Háborús jegyzetek: Ohnet háborús naplója
| Háborús jegyzetek: Ohnet háborús naplója szerző: Ambrus Zoltán |
Ohnet mester valaha híres volt arról, hogy az õ regényei és színdarabjai tetszettek a legjobban annak a sokaságnak, mely az írót csak akkor értékeli, ha ugyanolyan gyerekszemmel nézi a világot, amilyennel a még nagyon fiatalok, a nõk és a félmûveltek százezrei, de talán még inkább híres volt arról, hogy - meg nem okolhatónak látszó piaci sikere következtében - az õ alkotásai csikarták ki a finnyásabbakból a legtöbb megbotránkozást, bár õ se vétett többet, mint sok más vásári író, akik nem voltak nála jobb ízlésûek, csak kevesebb fogyasztó számára dolgoztak.
Késõbb, egyszerre csak elhallgatott róla a krónika. A hívei felnõttek, kiábrándultak, mûveltebbek lettek vagy más regény- és drámaíró-ideálokat kerestek. Szigorú bírálói pedig elunták a sok egyforma Ohnet-munka kritizálgatását vagy átlátták, hogy van egy irodalom, amelyhez a bírálatnak semmi köze, amelynek megvan a maga tökéletes igazoltsága abban, hogy szükségletnek és keresletnek felel meg, mint a sok olcsó bazár-holmi.
Olyan régen nem esett szó róla, hogy a háború kitörésekor mintha csak újra az ismeretlenségbõl bukkant volna fel.
És az irodalmi kíséretre hamarjában alig ismerhettek rá régi tisztelõi.
Régente fantáziában dolgozott. Olyannak írta le az elõkelõk világát, amilyennek ezt a legszegényebbek képzelik, a fényûzésbõl kitagadottak és mindig csak errõl álmodozók. Vagy elõkelõ lelkeket szerepeltetett, akik lépten-nyomon elárulták, hogy a heroikus magatartás olyan kényelmetlenséget okoz nekik, mint a csizmadia-legénynek a frakk, amikor az esküvõje elõtt a fotográfus elé állt.
Most, háborús naplóját azzal a kijelentéssel kezdte el, hogy nem ír le mást, csak amit maga körül lát.
És az elsõ füzetben még meglehetõsen áll a szavának. Amit Párizs augusztusi riadalmáról, a készlet-gyûjtés lázáról, az élelmiszer-boltok ostromáról, a rohamosan növekedõ drágaságról, a jómódúak menekülésérõl, Párizs elvidékiesedésérõl, a sok karszalagos embusqué-rõl, a Vöröskereszt autóiban sétakocsikázó urakról és hölgyekrõl meg az önkéntes ápolónõk nagy nekibuzdulásáról és hamaros kimerülésérõl ír: azon meglátszik, hogy alighanem csakugyan ezt lehetett látni Párizsban, a háború elején.
Ha már itt nem szavalgat a németek "barbárságáról" és "elvetemültségérõl", azt a gondolatot kelthette volna fel a "Párizsi polgár naplójá"-nak elsõ füzete, hogy: "nini, a mester öregségére igazán író akar lenni!"
A második füzetre azonban már mintha kifogyott volna abból, amit látott. Itt mások fantáziájához folyamodik kölcsönért: briganti-történeteket ír a németekrõl, semleges újságok és más hasonló jelesek nyomán.
A harmadik füzetben végül már jóformán csak elmélkedik. Kifejti azt a véleményét, hogy az "Emden" kapitányát hajójának legmagasabb árbocára kellett volna felkötni a Saint-Saëns legújabb nézeteire támaszkodva, "a bayreuthi sarlatán"-nak nevezi el Wagner Richardot.
A folytatásra, úgy látszik, egyhamar nem kerül sor. Ohnet, minthogy a cenzúra sokat törölget kéziratából, meg akarja várni a háború végét, hogy naplója úgy jelenhessék meg, ahogy megírja és ne megkurtítottan. Vajon a békekötés után, amikor az indulat, a gyûlölködés és az izgalom talán már nem fogja elhomályosítani a látását, nem töröl-e majd a naplójából õ maga még többet, mint amennyit most a cenzúra töröl? Vagy nem is látott többet annál, amit már az elsõ füzetében megírt és kiadott? Meglehet. Vannak, akik tõle ennyit se vártak.