Hányan vagyunk?
szerző: Cholnoky Viktor
A jövő héten aktuálissá válik már a kérdés, hogy hányan is vagyunk tehát tulajdonképpen? Még csak a kérdés válik aktuálissá a jövő héten, a rá való felelet aktualitását még hosszabb idő, nagy és keservesen izzadságos munka választja el a kíváncsi publikumtól. Mert könnyűnek látszik szépen rubrikákra szedni bennünket, azután, Linie geht unter és Null von Null bleibt Null - de nehéz lesz ezeket a rubrikákat azután majd olyan veszedelmesen beszélő számhadseregekké szedni össze, amelyek részben a közigazgatás, részben a politika tudománytalanságának, részben pedig a szociológia és statisztika tudományának - ámbár hogy Eötvös Károly szerint ez sem tudomány bizony - álljanak majd a korlátlan és a kétszer kettő négy nagy hatalmú vezénylete alatt álló szolgálatára.
Nehéz lesz ráncba szedegetni ezeket a számsorokat, arról már most bizonyságot tesz az a sok különféle litera a), litera b), litera c) stb. nyomtatvány, amivel be fog állítani hozzád, felebarátom, ezen a héten a házmester, azután pedig még egyszer be fog állítani velük a népszámláló biztos, hogy egyesült erővel tudják meg, hogy az országnak melyik zugában születtél, hány esztendős vagy, nincs-e valami érzéki vagy értelmi fogyatkozásod, így például nem vagy-e mindkét szemedre vak, vagy siketnéma, vagy hülye, avagy elmebeteg? Súlyos és többrendbeli és nagyon is cifrára faragott rubrikák nyomtatványai lesznek majd még a felelet a kérdésre, amely pedig így röviden feltéve olyan egyszerűen szól: hányan is vagyunk tulajdonképpen?
Ezek a sajátságosan megcifrázott számlálólapok teszik-e, vagy pedig más, valami mélyebb lélektani ok, de kétségtelen, hogy most, a népszámlálás kezdetén mindnyájan valami olyasfélét érzünk feltámadni félig mérgelődő, félig aggodalmas gondolattal a lelkünkben, hogy a népszámlálás tulajdonképpen nem egyéb, mint középarányos a bejelentőcédula kitöltésének a kötelessége és az adóvégrehajtás között. Mondom, vagy ezek a rubrikázott papirosok teszik, hogy ez a gondolat támad benned, vagy pedig tényleg valami freudi Unterbewusstsein ébredez benned, de bizonyos, hogy elfog ugyanaz az érzés, mint amikor az új cselédről kell kiállítanod a bejelentőcédulát, vagy pedig amikor a világ legudvariasabb embere, az adóvégrehajtó jelenik meg nálad, és felírja, hogy van egy felesleges díványod meg egy még feleslegesebb mosdószerszámod.
Talán nem olyan haragosan kétségbeejtő ez a gondolat ezúttal, mint a bejelentőlap kitöltésekor, és talán nem is olyan tragikomikus mellékízű, mint az adóvégrehajtó nyájas jelenlétében, de azért kétségtelenül megvan. Hogy nem bosszankodol annyira emiatt, mint a bejelentőlap miatt, ez érthető is. Hiszen elvégre is valóban, ha már egyszer azért születtél kultúrállamban és jogrendvilágban, hogy időközönkint apró kockára osztott papirosdarabokat kelljen kitöltened, mégiscsak érthetőbb dolog, hogy ezekbe a rubrikákba inkább a saját provenienciádat, saját életkörülményeidet, hogy úgy mondjam, a saját egyéni státusodat írd bele, mint azt, hogy a cselédednek ki volt az anyja, és hogy ez a tiszteletreméltó nő Inárcskakucson vagy pedig Karakószörcsökön született-e. És az is érthető dolog, hogy az ügy nem olyan tragikomikus, mint ama bizonyos adóügyekben, mert elvégre is megvan az a bizonyosságod, hogy papiros, léces papiros, rubrikás papiros van ugyan a kezedben, hogy hatósági személyiség nyomta most is a kezedbe, de ezúttal a dologból, akármennyi is a kocka azon a papiroson, mégsem lesz fizetés, az ügynek ez a bús vége.
De azért az érthető kényelmetlenség és kellemetlenség érzése bizony feltámad mindnyájunkban, és ezeket a legártatlanabb rubrikákat is csak azzal a bizonyos belső bosszankodással töltjük ki, mint egyáltalán mindenféle olyan papirost, amit a köz, az átkos köz, a társadalom, amelyről csak ilyenkor érzed, hogy szintén tagjául tekint, csempészett oda a csupán magánirkafirkákra szánt és rendeltetett íróasztalodra. A barátságos népszámláló biztosra csakúgy tompa dühvel tekintünk fel, mint a még barátságosabb adóvégrehajtóra, és a számlálólap látása csakúgy a papírkosár gondolatát idézi fel benned az első pillanatban, mint a cselédbejelentő cédulának a megpillantása. És megint eljön a pillanat, amelyben bosszankodnod kell, hogy állampolgár vagy, és ez a pillanat annál keservesebb, mert nem is percekig, hanem negyedórákig tart, és kétszer is visszatér: először mint házmester, másodszor mint népszámláló biztos.
De bosszankodol, tehát állampolgár vagy, így variálod a magad vigasztalgatására a Descartes gondolatát, amelyből a modern államelmélet cartesiusi ördögöt tudott fabrikálni. Bosszankodol, tehát állampolgár vagy. És ez vigasztaló. Mert elvégre is az adófizetés lehet nagyon szép és nemes polgári feladat, de mégsem csupáncsak öncél, hanem egyéb kötelezettségeket is involvál magával, és az én házam nem azért váram is nekem, hogy mindig csupáncsak az adóvégrehajtó meg a bejelentőhivatal kiküldötte kopogtathassa meg a felvonóhídjait. Nem. Még bosszankodásodon keresztül is kezded érezni polgári méltóságod teljességét abban a tényben, hogy neked is van jogod, sőt van kötelességed felelni arra a kérdésre, hogy hat elemi osztályt végeztél, és hogy voltál-e már Velencében avagy Bukarestben. És a kérdések tömegéből lassankint kibontakozik eléd az a megnyugtató tudat, hogy éppen azért, mert számon tartanak mindenestől együtt, tehát csakugyan vagy, és mivel még arra is kíváncsiak a népszámlálók, hogy csakugyan nem lakol-e barlangban, vagy dunai hajón, avagy elhagyott telek deszkapalánkja mögött, tehát csakugyan polgári tudatára ébredsz a lakásodnak is, és egyszerre kezdesz még a házbéred miatt is vigasztalódni. És feltámad benned az öntudat, hogy mégsem olyan rossz dolog kultúrállamban élni, mert például mit ér a szuahéli szerecsennek az egész élete, ha arra még csak egy árva kis népszámláló biztos sem kíváncsi, és ugyan miért is született a világra az a szerencsétlen félmaláji filippinó, mikor senki sem kérdezi meg tőle, hogy mennyi az utódja évente, és hogy a lakásába be van-e vezetve csakugyan az elektromos világítás, és ha igen, akkor mire használja vajon?
Nem. Csak éld bele magadat, polgártársam, ezekbe a rubrikákba öntudatosan és kultúrfölényednek a tudatával, és tüstént meg fogod érezni, hogy belőlük nem bosszúság, nem oktalan háborgás és nyugalomzavar int feléd, hanem a saját magad jobb megismerése, az öntudatod meggyarapodása.
Hányan vagyunk? Mindenesetre kissé többen, mint amennyinek kellene lennünk ezen a keservesen szűkre szabott világon. De a kezedbe nyomott és most már bizonyos diadalérzéssel ott szorongatott rubrikarendszer adja neked azt a megnyugvást, hogy nem te vagy az, aki felesleges vagy, mert lám, hiszen az állam tégedet rendben tart, számon kér, tehát mindenesetre érzékeny csapás lenne reá nézve, ha éppen te nem volnál, és helyetted a szomszédod vagy akárki más töltené ki a tarka rubrikákat.
Okos ember tehát nem haragszik a népszámlálás miatt. Hanem úgy tesz, mint például akkor, amikor a tyúkszeme fáj. Együgyűség ezért haragudni. A bölcs ember ennek is ki fogja élvezni a gyönyörűségeit, és nem azon esik kétségbe, hogy fáj a tyúkja szeme, hanem annak örül, hogy miután fáj, tehát kétségtelenül meg is fog szűnni, de maga a tyúkszem azért megmaradhat továbbra is.
Hogy az államhatalom csakúgy jelentkezik, mint a tyúkszemfájás, ez sem alterálhatja nyugalmában a bölcset. Hiszen tudjuk, hogy jedes Thierchen hat sein Plaisirchen, a tyúkszemmutatkozásnak az a módja, hogy fáj, az államhatalom jelenlétének pedig az a tanúbizonysága, hogy időközönként megléniázott papirosokat küld a nyakadra. Egyik se jó, a másik is rossz, de azért mind a kettőben ott rejlik a vigasztalásod, hogy hála Istennek, fáj a tyúkszemed, tehát még van érzőidegzet a lábadban is, és hála Istennek beérkeztek megint a kis rubrikák, tehát van államhatalom is, amely gondot visel reád, és számon tart, és még arra is kíváncsi, hogy mióta vagy pesti lakos, sőt arra is, hogy mennyi az útadó, amit fizetsz.
És háládatlan ember az, akiben ez a dolog bizonyos megnyugvásérzést, bizonyos jólétöntudatot, mert összességérzést nem kelt.