Háborús jegyzetek: Furcsa levelek
szerző: Ambrus Zoltán
Furcsa levelek
érkeznek - már jó ideje - arról a tájékról, ahol legádázabbul dühöng az Offenzíva fúriája, a párizsi újságok szerkesztőihez, de a németországi nagy lapokhoz is. Ezek a levelek egyre gyakrabban és egyre ingerültebb hangon kérik a szerkesztőségeket, legyenek rajta, hogy az írók ne foglalkozzanak annyit a magukra hagyott asszonyok szerelmeskedéséről szóló históriákkal és ne írjanak olyan sokat a hadifoglyok szerelmi drámáiról. A pihenés napjaiban - kiabálják haza az író uraknak ezek a megkeresések - a katona sokszor olvas újságot és nem kell gondolkodóba esnie, ha olyankor, amikor olvasmányában a felüdülést keresi, minduntalan csak efféle históriák ütik meg a szemét? Hiszen neki is van otthon felesége, akitől néha sokáig nem kaphat levelet. Ha nincs is rá semmi oka, hogy e tekintetben aggódjék, kelthet-e benne mást mint rossz érzést és nyugtalanságot, az a sok novella, amely mind azt ismételgeti, hogy, "távol a szemtől, távol a szívtől"?! A legbizakodóbb természetűt is elfoghatja a rémlátás, ha az újságolvasás után mindig azt kell kérdezgetnie magától, hogy, hátha csakugyan sokkal több az olyan feleség, aki hamarosan elfelejti a férjét, mint az olyan, aki a távolban is megmarad hű asszonynak?! Pedig a közelében éppen elég dolog történik, ami próbára teheti az idegeit, tehát legalább ettől a nyugtalanságtól meg kellene kímélni azt, aki úgyis eléggé kiveszi részét a mindenféle megpróbáltatásból. Közös, nagy érdek, hogy a küzdeni hivatottat ne gyötörjék efféle kétségek. A nyugtalankodó hamar elcsügged és csoda-e, ha a féltékeny embernek csak azon jár az esze, milyen címen kaphatna szabadságot?!... ha akárhányszor betegséget tettet, csak hogy hazanézhessen?!
Ezekkel a levélírókkal szemben - akik a legjobban titkolgatott dolgok egyikét árulják el: azt, hogy milyen meglepően sok az akár alaptalanul, akár nem éppen ok nélkül gyanakodó s egészen a betegségig féltékeny férfi - az aposztrofált szerkesztőknek könnyű megvédelmezniük a vádlottak padjára juttatott novellaírókat. Mindenekelőtt azt felelhetik a panaszkodóknak, hogy, akiben megvan a hajlandóság az ilyen tépelődésre, annak nem kell novellákat olvasnia, hogy nyugtalanná váljék, ha sokáig kell távol lennie a feleségétől vagy a kedvesétől, az ilyen minduntalan nyugtalanná válik akkor is, ha folyton ott lehet az imádottja közelében és hónapokon át nem vesz a kezébe újságot. Aztán, ha a novellaírók most is sokat foglalkoznak a magukra hagyott asszonyok szerelmeskedéséről szóló históriákkal - amint sokat foglalkoztak ezekkel a háború előtt is - ebből még nem lehet azt következtetni, mintha szörnyen kevés volna az olyan feleség, aki a távolban is megmarad hű asszonynak és megdöbbentően sok az a másik fajta, aki hamarosan elfelejti a férjét, ebből csak az következik, hogy a novella- és a drámaírók soha se foglalkoznak sokat azokkal a példás viselkedésű, derék asszonyokkal, akiknek nincs történetük s akiknek az élete, amilyen magasztalásraméltó, olyan egyforma, ellenben annál több figyelmet szentelnek annak a másik fajta asszonynak, akinek sokat kell viaskodnia a kötelességérzetével s akit több vagy kevesebb lelki harc után a vére végül elbuktat. Hogy ez hálátlanság a derék asszonyokkal szemben? Bizonyára. De a novella- és a drámaíró érdeklődése olyan, mint az egész világé, egyetlen házasságtörésről többet beszélnek az emberek, mint száz mintaszerű házaséletről. Ha tehát a novellákban többször esik szó a magukra hagyott asszonyok hűtlenségéről, mint arról, hogy vannak olyan nők is, akik minden hősiességre, minden lemondásra képesek, ez nem azt jelenti, hogy a hű feleség ide s tova fehérhollószerű ritkasággá válik, hanem csak azt, hogy a házasságtörés eseteit - ahhoz képest, hogy az életben milyen sűrűn vagy talán ritkábban mutatkozó jelenségek - a novellaírók túlságosan gyakran mesélgetik el.
De azt is mondhatják a szerkesztők, amikor ilyen leveleket kapnak:
- És ha teljesítjük a kívánságot? Ha olyan novella, amelyben házasságtörésről van szó, nem jelenik meg többé? Ha megköveteljük az írótól, hogy novelláiban csakis erényes nőket szerepeltessen, mert különben nem közöljük a munkáját? - mit nyernek ezzel a panaszkodók? Amíg az otthonától távol élő ember újságot olvas, észre kell vennie azokat a híreket, törvényszéki eseteket stb., amelyek ugyanazt mondják, amit azok a bizonyos novellák, de ha egyáltalán semmit se olvas, akkor is meg kell tudnia - ha máshonnan nem, a mellette lévők beszélgetéséből - hogy, igenis történnek ilyen esetek. És akármennyire meghökkentő elgondolni, hogy mialatt a férjek életükkel védik az otthon lévők nyugalmát, azalatt egyik-másik asszony megfeledkezik a mindenekelőtt érte harcolóról, sőt olyan asszony is akad, aki férje helyére a hadifoglyot ülteti, - akármennyire érdemes eltűnődni azon, hogy a hadifogságból hány új élet sarjad és hogy az asszonyi gyöngeség életet ad néha olyanoknak is, akiknek majdan, meglehet, a tulajdon véreik ellen kell küzdeniük, annak megismerése elől, hogy mindez, ha nem is éppen mindennapos, de nem is csak kivételes jelenség, lehetetlen elzárkózni. A feleségétől vagy kedvesétől távol lévőt tehát a gyötrő kétségektől nem mentheti meg egyéb, csak az a rendületlen bizalom, hogy az ő asszonya a jók közül való.
Hogy a szerkesztőségek fegyelmezzék meg a novellaírókat, akik talán éppen azért foglalkoznak túlságosan sokat ezzel a témával, mert bántja az érzésüket és minduntalan újra felizgatja őket az a gondolat, hogy némelyik asszony akkor is képes elkövetni az árulást férje ellen, amikor életének védelmezője a legszentebb kötelességét teljesíti - ez a rendőrködés fölösleges kegyetlenség volna. Annál fölöslegesebb kegyetlenség, mert az inkriminált novellák, amilyen hamar elsokasodtak a hadviselő országok irodalmában, olyan egyszerre kimentek a divatból, mihelyt az írók maguk is észrevették, hogy ezt a témát mennyire eltalálták csépelni. Nem is válnék a szépirodalom dicsőségére - mert az invencióban való nagy szegénységet árulná el - ha a novellaírók továbbra is ragaszkodnának ehhez a már ezerszer megírt históriához, annak meglátásához, hogy egyik-másik fiatal hadifogoly miképpen tudja elfoglalni szép lassan vagy gyorsabban a messzeségben ázó-fázó férj helyét, először se kellett valami nagy megfigyelőerő.