Háborús jegyzetek: Vasutasok
szerző: Ambrus Zoltán
"Egyik lábunkkal a sírban, másikkal a börtönben" - mondják a vonatvezetők. Ez talán túlzás, de az már nem túlzás, hogy egyik oldalukat szinte perzseli a kazán, másikat jeges eső csapkodja és amint ott állnak, állnak - sok-sok órán át, melyek nekünk, az étkezőkocsiban cigarettázóknak olyan végtelenül hosszúaknak tűnnek fel - először is a vesebajt szerzik és csak azután a megélhetést. A leggyilkosabb munkák egyikét végzik, a legderekabban és a legigénytelenebbül, a betevő falatért meg azért, hogy felnevelhessék a gyermekeiket. És hogy mennyire derék módon végzik, milyen kötelességtudással és éberséggel, nyilvánvaló abból, hogy a vasúti szerencsétlenség békeidőn éppen olyan ritkaság, mint amilyen gyakori dolog a háborúban.
De az állomás-felvigyázó sorsa se irigylésreméltó. Nehéz szolgálat ez is és nagyobb munkatorlódás idején, ami pedig a háborúban mindennapossá válhat, nemcsak természetellenesen sok éberséget kíván, hanem példás figyelmességet, a körültekintés biztonságát és néha gyors elhatározást is.
- Herceghalomnál - védekezett a vonatvezető - az előszemafor rossz helyen van, a fák sokáig eltakarják a szem elől, a vonatvezető csak akkor láthatja, amikor már mellette robog el. Régóta panaszoljuk ezt. A riasztó fényt, mely még idejekorán megállíthatott volna, nem láttam, de nem is láthattam volna. Azt is, hogy az előszemafor sötét, csak akkor láttam és csak akkor láthattam, amikor már mellette voltam. Ekkor rögtön fékezni kezdtem, de a fék nem működött jól, nem működött azonnal. Ami emberi erőtől kitelt, megtettem, de már késő volt. Tanúm a sebességmérő, amely mutatja, mennyire lefokoztam a menetsebességet, az utolsó másodpercekben...
Nem mondta, de talán azt gondolta:
- Ha kettőnk közül valamelyiknek okvetetlenül hibásnak kell lennie, ez csak az állomás-felvigyázó lehet. Minden pillanatban várnia kellett az állomásán keresztülszáguldó bécsi gyorsvonatot, és ő éppen ekkor sétáltatja át a gráci személyvonatot azon a vágányon, amelyiken a bécsi gyorsot tudja!
Az állomás-felvigyázó is védekezik:
- Nem rossz szokásból történt, csak kivételesen, de kénytelenség volt átsétáltatni a gráci személyvonatot, mert ennek a vágányát teherkocsik foglalták el s én nem tehetek róla, hogy ezeknek ott kellett lenniük. Én megtettem a kötelességemet, tilosra állítottam a szemafort, nem sejthettem, hogy a bécsi gyors mégis elő fog robogni.
Meglehet, a bírák előtt még nyíltabban fognak beszélni. Meglehet, egymásra fogják hárítani a felelősséget és elő fogják ráncigálni egymást, hogy kiki a másik testével védje a magáét.
Családtagok, akik előbb soha se bántották egymást, néha összevesznek a halottjuk ravatala mellett:
- Te vagy az oka, hogy meghűlt...
- Nem az ölte meg. Rosszul gyógyítottad. Az ölte meg.
- Én csak ápoltam, az én lelkemet nem terheli mulasztás, mint a tiédet...
- Más doktort kellett volna hívatni. Akit én ajánlottam. A te doktorod ölte meg...
S a többi.
Néha mindegyik szentül hiszi, hogy neki van igaza s a másik tehet róla, hogy most halottjuk van. Néha mindegyik érzi:
- Nem én okoztam és nem okozta ez a szegény másik sem. Kívülünk álló valami okozta...
De azért mégis így beszél mindegyik, mert bűnbakra van szüksége, hogy elfojthassa önvádja pihegését, azt a kételkedését, mely alattomban azt kérdezgeti, vajon ő maga nem hibázott-e mégis? Neki, magának, nem volt-e része abban, hogy így kellett történnie? Vajon csakugyan nem okolható-e egyikük se, hanem valaki harmadik vagy valami más okozta a bajt?
Így beszélnek olyankor is, amikor mind a kettő egészen ártatlan.
És... ha Herceghalmon az egyik vágányt nem foglalja el valami, ami máskor nem szokta elfoglalni, ha a bécsi gyors nem indul jókora késéssel, ha Komáromban nem töltenek el perceket azzal, hogy a két részre osztott gyorsvonatnak utóbb érkezett részét indítják el előbb s csak aztán az először érkezettet, ha e sok "ha" közül csak egy nincs, akkor a szerencsétlenség nem következik be. A nem jó helyen álló előszemafor csak későn észrevehető sötétségén meg azon kívül, hogy a Westinghouse-féknek éppen a legrosszabbkor kellett elromlania és rosszul működnie, a sok "ha" alá foglalt sok rendkívüli dolog összetalálkozása kellett ahhoz, hogy Herceghalom nevét hetvenegynéhány emberi életnek egy perc alatt való elpusztulása tegye sokáig emlékezetessé.
Azaz hogy, ne vágjunk elébe a vizsgálatnak. A bírák majd ki fogják deríteni, minden úgy történt-e, ahogy most beszélik. A hivatalos körök, éppen nem fösvénykedve a nyilatkozatokkal, nem győzik eleget ismételgetni, hogy várjuk csak be, türelmesen, a vizsgálat eredményét. Egyelőre tudjuk meg - figyelmeztet bennünket az igazgatóság - hogy mesebeszéd, mintha a menetrendnek is igazodnia kellene a hatalmasok kényelméhez s mintha a bécsi állomásfőnökség miniszterek engedelmét várta volna ahhoz, hogy mikor indíthassa el akár a rendes gyors, akár a külön vonatokat. Mesebeszéd az is, hogy találkoznék olyan nagyúr, akinek eszébe jutna megüzenni a vonatvezetőnek, hogy csak hajtson gyorsan! De a komáromi vonatcsere kérdése még tisztázatlan. A kereskedelmi miniszter egy interpellációra adott válaszában kijelentette, hogy leírt az Államvasutak igazgatóságához, vizsgálja meg, hogyan került a menetlevélbe az a helytelen bejegyzés, hogy a vonatok rendjének megváltoztatását a miniszter kívánta? - mert ő nem kívánta. Szóval, meg kell várni a vizsgálat eredményét.
És ha a vizsgálat azt derítené ki, hogy a vonatvezető már egy egész perccel előbb észrevehette volna az előszemafor sötétségét? Hogy, először életében, nem volt annyira éber, mint rendesen, mint huszonnyolc év óta mindannyiszor, ahányszor szolgálnia kellett? Hogy nagy hibát követett el, amikor - nem telhetetlen ambícióból, hanem főképpen közérdekből, melyet a legnagyobb szükség idején szolgálni akart, amíg a munkát bírta - elállt attól a régi szándékától s már hároméves kívánságától, mely betöltött huszonöt évi szolgálat után a nyugalomba késztette, csábította?
- Kevés a vasúti kocsi, de a lokomotív még kevesebb, sokkal kevesebb, mint amennyiről gondoskodni kellett volna, még a háború előtt. A vasutak sokszorosan több munkát kénytelenek végezni, mint békeidőn, de sokkal kevesebb munkással rendelkeznek, mint azelőtt, a vasutasok, kivált a mozdonyvezetők közül túlságosan sok embert vittek el a háborúba, többet, mint megengedte volna az az érdek, hogy a vasutak ne veszítsenek el sokat a teljesítő képességükből, éppen a legjobb vasutasok közül vittek el sokat s ezek nagy részét, minden folytonos reklamálás ellenére, máig sem lehetett visszakapni, hiszen a legtöbbet messzire vitték el vagy még messzebbre. Legnagyobb érdekünk, a győzelem érdeke előtt, a vasúton is minduntalan deferálnia kell minden más érdekünknek s ez a vonatok mozgásának olyan nagy változásaival jár együtt, szükségképpen, hogy egyszerűen lehetetlenné teszi azt a szabályos egyformaságot, mely sehol se olyan kívánatos, mint a vasúton. A köz-ellátás szüksége temérdek szállítást követel, sokszorosát a békeidőn megszokott szállításnak és ez is nagyban növeli azt a bizonytalanságot, amely a vasúton olyan veszedelmessé válhat. Minden szolgálatban álló vasutas több munkát kénytelen végezni, mint amennyi egy embernek való, szinte többet, mint amennyit elbír, csoda-e, ilyen körülmények közt, ha néha a vasúton is erőt vesz az az idegesség, amely mögött már ott van a halál árnyéka?
Mindezt olyanok panaszolják, akiknek a jólértesültségéhez nem férhet szó. Néha még hivatalos körökben is hangoztatnak ilyesmit.
Pedig ezek közül a panaszok közül egyik-másik, ha hallgatagon is, de azért nem kevésbé határozottan vádolja a múltat. Annál erősebben vádolja, minél inkább óvakodik attól, hogy rámutasson, hol és mikor történt mulasztás. Vagy talán a múltban elkövetett hibák már nem térhetnek vissza, hazajáró lelkekként, vasúti szerencsétlenségek alakjában is?
- Aztán hagyján, amit már nem lehet jóvátenni - mondhatná az a vasutas, aki hatvan órás szolgálat után olvassa, hogy amíg munkában volt, hány helyütt történt kisebb-nagyobb vasúti baleset - és ne legyen szó semmi áldozatról, amit az az érdek követel meg, hogy mindenáron győzzünk. De a vasutakat nemcsak az terheli, amit ez az érdek parancsol és ezenkívül nemcsak a közellátás rendkívül megnövekedett, hasonlóképpen parancsoló szüksége. Ha a vasutaktól akkora forgalmat kívánunk, amely a határtalanságig fokozódjék, ha azt is megköveteljük tőlük, ami már lehetetlen, ebben nagy része van annak, hogy nem tudunk lemondani arról, a legnagyobb szükség idején sem, amit már szépen el lehetne kerülni. Ilyen viszonyok közt nagy fényűzés megengedni, hogy az is minduntalan vasutazhassék, akit csak a szórakozás vágya visz a vonatra. Hogy azok a budapesti diákok, akik még nem látták, éppen most szemlélhessék meg Bécset - ez nem hadi érdek. Hogy Bécsből is sokan rándulhassanak le az alagi versenyekre, szintén nem okvetetlenül szükséges, nagyobb lemondásokra is rákényszerül most a kissé megtáncoltatott egyéni szabadság. De meglehet, hogy nem sokat javítana a helyzeten a személyforgalomnak akármilyen nagy mértékű korlátozása sem. A fődolog az, hogy a helyzet még a hadiállapotban sem lehetne ilyen, ha a múltban nem történnek nagy, menthetetlen mulasztások. És mégis, mihelyt baj esik, mindenért az az egy ember volna felelős? Ha a képviselő úr nagyot téved, bocsánatot kér a Háztól és ezzel rendben van a dolog. Más is, mindenki, él és visszaél azzal, hogy tévedni emberi. De ha a vonatvezető akkor, amikor körülötte mindenki csupa idegesség, néhány másodpercnyi késedelemmel veszi észre, hogy, "nini, hiszen ez a sötét valami az előszemafor!" - ezt a vonatvezetőt feszítsük meg, mert hiszen az ő szempillantásnyi megfeledkezése: halál és iszonyat?
Hát igen, arra az önfeledtségre, amelyhez mi többiek, mindannyian jogot formálunk, a vonatvezető nem hivatkozhat. Neki mindig és minden körülmény közt meg kell őriznie a lélekjelenlétét, azért bízzuk rá az életünket. De hiába tesszük ezt törvénnyé, a természet nem törődik a szabályainkkal. És meg nem szokott izgalmak között - akár belülről, akár kívülről törnek rá ezek az emberre - a lélek csakúgy, mint az a Westinghouse-fék, néhány másodpercre felmondhatja a szolgálatot, még akkor is, ha ez a lélek véletlenül egy vonatvezető lelke. Gyorsvonatok, gyorsvonatsebességgel száguldó katonavonatok, különvonatok, miniszterek, miniszterek, igazgatók, késés, késés, késés, izgatott közönség, izgatott vasutasok, köröskörül mindenütt izgalom, ez a sok idegfeszültség mindenkit magával ragadhat, de a vonatvezetőig nem szabad elhatolnia. És mégis elhatol hozzá, ki tudja, micsoda mágnesesség útján? És aztán hogyan, micsoda végtelenül finom szúrással idézi elő lelkében azt a pillanatnyi elernyedtséget, mely előttünk éppen olyan titokzatos valami, amilyen csupa titok a lélek maga? Milyen rémesen kevés az, ami az érzékszervek működéséből ismeretes! Meglehet, hogy ha a "tilos"-t jelzés nem csak látható, hanem hallható is, a riasztó hang még idején felrázta volna önfeledtségéből és most sem ő nem tudná, se mi nem is sejtenénk, hogy ez a riasztó hang hány embert mentett ki a halál torkából. A tapasztalás már mindnyájunkat megtaníthatott arra, hogy az efféle fél-kábultságban gyakrabban veszti el érzékenységét a látásunk, mint a hallásunk. És ennek a tapasztalásnak már hasznát is vette a gyakorlat, nem nálunk, hanem másutt.
Erről szólva, azt mondja egy szakértő:
- Ha csakugyan az idézte elő a katasztrófát, hogy a környezet nyugtalansága átragadt a vonatvezetőre is, a kérdés csak az, elengedhetetlenül szükséges volt-e előidézni a forgalomban ezt a nyugtalanságot?
Higgyük, hogy nem szerepelt itt más nyugtalanság, más izgalom, más idegesség, csak az, amely vagy harmadfél év óta senkit se kímélt meg, amely többé vagy kevésbé, de észrevehetően mindenkit megviselt, - csak az, amelyet a háborúnak tulajdoníthatunk. De ha más idegességről nem is lehet szó, erről se szabad megfeledkeznie annak, akinek ítélkeznie kell a megvádolt két szegény vasutasról. Nemcsak az nyilvánvaló, hogy olyan mulasztásuknak, amelyért akár az akaraterejük, akár a kötelességérzésük megvádolható volna, legcsekélyebb része sem volt a szerencsétlenségben, abból, hogy a háborút, világszerte, milyen rettenetesen sok vasúti szerencsétlenség kíséri, nyilvánvaló az is, hogy ennek a katasztrófának az áldozatait is mindenekelőtt a háború elesettjei közé kell számítanunk. Ki felelős a szerencsétlenségért? Természetesen ezek a szegény vasutasok, akik a legközelebb voltak hozzá. Ezeknek már a hivatásukhoz tartozik, hogy alkalom adtán bűnbakokként szerepeljenek.
És ki okozta a szerencsétlenséget? Sokan, de talán főképpen azok, akik ránk kényszerítették ezt a háborút, mely nekünk, hosszú időre szóló és jó meg rossz fordulatokban egyformán bővelkedő harc az élvemaradásért.