Háborús jegyzetek: Mária,
szerző: Ambrus Zoltán
román királynénak két érdekes mondását idézik.
Egyszer, Suzanne Desprčs előtt, azt fejtegette, mennyi áldást hozott magával a világháború. Például, Oroszországban megölte a vodkát.
Ennek hallatára Suzanne Desprčsnek - aki meglehetősen alant született és akinek, mint szívesen megvallja, ma is nagy megerőltetésébe kerül tisztelettudást tanúsítani és előkelő tónusban beszélni - alighanem ezt a gondolat-magzatot kellett megfojtania:
- A jövőről való gondoskodás, mióta ember él, még soha sem volt olyan nagy stílusú és sohasem idézett elő olyan mélyre és messzire ható következtetéseket, mint ebben a háborúban, ez bizonyos vagy legalábbis átkozottul valószínű. De ha nem felejtjük el, hogy ez a háború eddig vagy húsz millió embert ölt meg és nem tudni hány milliót tett bénává, hogy ezenkívül nem tudni hány millió embernek az egészségét ásta alá - nem fegyver által, hanem másképpen - és nem tudni hány millió árvának a jövőjét rontotta meg, ehhez képest, bizony, csekélységnek tűnik fel, hogy Oroszországban, ha nem is ölte meg, de jól nyakon legyintette a vodkát és hogy Oroszországban most száztizenhét emberrel kevesebb hal meg évente delírium tremensben, mint a háborút megelőző években. Annál inkább csekélységnek tűnik fel, mert ez a száztizenhét ember, ha nem is hal meg delírium tremensben, azért mégis meghal, golyóval a hasában.
Lehet különben, hogy Suzanne Desprčs csak ennyit gondolt: "Zut!..." és aztán jócskán felhajtogatott abból a kitűnő konyakból, amelyért a pelesi kastélyból soha sem kell a szomszédba menni.
Még érdekesebb Mária királynénak a másik nyilatkozata.
Gorlice után nagykövetünkkel, Czernin gróffal beszélgetett a háború eseményeiről s a gróf elmondta, hogy legújabban miről értesült. "Ej, önnek mindig rossz hírei vannak!" - szólalt meg egyszerre a királyné. "Rossz híreim?" - álmélkodott a gróf. - "Igaz, igaz, elfelejtettem, kivel beszélek!" - felelt Mária.
Hohenzollerni Ferdinánd felesége tehát soha sem titkolta el, se azt, hogy a háborúban csak erkölcsjavítást lát, se azt, hogy ő maga az entente-tal érez együtt.
Hasonlóan ahhoz a nőhöz, aki éjjelente órákig forgolódik az utcasarkon, Románia két évig riszálta a semlegességét, két évig kérdezgette, hogy ki ad többet ezért, két évig jelentkezett napról-napra azzal, hogy ő még kapható, két évig szedegette fel kétfelől annak a hasznát, hogy kétfelé kellette magát. E két éven át az itt-ott aggodalmaskodó naiv "pesszimisták"-at, akik megálmodták, még pedig a legpontosabban, a legutóbb történteket, rendesen ezzel a kijelentéssel hengerelték le a jobb idegzetű optimisták: "Ej, amíg Románia trónján egy Hohenzollern-Sigmaringen ül, addig nem kell attól tartani, hogy Románia az entente oldalán fog beavatkozni a háborúba! Ha majd azt halljuk, hogy lemondatták a trónról, hogy menekül Romániából, igen, akkor majd el kell számolnunk azzal, hogy Románia is ellenünk fordul. De addig!..." Csak a legutolsó fél esztendőben hallgatott el ez az argumentum.
Minden arra vall, hogy ennek a bizakodásnak a legcsekélyebb alapja sem volt. Hogy a Bratianu-Costinescu és Take Jonescu-Filipescu konzorciumnak semmi fáradságába sem került Ferdinánd királyt a maga eszméinek megnyernie. Hogy nemcsak Bratianu volt kétszínű és Janus-arcú, álnok és alattomos, hanem királya is, aki pedig nem oláh, hanem német vérből sarjadzott. Hogy ezt a fejedelmet nem kellett megnyergelni, mint azt a másik szövetségszegőt, aki a hadüzenete előtt sírt és ájuldozott s csak amikor hosszú aléltságából már felocsúdott, akkor kezdte bizonygatni, hogy a háborút nem parancsolták rá, hanem ő maga akarta. Abból, hogy a román király nagykövetünkkel szemben az utolsó percig komédiázott s a német nagykövetet még akkor is áltatta, amikor Románia hadüzenete már a bécsi román követ kezében volt, - abból, hogy harci riadójában nem restelkedett román ősökre hivatkozni és hogy azon az úgynevezett koronatanácson, amely végre kihirdette, amit akkorra már a puskalövések is elárultak, nem tanácsot kért a meghívottaktól, hanem elhatározást jelentett be nekik, nyilvánvaló, hogy ezt a Hohenzollern-Sigmaringent nem kellett a perfídiába belekényszeríteni, ugrott ez magától is. Úgy látszik, a legjobb családokban is akadnak morál insanity-vel terhelt alakok, akik azonnal megtagadnak minden komaságot, mihelyt egyéni hasznot villogtat előttük az, ha szembeszállnak a családi érdekkel.
Arról tehát, hogy a színészkedő királyban valami Macbethecskét kellene látnunk, akit szőke Lady-je sodort volna bele a tragikumba, nem lehet szó. De érdekes, hogy a háború új fordulatai ismét új példáit szolgáltatják annak a jelenségnek, amely a szentencia-kedvelőket ehhez a paradoxonhoz vezethetné: "Mondd meg nekem, milyen vérből való a királyné és én megmondom, hogy az ország hová fog pártolni."
Azt pletykálják, Mária királyné meg a román király nem élnek a legboldogabb házasságban, főképpen azért, mert Mária királyné már nem lángol valami különösen a férjéért, aki túlságosan kedveli a szeszes italt, ha nem is éppen a vodkát. De régi tapasztalat, hogy a leginkább meghidegedett feleség is meglepően nagy hatással tud lenni a férjére és a legmesszebbre való eltávolodásban is meg tudja őrizni a feleségének azt a saját külön befolyását, amely annál titokzatosabb, mert néha maga a férj sem veheti észre, hogy ez a befolyásolás micsoda ösztönös alattomossággal szövi a maga finom pókmunkáját, maga a férj sem látja, hogy hálóba került, vagy ha végül látja, nem értheti meg, miképpen került bele ebbe a hálóba. Rendesen a leginkább meghidegedett feleség is meg tudja őrizni ezt a hatalmat, ha csak az nem fosztja meg ettől, hogy nagy értelmi inferioritásban van a férjével szemben, de még azt is mindennap látni, hogy a szellemi javak dolgában nem különösen megáldott feleség is rá tudja oktrojálni akaratát, észrevétlenül, sőt néha minden szándékosság nélkül, a nála sokkal eszesebb férjre, ha ez gyöngébb akaratú, mint ő. Hogy Mária királyné nem volna eszes asszony és hogy férje valami kiváló akaraterővel magasodnék ki a nagyrangú iszákosok közül, ezt senki sem pletykálja. Azért lehetetlen kiszámítani, vajon annak, hogy Mária királyné mindig az entente-tal érzett, - amit már angol származása is kellőképpen megmagyaráz - nem volt-e igen nagy része abban, hogy Ferdinánd király most úgy tűnik fel előttünk, mintha a vidéki bonvivántokra emlékeztető könnyedséggel lebbent volna túl azokon a tekinteteken, amelyeket nemcsak származása és az erkölcsi érzés ajánlott figyelmébe, hanem annak emléke is, hogy nagybátyja halálos ágyánál ünnepiesen megfogadta a központi hatalmakkal kötött szerződések lelkiismeretes megtartását. Semmi kétségünk nem lehet afelől, hogy, ha Károly király és felesége - a Carmen Sylva néven németül irogató Wied Erzsébet hercegnő - ma is élnének, akkor ma Romániával nem volnánk háborúban. És olyan valaki, akinek módjában volt Romániában jól körülnéznie, Kellermann Bernát mondja, hogy: "ezt a háborút Bukarest parfümös szalonjaiban csinálták."
De másutt is... Valahányszor arról olvasunk, hogyan védekezik az entente-tal szemben a szegény görög király, akivel - mint ő maga mondja - úgy bánnak, mint valami néger törzsfőnökkel, noha bátor és ravasz, mint Odisszeusz, bár talán nem a kellő időben bátor és nem a kellő időben ravasz, micsoda passzív rezisztenciát fejt ki és miképpen iparkodik időt nyerni Pénelopé módjára, mi mindenbe nyugszik bele és mi mindent követ el, hogy messzebbre tudja kitolni azt az időpontot, amikor mégis csak el kell tűrnie, hogy országát hozzá kössék az entente szekeréhez, nem kell-e mindannyiszor eszünkbe jutnia annak, hogy ennek a mindenfelől ostromlott és mégis állhatatos fejedelemnek a felesége a német császár testvére?! Az események minden véres komolyságának és szomorúságának ellenére, nincs-e valami tragikomikus abban - s emellett bizonyára imponáló is - hogy ámbátor úgyszólván máról-holnapra él, valami egyre növekedő deficitből, abból, hogy nem fárad bele a zsarolókkal való alkudozásba és új erőt merít minden kénytelen megadásából, a kifogyhatatlan engedékenységéből, mégis állja a harcot - nemcsak azokkal az ellenségeivel szemben, akik már a nyakát is körülfogták, hogy "barátság"-ukat és "szövetség"-üket rákényszeríthessék, hanem alattvalóinak egy részével, az egyre szemérmetlenebbül lázadozó alattvalók egyre növekedő tömegével szemben is - rettenthetetlenül, csüggedetlenül és különösen fáradhatatlanul állja a harcot, nyilván csak azért, hogy ne kellessen összeütköznie az uralkodói lelkiismeretével és még valamivel, ami talán ennél is nagyobb erejű?! És nem szinte operettszerű-e, hogy fiai, a görög hercegek, más-más párton vannak, egyikük vele érez, a másik kettő pedig entente-párti, aszerint, amint német, francia vagy orosz asszony a feleségük?!
Nikita és Petár leányainak szereplése - kivált Helena királynéé, aki az olasz háború első napjaiban minden kabaré-dívát megszégyenítő kivonulásokkal tüzelte harcra népét, akiről tehát el lehet hinni, hogy nagy része volt benne, ha Giolitti politikájának meg kellett buknia - még emlékezetes. Igaz, semmit se tudunk róla, hogy a cárné megpróbálta-e valamelyes cselekedettel, csak egy kéréssel is, tanúságot tenni arról, hogy ereiben német vér folyik. De a cárné, ha attól fogva, mióta a legnagyobb dolgok történnek körülötte, mind máig csakugyan megmaradt már régi keletű és tökéletes passzivitásában, az egyetlen kivétel a fejedelmi asszonyok között és meglehet, azért kivétel, mert annyira beteg, hogy már csak árnyék. A többi példából, valamennyiből, csak arra lehet következtetni, hogy a női befolyás, ha ma már nem is szerepelhet annyira, mint a szoknyauralmak idején, mintha ma is ott rejtőznék a történelemcsináló faktorok között. És ez nem szól azok mellett a teoretikusok mellett, akik szerint a háború, az egymással ellentétes és másképpen kiegyenlíthetetlen népérdekek harca, tehát örökletesen meg-megújhodó küzdelem, amely kiirthatatlan a világból mindaddig, míg két ember él a földön.