Háborús jegyzetek: Szoknyás diplomaták
szerző: Ambrus Zoltán
Egy angol újság nemrég érdekes apróságokat pletykált el a mostanában legtöbbet emlegetett angol miniszterek feleségeiről és arról a szerepről, amelyet ezek a hölgyek a politikában játszanak. Például ezeket: Asquith-t sokan nagy államférfinak, mások tehetségtelen politikusnak tartják, de Asquith feleségéről csak egy vélemény van, az, hogy: Anglia legokosabb asszonya. És Asquith nagy becsben tartja ennek a sokat tudó, ambiciózus hölgynek a tanácsát vagy ahogy a háta mögött mondják: úgy táncol, ahogy a felesége fütyül... amit mindenképpen bölcsen tesz, már csak azért is, mert kellemetlen egyénisége sok antipátiával találkozik s ezt a sok antipátiát csak a minden társas életi erénnyel ékes Mrs. Asquith rendkívüli ügyessége tudja lefegyverezni. Churchill fiatal, alig harminc esztendős feleségének, bár szintén eszes asszony és hat nyelven gyakorolhatja magát a rábeszélés művészetében, már nincs ilyen nagy hatalma a férjén, de ez nem csoda, mert Churchill, akinél szenvedelmesebben senki se tüzel a késhegyig menő harcért, csupa indulatosság, kiszámíthatatlanság és önfejűség. Lloyd George feleségének ellenben a képzelhető legnagyobb befolyása van a férjére. Az a kísérlete, hogy férje pozíciójának megfelelő jelentékeny szerepet játsszék a társas életben és a politika kulisszái között, nem sikerült, mindenfelé erősen éreztették vele, hogy nemrégen még egyszerű ügyvédné volt és ez után a balsiker után visszavonult a családi életbe. De Lloyd George csak annál inkább megbecsüli azt az asszonyt, aki valamikor osztozott a gondjaiban és igénytelenségével, alkalmazkodni tudásával férje előmenetelének nem akadálya, hanem segítsége volt, minden szabad idejét csakis felesége társaságában tölti, titkárává tette és semmi fontosabb dologban nem határoz, amíg felesége véleményét meg nem hallgatta. Mrs. Lloyd George tehát csak a legnagyobb csöndben politizál. Sokkal hangosabban szerepel a politika kulisszái között Mrs. Lewis Harcourt, a gyarmatügyi miniszter felesége, aki Pierpont Morgan unokahúga és férje házába nem csak rengeteg vagyont vitt hozományul, hanem féktelen ambíciót is. Azt mondják róla, hogy nem nyugszik addig, míg a férjéből miniszterelnököt nem csinál... ami nem könnyű munka, mert Mr. Lewis Harcourt úgy ismeretes, mint Anglia leglustább embere, de az olyan agilitás, aminő a Mrs. Lewis Harcourté, nem ismer lehetetlenséget. Az "Evening News", mely ezeket a szűkebb körben ismeretes dolgokat kitálalta a nagynyilvánosság számára, abban összegezi kis leleplezéseit, hogy az angol nők régente is nagyobb szerepet játszottak a politikai életben, mint az egész világ hitte, de befolyásuk a hatalmasokra, tehát közvetve a politikai fejleményekre, az események kialakulására is, ma nagyobb, mint eddig bármikor... ami semmiesetre sem érdekesség nélkül való dolog akkor, amikor nem alaptalan az a feltevés, hogy - ha semmi egyéb is - az a kérdés, meddig fogja Anglia folytatni a háborút és mikor jut bölcsebb átlátáshoz, főképpen az angol miniszterek gondolkozásától függ.
- Asszonyi befolyás - a politikában?! ... de hiszen erről többé nem lehet beszélni! - halljuk sokszor. - A világ sorsát ma már nem egyesek intézik, hanem népérdekek összeütközései és ezek várható, néha előre kiszámítható fejleményei. A leghatalmasabb uralkodó is csak végrehajtója a népérdek kívánalmainak. Azok az idők, amikor Kleopátrának vagy II. Katalinnak a szeszélye is befolyással lehetett a világ sorsára, amikor egy-egy királynőnek a szerelméből és féltékenységéből háború keletkezhetett, amikor az asszonyiság varázslata az uralkodót valamely szomszéd népnek barátjává vagy ellenségévé változtathatta és békekötésre bírhatta vagy háborúra ingerelhette, amikor a népek békessége attól függött, hogy a király milyen országból való királykisasszonyt vagy hercegnőt vett feleségül - ezek az idők már örökre elmúltak. Általában, a leghatalmasabb egyesnek is csak annyira szabad a keze az országos ügyek intézésében, mint például az ügyvédé, mikor megbízójának érdekét képviseli, az utakat és módokat ő választja meg, de csak egy bizonyos cél felé igyekezhet és ehhez közeledtében bizonyos főfeladatokat meg kell oldania. Nem számítva tehát a kicsiségeket, a részleteket, politikában az egyes nem számít, kivéve azt az egy-két politikai zsenit, aki legelsőben ismeri fel népének új érdekeit és divináló erejével új politikai célokat vagy új politikai ösvényeket jelöl ki.
Kétségtelen, hogy nagyjában így van, de ha az eseményekben csupa általános szükségszerűségnek a teljesedését látjuk, talán nagyon is lebecsüljük az egyéniség szereplésének jelentőségét. És a legújabb idők története azt gyaníttatja, hogy az egyéni szereplés hatása sokszor jóval nagyobb lehet, mint általában hisszük. Mintha nem csak a politikai zseni, hanem a politikai tehetségtelenség is ugyancsak be tudna avatkozni a világtörténelembe és mintha a Lady Macbethek szuggesztív ereje nagyobb befolyással volna, még ma is, a hatalmas férjekre - tehát, ezek nagyobb hatásköre, "az utak és módok megválasztásában szabad keze" révén az események kialakulására is - mint elképzelni szoktuk. Ha az olasz király maga hirdeti, hogy őt nem alattvalói és tanácsadói kényszerítették a hadüzenetre, hanem azért indított háborút, mert ezt népe érdekében szükségesnek tartotta, és ha olvassuk, hogy az olasz királyné milyen primadonnaszerűen lelkesítgeti a harcba induló katonákat, micsoda zászlócsókolgatásokat végez, hogyan buzog és serénykedik egész nap, nem küzdhetjük le azt a gyanút, hogy ennek a gránátostermetű montenegrói asszonynak a vezénylete nélkül az olasz király kis bugyogója nem szaladt volna bele a lelkiismeretlenségbe és a legszégyenletesebb árulásba. Ha Venizeloszt, aki azt ententenak már odaígérte Görögország segítségét, a görög vezérkar meg tudta buktatni, nehéz elhinnünk, hogy Venizelosz ellenfelei célt tudtak volna érni akkor is, ha véletlenül nem találnak pártfogóra a görög királynéban, aki Vilmos császár nővére. Ha Goremikin akkor, amikor hivatalból szólt a duma képviselőihez, bizonyos "szoknyás stratégák"-at emlegetett, aki elégedetlenek a harctéri helyzettel és miniszterelnök létére a cári udvar hölgyeire célozgatott, az asszonyi befolyásnak ilyen hivatalos felpanaszlása után bajos föltételeznünk, hogy talán nem éppen ezek a szoknyás stratégák, hanem a cári udvarban jókora klikket alkotó szoknyás diplomaták, a szerb és a montenegrói származású nagyhercegnék semmi részt se vettek volna a cári udvar "háborús párt"-jának abban a munkájában, mely Anglia segítségével a háborút ránk szabadította. Viszont igaz, hogy a cárné, német származása ellenére, nem tudta vagy nem akarta megakadályozni a háborút és hogy a belga királyné, aki bajor nő, oda ment, ahová az események vitték magukkal, egészen addig, ahol már ki kell jelentenie, hogy közte és szülőhazája közt egy vasfüggöny gördült le. De a cárné, aki beteg és a belga királyné azok közé a kivételesen passzív lények közé tartozhatnak, akik szívesen fogadnak szót a régi parancsolatnak, hogy: "Az asszonyok hallgassanak az eklézsiában." A hatalmasok feleségeinek a többsége azonban készségesen beleszól a politikába is és örömest beleszól a legtöbb előkelő hölgy, mihelyt teheti - úgy látszik, még ma is nagyobb eredménnyel, mint az egész világ gondolta.
És van szívük hozzá, hogy pártjára álljanak a vérontásnak is? ... nem a kikényszeríttet, hanem a szántszándékos vérontásnak? Bizonyára. Az asszony is sokféle, mint a férfi. Azok közt a nők közt, akiket elkényeztetett a sors, mindig sokan voltak, akik szebbnek látták a világot a hősök egymást marcangolásának vérgőzös levegőjében, a fegyverek csattogását hallgatva és elábrándozva azon, hogy milyen hamar emészti fel az égboltra csapó láng a békesség kis kunyhóit.