Háborús jegyzetek: Nők a fronton
szerző: Ambrus Zoltán
Valaha régen, amikor még nem volt háború, csak akkor voltunk egészségesek, ha az utolsó betűig lefordíthattuk mindazt, amit a német nyelvű újságok a külföldi, de kivált a párizsi színházak bemutatóiról és terveiről írtak. A legjobb magyar könyvek is - ha nem a lap valamelyik dolgozótársától eredtek - többnyire csak kegyelemből juthattak hozzá egy kis ismertetés vagy a megemlítés szerencséjéhez, négy-öt újságban, ellenben ahány napilap, annyiban kellett okvetlenül benn lennie a külföldi színházak reklám-híreinek meg azoknak a hasáboknak, amelyek hosszan részletezték a legostobább párizsi bohózatok meséit. Ettől a mulatságtól egyelőre elestünk. Nemcsak azért, mert a külföldi, de kivált a párizsi vígjáték- és bohózat-termés a háborúban ugyancsak megcsappant, hanem azért is, mert a német nyelven megjelenő ausztriai, németországi és semleges lapok most már nem ültetgetik át olyan buzgón a francia újságok színházi híreit, mint a rég elmúlt, boldogabb időkben. Semleges közvetítéssel vagy annak révén, hogy a németországi újságírók elől nem dugdossák félre ijedt aggodalmaskodással a francia lapokat - amelyek olvasásától nálunk se veszítené el a fejét senki - mégis elérkezett hozzánk annak a híre, hogy Párizsban legutóbb csak egy színdarabnak volt nagyobb sikere, annak a bohózatnak, amely egy kis aktualitással frissíti fel az ősrégi szüzsét és akörül tréfálkozik, hogy sok nő a lövészárokba is utána megy a férjének vagy a kedvesének. Egy szép tüzérről van benne szó, akit a fronton fölkeres a felesége, de a két kedvese is... ezek az utóbbiak persze szintén a feleségének adják ki magukat... amiből temérdek félreértés és tévedés keletkezik és aztán őrült kalamajka, a régi recept szerint.
Cinizmusnak is látszhat, pedig alighanem csak nagy önuralom jele, hogy a franciák tréfálkozni és mulatni tudnak azon, ami nem annyira komikus, mint inkább fájdalmas. Már maga az, hogy - mert sehol sincs annyi "bujkáló", mint Franciaországban - a fronton lévő francia katona mind mostanáig soha se kapott szabadságot, ha csak meg nem sebesült, és így van köztük akárhány, aki már egy esztendő óta nem láthatta a feleségét meg a gyermekeit - nem éppen vidám dolog, de az, hogy sok francia nő a lövőárokba is utána szökött a férjének vagy a kedvesének, még kevésbé tűnhet fel bohózat-témának, ha tudjuk, hogy számtalan ilyen kirándulás micsoda következéssel járt. Joffre szigorúbbnál szigorúbb parancsokban rendelte el, hogy a lövőárkokban "tilos az asszony", nem múlt nap, hogy meg ne kellett volna büntetni olyan népfelkelőket, akik vackukban nőt rejtegettek, és mégis - mert, hiába, a francia lövőárkokban nincs német fegyelem - a fronton, az ellenséges tüzelés záporában, elpusztult sok francia nő is, némelyik talán akkor, amikor "egy szép tavaszi éjszakán" a szerelemszövő éj sötétjében boldogan ölelte kedvesét és csillagoknak világító röppentyűk gyulladtak ki fölöttük.
Hogy a franciák mégis tréfálkoznak és mulatnak, ha arra gondolnak, hogy mennyi nő hágja át Joffre szigorú tilalmát - ez frivolitást is gyaníthat, pedig talán csak egy jól ismert francia sajátságot tükröz, azt a lelki rugalmasságot, mellyel a francia a bajban és veszedelemben is szívesen fordul - néha talán menekül - az elme játékaihoz. A Conciergerie halálraítéltjei is, férfiak és nők, akkor, amikor minduntalan búcsúzkodniuk kellett a vesztőhelyre vitt barátaiktól és már csak azt várhatták, hogy melyik órában kerül rájuk a sor, tréfálkoztak, elméskedtek, sakkoztak... és talán ez a legszebb a francia történelemben.
A mi részvétünk már nehezebben veszi észre, hogy valami sablonos, ócska operettszerűség is rejtőzik abban, ha a francia népfelkelők és feleségeik vagy kedveseik minduntalan megszegik Joffre szigorú tilalmát. Nem kell éppen arra gondolnunk, milyen szomorú dolog, ha fiatal, szép, egészséges nőknek meg kell halniuk csak azért, mert már nem tudtak tovább várni (nem magára a szerelemre, amelyet megtalálhattak volna a fronttól messze bujkálók között is, hanem) választottjuknak, szerelmesüknek az ölelésére, a lövőárkokból éppen, egészségesen hazakerülő nők vándorlásában is föl kell fedeznünk a természetnek azt az ünnepies komolyságát, amely messzire kizár minden csúfondárosságot. Miért, hogy éppen csak a francia lövőárkokban mindennaposak az ilyen kalandok?! Mintha ennek valamelyes összefüggése volna azzal, hogy Franciaországban a népesedés csökkenése egyre ijesztőbb jelenséggé válik, hogy a francia politikusok, írók és tudósok már régóta nem tudnak eleget siránkozni ezen a nemzeti veszedelmen, hogy Franciaországban időnként a halálozások száma már meghaladja a születésekét és hogy Franciaországban sürgetik legelsőben az anyaságnak pénzzel jutalmazását. Mintha az embernek önmaga ellen elkövetett hibáit is korrigálni iparkodó, kegyes Természet megszánta volna Franciaországot és azon munkálkodnék, hogy minél nagyobb a halál pusztítása, annál több életet fakasszon, még a csatamezőn is.