
S mind oda bámult, hol az utca végen
Három fiának megjelenni kén.
De csak nem jöttek! Aztán sírni kezdett,
Nem bírta válla a nehéz keresztet.
S a mint szívében támadt gondra-gond,
Úgy tűnt az élet sápadt homlokárul;
De mégis várta: tán valaki mond
Vigasztaló hírt három szép fiárul.
Csak mikor látta, hogy ott célt nem ér,
Ment, hogy keresse: hol van a vezér?
Vén hadfi jön elébe, s tőle kérdi:
„Itt van-e Rád, az én kedves fiam?“
Rád a legelső! A hadfi megérti,
Az apa szive miért nyugtalan!
S felel: „Nyugodj meg! a té fiad jól van !
Plevnánál fekszik a legelső sorban!“
Szegény öreg! A szíve tudta jól,
Hogy Rád már nincsen ezen a világon!
És mégis most lesújtva meghajol,
Mikor valóra vált a szörnyű álom.
„Rád már halott?“ megint csak kérdezi;
S bár százszor hallja, — mégsem hisz neki.
„Átok reátok bőszült gyilkosok!
Hát György fiam, a második, mikor jön ? “
„Ne várj reá! Meghalt! Mint annyi sok,
Ott nyugszik ő is a véres mezőkön.“
„És Mircsea? az ifjú, deli, szép?“
„Smardáni völgyben lelte nyughelyét!“
Többet nem szólt, csak ősz fejét lehajtá
Márvány szoborként némán mereven;
Mint Krisztus, mikor lelkét elsohajtá
A megváltás utolsó pereiben.
Lenéz a földre; egy sírt lát kitárva,
És benne fekszik holtan mind a hárma.
Aztán megint csak lassan vissza indul,
Remegő ajka néha felkiált;
A lépcsőkön meg-megbotlik a kíntul,
S nevén szólítja mind három fiát.
S a mint kiér, roskadni érzi testét,
Támaszt keres szegény, nehogy elessék.
Nem tudta azt sem : élő vagy halott ?
A véghetetlen gyöngeség letörte;
Önkívületben földre roskadott,
S az utca szélén ráborult a kőre.
Nagy lelki bú magát reá vetette,
S elsápadt arcát kezébe temette.
Sokáig ült ott mozdulatlanul...
Szép nyári dél volt, az ég tiszta, fényes;
A nap haladt, helyet keresve túl
A bérc mögött, — az éji pihenéshez.
S még akkor is, mikor az est beállt:
Ö ott feküdt, mint ki halálra vált.
Mellette sűrűn emberek haladtak,
Kocsik robajjal fölverték a port;
De mikor jöttek fényes zászlóaljak,
A lábdobajra föltápászkodott;
S bősz jajgatással a templomra támadt:
„Hármat Uram! Elvetted mind a hármat!...“