Háborús lírikusok
szerző: Tóth Árpád
Ismét több háborús verskötet fekszik asztalunkon. Ismét a már eddig is untig tapasztalt egyenetlenségek, bizonytalanságok, a felemás módon való sikerültség, nagy adag kényszeredettség, jellemzik e versköteteket. Mintha lírikusaink egy sajátságos gőzfürdő kábító párás levegőjében, csúszós alapon, jobb költői sajátságaiktól lemeztelenítve bukdácsolnának, s hangjuk is idegen, valahogy nem az övék, mint az a torz zaj, melyet a fürdőtermek kupolája ver vissza. S e lírai gőzfürdő szomorú medencéiben könny és vér van! A kritikus búsan kérdezi: Testvérek! Költők! Meddig kell még lelkünket e két rettenetes folyadékban megmeríteni?
Az egyik kötet, melyről ezúttal beszámolunk: Peterdi Andor "Háborús Versei". A költő jónak látta előszót is adni költeményei elé. Ez az előszó afféle mentegetőzés, arról, hogy hogy miért írt szerzőnk "modern költő létére" háborús verseket? Nézetünk szerint semmi szükség az ilyen kimagyarázkodásra, a főkérdés az, jók-e a háborús versek, vagy nem jók? Nincs azon mit röstelkedni, hogy a háború első heteiben olyan költeményt írt a költő, amiben az foglaltatik, hogy: "...csak előre a szörnyű tusákban és hozzátok vissza a hősök korát..." Istenem a háború első hetei! Akkor még alig akadt köztünk olyan nagyokos, akit meg ne csapott volna a menetszázados, virágos mámor! Ha néhány hét alatt végére jártunk volna a háborúnak, ma bajosan röstelkednénk harci ujjongásainkon! Így hát szívesen megbocsátjuk a költőnek, hogy kötete 1914-es darabjai gyermekesen lelkesek. Nehezebb azonban eltekinteni egyéb hibáitól!
Peterdi régebbi, béke-időbeli versei írójuknak két tulajdonságával vonták magukra a megérdemelt ajánlást. Az egyik a meglepően közvetlen hang volt, mely, a legrégebbi költeményekben, nagy és nyers szomorúságok kendőzetlen kifejezésével kapott meg. Később elhűlt e hang, derűsebb és színesebb lett s ekkor jelentkezett Peterdi másik jeles tulajdonsága, bizonyos naiv, meleg tűnődések és csaknem bukolikus természeti kép-beállítások férfias szelídsége. Mélység, nagyobb arányú komponáltság hiányzott e lírából, művészi készség dolgában is szerény volt, de derék, meleg szív ütései diktálták ritmusát.
Vázolnunk kellett e tulajdonságokat, hogy Peterdi Andor háborús verseit helyesebben jellemezhessük. Költőnk, mintegy kilépve egyéniségéből, legtöbb háborús költeményében lendületes, ódai szárnyalású óhajtott lenni. Minden lírai változat közül a lendület kívánja meg leginkább a belső alkat szigorúbb felépítését s a nyelv igen művészi kezelését. A szigorú felépítés pedig nem erénye költőnknek. Versei közül még a jobbak azok, melyek kompozíció helyett egymásra toluló ötletek halmazát adják, mert ezektől nem tagadható el az asszociáció frissessége s gyakran segítségükre jön a költőnek már említett bukolikus természetlátása, hogy meleg képeivel takarja el a szerkezet s az emelkedés hiányait. Ilyen például a "Zsoltár" című vers, mely: "Uram!" megszólításával ódai hangot üt meg, hogy aztán a szitakötő szárnyait, a gyümölcsös kerteket, a búzát, szőlőt, rozsot említse s csak a strófák végén adjon a költeménynek háborús vonatkozású szólamokat. Ezekben a nyelv is zengő, ha különösebb erő nem is feszíti a sorokat. Fokozottabban hibásnak kell azonban mondanunk ama verseket, melyekben a kompozíció hiányát a peterdies közvetlenség, mely ilyen hangú költeményekben éppen nem helyén való, még érezhetőbbé teszi. Valami már-már humoros naivság van például abban, ahogy költőnk Rudyard Kiplinghez csaknem komázó hangú rendreutasításokat intéz. Ilyenkor nyelve is ügyetlen, hazánk szépségeit a "vadregényes" szóval ajánlgatja s olyanokat ír, hogy a dzsungel, meg a vad törzsek "véres aranyat" "hajtanak" Angliának! Vagy méltó-e a "Hazáról" írt költeményben a nagyszerű témához az efféle lapos és germanizmussal szerkesztett sor, "s ha egy is hiányzik, úgy pótoljuk mással"?
E szigorú, de úgy érezzük, igazságos megállapítások után elismeréssel kell említenünk, hogy a kötet újabb keletkezésű darabjaiban határozott színvonal-emelkedést látunk. Itt a lendület sikerültebb, a nyelv költőibb. A hosszas háborús lírai "praxis" okozta-e, vagy a témák megváltozása? - itt ugyanis a hetyke, felszínes lelkességet már elboruló, fájó hangulatok követik, - a költő már szerencsésebben emlékeztet régi, értékesebb alkotásaira. Gyakoriak az ilyen sorok, melyek minden dicséretünkre méltók, a napraforgó "az égő nap felé tárja ki kelyhét s mint beteg arc, úgy sütteti magát".
A kötetet befejező néhány szép, háborúmentes költemény méltóvá teszi e könyvet arra, hogy akkor is kinyissuk még, ha már e rettenetes idők elmúltával jótékony feledés fog borulni a háború mondvacsinált költészetére is.
A másik háborús lírai kötet címe: "A halál árnyékában", szerzője Somlyó Zoltán. E vékony füzet, mely külső megjelenésében is szomorúan "háborús", szintén több tekintetben magán viseli az erőltetettség bélyegét. Sikerültebb darabjaiban mégis inkább ad jó képet a szerző igazi egyéniségéről, mint az előbb tárgyalt kötet. Általában érdekes ellentétül szolgál Peterdi Andor háborús költeményeihez. Ha ott a lendület felvett pózra emlékeztet, itt egy állandó természetes lendület-örvény forog és szédít. Ha ott a nyelv fakónak érzett, itt túlszínes szavak rikítanak. Mindkét költőnek elég gyakori hibája a képzavar. De míg Peterdinél az olyan hely, melyben a magyar baka szeméről azt olvassuk, hogy: "mintha a végtelen, örök éjszakában vakon bolyongni látnám a nagy magyar eget" - csak azt bizonyítja, hogy a lendület, a nagy és ragyogó frázis, nem eleme e költőnknek, addig Somlyó képzavarai egyenesen szerves tartozékai lendületének. Úgy kell képzelnünk, hogy Somlyónál állandóan olyan magas a lírai hév, hogy e sajátságos költői "fehér izzás"-nál a képek nem bírják megtartani plasztikájukat, körvonalaikat, hanem egymásba folynak, összeolvadnak. Ez kétségkívül nehézzé teszi, hogy Somlyó klasszikus tisztaságú lírai megnyilatkozásokat nyújtson, de tagadhatatlan, hogy vad tüze sokszor ellenállhatatlan hőhullámmal csapja meg az olvasót. Igen jellemzőnek tartjuk jelen kötetének "A beteg" című darabját, mely a sárga kórt verseli meg igen bizarr hasonlatokkal és perzselő dühhel. Egy másik háborús vonatkozású verse strófáról strófára új feleleteket ad arra a kérdésre, hogy, mi a vér? E feleletek közt tán egy sincs, mely értelmes, épkézláb szentencia formájában is megfogalmazható volna, s mégis, a sorok közt, ott vonaglik a vérontás dermesztő borzalma.
E sikerültebb darabok azonban a kis füzetnek is csak kisebb részét teszik ki. Sajnos, a nagyobb rész ama műfaj példányait nyújtja, mellyel más költőink is szívesen bűnöznek a háború kezdete óta az igazi költészet ellen. A háborús kuplékra, pointe-versekre gondolunk. Nem tehetünk róla, de mi utálatosnak találjuk a vérből szűrt limonádét! E versikékben költőink egyéniségük teljes megtagadásával, szentimentális hatásokra, hősi csattanókra s nem ritkán méltatlan viccekre vadásznak. Ha a kabaré-divat elkerülhetetlenné tette ilyen álversek tömeges gyártását, helytelennek tartjuk, hogy költőink komoly köteteikbe is átmentik őket.
Még egy háborús verseskönyvet említünk meg, nem annyira azért, hogy a kötet különösebb jellemvonásait értékeljük, hanem hogy rámutassunk az effajta kötetek egész tömegére, melyek napról-napra sűrűn jelennek meg, szomorú tanúságot téve a költészet mibenlétének sajnálatos és nagyon elterjedt félreértéséről. A kötet címe: "Népek golgotája", szerzője Pelle János. E könyvben is, mint annyi másban, olyan háborús érzelmek és vélekedések találnak minden műgond nélkül való, lapos és találomra történő kifejezést, melyeket legtalálóbban tán "schnellsieder"-érzéseknek és gondolatoknak nevezhetnénk. Vannak itt például versek, melyek győzteseknek jelentik ki a Verdunt ostromló német csapatokat: "Verdun alatt a germán óriás megfojtotta a karcsú franciát!" Ilyen kötetek szerzőivel szemben nem ismételhetjük eléggé az ősi szabályt, a költészet sikeres művelése csak az önkritika nagyon szigorú gyakorlása mellett ígér eredményt a középszerű tehetségek számára!