Hálaadás G. Festetics Ignáchoz

Hálaadás G. Festetics Ignáchoz szerző: Kis János

Tovább nem hallgatok. Hat esztendő int már,
S érettebb gyümölcsöt Musám hiába vár,
      Őszömnek fú szele.
Bár nem ér énekem remek érdemeddel,
Hibáit, nagy férfi, a szívért engedd el,
      Melly idvezel vele.

Mint a nap az égi testek seregében,
Jótéted páratlan a maga nemében;
      Hogy tudnám felérni?
De kénytelen bájol az angyalábrázat;
Csak reánézés kell, nem cifra ruházat,
      Nem szép hang, dicsérni.

Engem, kit bölcsőmben örököd rengetett,
Magának kért tőled Apollo, s vezetett
      Jelesebb pályára,
S te, nemes barátja, munkáját tisztelted,
S közös nevendéktek sorsát fölemelted
      Híveid rangjára.

Mint bájol a nagyság mind szívet mind szemet,
Ha homályos virtust s alacsony érdemet
      Ölelnek karjai!
Mosolygó fényedtől mint derült életem,
Mint újúltak s nőttek jobb igyekezetem
      Gyenge virágai!

De a nagy szív félig nem teszi munkáját,
A tökéletesség felséges pályáját
      A célig folytatja:
Néked sem volt elég csak nyájasnak lenned,
Ösztönt szebb nagyságra gerjeszte tebenned
      Lelked indúlatja.

Mindenütt ég tömjén Augustus nevének,
Ki Márót elrablott csekély értékének
      Nyertesévé tette,
S hogy, felejtvén Rómát s a dühös háborút,
Honjában hervadni nem tudó koszorút
      Köthessen, engedte.

S Maecenas, ki kincsben Croesussal mérkezett,
Hogy kis Sabínummal Flaccusnak kedvezett
      Mint fel van emelve
A venusínumi hattyú énekében!
Mint ragyog, mint fárad dicsőítésében
      A hír ezer nyelve!

Mennyivel szebbet tészsz te, mint e dús nagyok,
Nekem, ki sem Flaccus sem Maro nem vagyok,
      Megtisztelésemre!
Engem csókolsz, s annak adsz szabad birtokot,
A kinek köszönök mindent, a mi okot
      Ad kérkedésemre.

Mint a ki tanúnak kiván földet s eget,
Örömünnepet ülsz, választott sereget
      Hívsz víg mulatságra,
S úgy nyitsz a mostani kornak s jövendőnek
Serkentésül kaput, a hív nevelőnek
      Arany szabadságra.

Szent, örökké szent nap, tetézett jutalom!
Élesben a szívet millyen diadalom
      S hol részegítheti,
Mint midőn a gyermek imádott atyjának
Fejére illy dicső polgárkoronának
      Címerét téteti.

Fúriák fészkévé ám adja kebelét,
A ki a fiúi szeretet kötelét
      Széljelszaggathatja;
S bódúlt eretneke Sátán vallásának
Légyen utóbb mérges viperák fajának
      Boldogtalan atyja.

Nekem, a természet intéséhez hívnek,
Nincs az éggel rokon s el nem fajult szívnek
      Méltóbb indulatja,
Mint a melly azoknak, kiktől van lételünk,
Számba vehetetlen kegyességit velünk
      Forrón háláltatja.

Más felpuffadott korcs a szegény szüléket
Szégyelje, s gyalázza a szent verejtéket,
      Melly csorgott érette;
Ne lássa mint omol reá az átok-ár,
Se a feneketlen pokoltörvényt, melly már
      Nyilva van mellette.

Az én anyám áspist nem nevelt tejével,
Nem úgy édesgetett szavával s éltével
      A virtus útjára,
Hogy az ész törvényét dölyfösen gúnyoljam,
S legfőbb jóltevőim szívét marcangoljam
      Dühödt vad módjára.

Nem, ha bennem az ész lát nyiltabb szemekkel,
Szívem magasabban járó érzésekkel
      Ha tud gerjedezni,
Ha kis láncszem vagyok szebb lelkek frigyében,
Ha éltem patakját kies völgy keblében
      Látom csörgedezni.

Mind azért szerencsém első gyámolait,
Szegény sorsokban is isten angyalait
      Nem szűnöm áldani,
S égiekhez illő szent gyönyörüséget
Érzek, hogy házokra illy szép nemességet
      Látok hárámlani.

Hogyan ne éreznék? E ház homályában,
Mint senki nem inkább fényes palotában,
      Úgy voltam szeretve.
S szent adóm nagy része annak, ki annyit tett,
Kinél kegyesb atyát az ég nem teremtett,
      Le van már fizetve.

Ugy vagyon, nemes gróf, midőn a világnak
Olly remek példát adsz, engem mennyországnak
      Emelsz pitvarába,
Hol buzgón vegyítem hálámnak könyeit
Annak, a ki szedi jóságod gyöngyeit,
      Öröme árjába.

Nem csal meg reményed. Benned jótéted már
Olly szent tüzet gyújtott, mellyet sem tél sem nyár
      El nem tud oltani.
Oltárod már atyám oltára mellett áll,
Reád tömjénemért áldás mindennap száll,
      S holtig fog szállani.

S e két oltár előtt, adok íme kezet,
Hogy az úton, mellyen kegyességed vezet
      Érdem templomába,
Minthogy jobb s kedvesebb bért nem fizethetek,
Soha meg nem szűnő futással sietek
      Nagy lelkek nyomába.

S ha lantom szívre tud hatni zengésével,
Ha mit tehet eszem egész erejével,
      Vagy szívem hűsége,
Élni fog minden nyom emlékezetében,
Barátim s gyermekim gyermeki szívében
      Neved dicsősége.