Háborús jegyzetek: Osztrák és német kritikusaink
szerző: Ambrus Zoltán
Ha a közös hadügyminiszter "osztrák-magyar állam"-ot mond "az osztrák-magyar monarchia két állama" helyett vagy ha a vezérkar főnökének helyettese egy kis lapsus calami-val úgy emlékszik meg rólunk, mint a monarchia "valamennyi néptörzsének" egyikéről, ezen nem lehet és nem szabad fennakadni. Annál kevésbé, mert nyilván éppen az a jóakarat, hogy nem akartak megfeledkezni rólunk, követtette el velük ezt a kis nyelv- vagy toll-botlást. Idős katonáktól, akik egész életüket másféle tanulmányokkal töltötték el, nem követelhetjük meg, hogy az eltévedhetetlenségig kitűnően tudják közjogunkat, érjük be vele, hogy ők maguk sajnálják a legjobban, ha helytelen kifejezést használtak és ezt mindjárt ki is nyilvánítják, mihelyt illetékes helyről figyelmeztetik őket, hogy tévedtek.
Az is kétségtelen, hogy amíg a domináló osztrák politika a centralista párt politikáját a felelősségtelen, de egyszersmind hiábavaló lármázás terére szorítja, amíg tehát a hivatalos Ausztria - minden osztrák hatalmi tényező és e mögött az osztrák nép zömének közvéleménye is - respektálja közjogunkat és közjogi érzékenységünket, addig nem kell hederítenünk a Králik doktorok meg a Sieger professzorok buzgólkodására, mellyel ezek az urak a háború fő-tanulságát abban akarják kimutatni, hogy már nagyon ideje bekebelezni Magyarországot az összbirodalomba. Annál kevésbé, mert minden okunk megvan rá, azt hinnünk, hogy a felelősséget viselő hatalmi tényezők előtt, éppen annak következtében, hogy a háború tanulságai elől nem lehet elzárkózni, a dualizmus tökéletesebben igazoltnak, nagyobb erejűnek és nagyobb jövőjűnek tűnik fel, mint eddig bármikor.
Csakhogy... igen, "csakhogy" is van.
- Csakhogy - halljuk sokfelől - újabban, egyszerre, nagyon is elszaporodtak azok az osztrák "magánvélemény"-ek, amelyekért a hivatalos körök nem vállalnak felelősséget, és amelyeket, éppen ezért, a mi politikusaink szerint, nem kell komolyan venni, sőt, ami még inkább meglepő, nagyon elszaporodtak a hasonlóan kellemetlenül hangzó német magánvélemények is, és hogy mindezek éppen most szaporodtak el, ezt már mégis furcsállanunk kell.
- Például? - kérdezhetjük.
- Például - felelik - ha egy sokat emlegetett bécsi regényíró úr, egyik utolsó regényében, amelyet a német guvernántok Magyarországon is sok száz példányban olvasnak és amelyben tulajdonképpen csak mindenféle szerelemről van szó, a jellemzés vagy a környezetfestés minden szüksége és általában minden igaz ok nélkül, csak úgy szösszenetképpen, a magyar nyelvről mint "a kis hun sziget zsargonjá"-ról emlékszik meg. Például, ha Amon, osztrák tankönyvíró úr osztrák miniszteri jóváhagyással ellátott történeti kézikönyvében, amelyet sok osztrák polgári iskolában használnak, - de a frohsdorfi leánynevelő intézetben is, ahol mindig sok a magyar növendék, - azt olvashatjuk, hogy a régi magyarok a csatatéren kivágták az elesettek szívét és ezt nyersen megették... Például, ha Dr. Theodor Tupetz osztrák történetíró úr a tanítóképzők számára írt és előírt tankönyvében szintén azt tanítja, hogy a honfoglaló magyarok kiszívták az elesettek és a sebesültek vérét... Például, ha Hofmannsthal Hugó, osztrák író és utánköltő úr hosszasan értekezik a kárpáti harcokról egy berlini folyóiratban, de anélkül, hogy leírná ezt a szót: "Magyarország", és úgy énekli meg ezeket a harcokat, mintha a középponti országok valamennyi nációja részt vett volna benne, csak éppen a magyar nem... Vagy, hogy a németekről is szóljunk, például, ha Lehmann úr, a Münchener Medizinische Wochenschrift kiadója azt írja magyarországi előfizetőinek, hogy a magyarok legyenek hálásak a németek iránt, akik megmentették Magyarországot az orosz inváziótól, köszönjék meg a németek szívességét és hallgassanak... Például, ha Brückner Sándor német történetíró úr nem tud arról, hogy Magyarország önálló állam és a lengyel kérdésről írt cikkében, melyet a Leipziger Illustrierte Zeitung adott ki, egyebek közt azt írja, hogy régente Ausztria mentette meg Európát a török beözönléstől, most pedig az osztrákok bírták kapitulációra Montenegrót... Például, ha Eichhorn közgazdasági író úr, aki egy új közép-európai birodalom nagy eszméjét hordozza a fejében, ebbe az új birodalomba Magyarországot csak úgy egyszerűen be akarja olvasztani, abban a szilárd meggyőződésben, hogy bennünket, magyarokat, egészen fölösleges kérdezgetni arról, vajon beleegyezünk-e, hogy a hazánkat ide vagy oda olvasztgassák?... Például, ha akár az osztrák, akár a német urak úgy informálták rólunk Aage Madelungot - van-e, ki e nevet nem ismeri? - hogy ez a kitűnő semleges, leglelkesebb barátunk, aki gyönyörű előszókat írt rólunk s akit viszont mi, hálából, a taksák elengedésével nagy írónak neveztünk ki, legújabban olyanformán talált megnyilatkozni, mintha nem is sejtené, hogy Magyarország nem osztrák provincia, hanem önálló állam... igen, ő is, fiunk, Brutus!... És ezek csak a legkiáltóbb példák, azok, amelyek a többinél jobban belekapaszkodnak az emlékezetbe, mert ki győzné számon tartani valamennyi példát?! Hiszen úgyszólván minden nap hoz újat!
A példa-özön talán nem felejteti el velünk, mit akart illusztrálni. Azt, hogy, furcsállanunk kell, hogy ezek a minket kellemetlenül érintő osztrák vagy német "magán-vélemények" éppen most szaporodtak el. És ha ez megmaradt az emlékezetünkben, akkor lehetetlen meg nem állapítani, hogy az említett példák nem egyforma értékűek.
Azt a bizonyos regényt, mely minket, magyarokat, csak úgy mellesleg üt nyakon azzal a megjegyzéssel, hogy nyelvünk csak egy kis "hun sziget zsargonja", gyakran emlegetett szerzője még a háború előtt írta és adta ki. Igaz, azóta írt háborús regényt is, amelyben sok dicsőségről van szó, csak éppen magyar dicsőségről nincs, de meg kell adni, hogy ennek a háborús regénynek a megjelenése a háború legelső eseményei közé tartozott. Alig dördültek meg az ágyuk, ez a regény máris mesélgetni kezdte, hogy milyen volt a háború s mit éltek át benne Bruno meg Kunigunda, és mert a népszerű szerző új művének folytatásokban való közléséhez egy bécsi lap azonnal hozzálátott, az a nap, amikor a regényt befejező közleménye átadta a halhatatlanságnak, már szinte régmúltnak tűnik fel. Sajnos, a háború szörnyen túlélte ezt a róla szóló elbeszélést, és kell-e egyéb magyarázat ahhoz, hogy a magyar katonai erények a háborúban több teret találtak, mint méltatásuk a bécsi háborús regényben? Honvédeinknek még nem volt elég alkalmuk kitüntetniük magukat, amikor a gyorstollú költő már az utolsó fejezeteknél tartott, és ki tudja, nem talált volna-e elismerő szavakat a magyarság számára is, ha regényének megírásához nem Lüttich ostromakor, hanem később, a kárpáti harcok idején fog hozzá?!
Meglehet, Amon és Tupetz osztrák történetíró urak se ragaszkodnak ma már ahhoz a meggyőződésükhöz, hogy a honfoglaló magyarok megették az elesettek szívét és megitták a vérüket, vagy legalábbis azt a nézetüket, amelyet a háború előtt írt műveikben szinte kéjjel hangoztattak, kevesebb határozottsággal fejeznék ki, ha véletlenül csak most foghatnának hozzá tankönyvük megírásához.
A németországi példák közül a Brückner történetíró úré csak azt bizonyítja, amit már régóta tudunk, hogy, az alaposság német erény ugyan, de nem valamennyi német tollforgató erénye, ami pedig Eichhorn közgazdasági író urat illeti, nyilván távol van tőle minden rosszakarat és eszébe se jutott, hogy az, amivel egész Közép-Európát boldogítani akarta, minket, magyarokat, talán nem ejt elragadtatásba.
Hogy Hofmannsthal Hugó úr - akinek olyan jó szeme volt meglátni, milyen sok remekműve van a világirodalomnak, amit újra meg lehet írni vagy át, ki és el lehet írni - végignézte a kárpáti harcokat és ott mindent látott, csak magyart nem, ez már jó példa. De ez is, a müncheni Lehmann úr példája is csak azokat lepheti meg, akik a magyar katonának a háborúban való nagyszerű szereplésétől csodákat vártak. Ausztriában is, Németországban is mindig voltak előkelő és kevésbé előkelő idegenek, akiknek - atavizmusból, ösztönből, véralkat-különbözőségből, előítéletből vagy akármiből, ami ezeknél több - soha semmi se tetszett, ami magyar. És még sokáig lesznek ilyenek, bár remélhető, hogy egyre kevesebben. Ezen a háború, csak úgy, egyszerre, nem változtathatott sokat. Ha a magyar katona vitézsége csodálatos is, ma már nem történnek csodák.
Vajon nem ingerli-e ezeket az előkelő és kevésbé előkelő idegeneket, akik velünk szövetségben is született rosszakaróink maradnak, - és nem provokálja-e nagyon nehezen fojtogatott gyűlölködésüket, - ha túlontúl sokat hangoztatjuk, ami különben jogos büszkeségünk? -: ez olyan kérdés, amin el lehet tűnődni.
És Aage Madelung, derék északi barátunk, aki azonban nem tud magyarul, csak németül ért és csak német könyveket meg újságokat olvas, aki tehát könnyen megbotolhatik, ha a magyar alkotmányjog közelébe téved? Bizonyára nem is álmodja, mit vétett ellenünk, rossz információk nyomán. Ha csak sejtené is, nem nyugodnék addig, amíg ki nem békítene bennünket néhány dithyrambbal.