Háborús jegyzetek: Doyen tanár úr
szerző: Ambrus Zoltán
Irigylésreméltó elfogultság kell hozzá, hogy valaki fel tudjon háborodni Doyen tanár úrnak a mártíriumán. Igaz, hogy az ilyen elfogultság, amely máskor se ritkaság, ma elterjedtebb, mint valaha - nagy ok van rá, miért.
Állapítsuk meg, semleges forrásból merítő német újságok panaszkodó hangú jelentése alapján, hogy miben állt Doyen tanár úrnak a mártíriuma. A híres seborvos a Sorbonne-ban előadást tartott és előadásában a német tudományosságot magasztalta, de nem fejezhette be, amit mondani akart, mert beszédét ilyen közbekiáltások zavarták meg: "Nem most kell ezt szóvá tenni!" "Mondja el ezt a lövőárokban!" "Elég volt a reklámból!" ... és minél inkább erőlködött, hogy végére jusson annak, amibe belekezdett, a közbeszólások annál sűrűbbek, hangosabbak és mérgesebbek lettek, úgy, hogy végre egész zavargás támadt, amely elhallgatatta a tanárt s amelyet csak a zenekar nyomhatott el a Marseillaise rázendítésével, mindezek koronájául pedig a híres tanárnak másnap a Figaro-ban nyilatkoznia, szinte mentegetőznie kellett.
- Íme, így hallgattatja el a nacionalizmus az ész szavát, a reváns a kultúrát! - mondják azok a német újságok, amelyek hazafias kötelességüknek tartják, hogy elismerésükkel honorálják a németségnek legcsekélyebb dicséretét is és tinta-áradattal reagáljanak a németséggel szemben érzett ellenséges indulat minden - akármilyen természetes - megnyilvánulására.
In petto azonban a német tudományosság és általában a német nagyság leglelkesebb rajongójának is el kell ismernie, hogy Doyen tanár úr nagyon rosszul választotta meg az időt és a helyet, amikor 1915-ben, a világháború borzalmainak a tetőpontján vagy a tetőpontja előtt, a Sorbonne egyik katedrájáról szólva magasztalta a német tudományosságot. Ha a híres seborvos in camera caritatis, baráti körben vagy társaságban, klubban mondja el ugyanazt, amit a Sorbonne-ban akart elharsogni, bizonyára senki sem ütődik meg a szavain, minden okunk megvan azt gyanítani, hogy mondogatnak most Franciaországban en petit comité ennél cifrább dolgokat is, amelyek még kevésbé tetszenének a hivatalos Franciaországnak és amelyeket a nacionalisták nem igen hallgathatnak örömmel. Arról is egészen másként kellene ítélni, ha Doyen tanár úr véletlenül cikket ír valamelyik szaklapba és arra emlékezteti kollégái közül a megbőszülteket, hogy a tudomány nem ismerhet nemzeti gyűlölködést, hogy a tudomány rendkívül sokat köszönhet a német tudománynak, hogy tehát a francia tudósoknak és tudós testületeknek a legelkeseredettebb harc idején sem szabad bojkottálniuk a német tudósokat és tisztelet nélkül szólniuk a német tudományosságról, ellenkezőleg, tovább is változatlan figyelemmel kell kísérniük a német tudományosság munkálkodását. De ha a Sorbonne-ban, abban a főiskolában, amelyet még Szent Lajos gyóntatója alapított, annak az egyetemnek az épületében, ahol az előadó nemcsak egész Franciaországnak, hanem egyszersmind a nagy nyilvánosságnak, úgyszólván az egész világnak szól - mert hiszen szövetséges és semleges országokból való tanítványok is hallgatják - 1915-ben, amikor a Sorbonne hallgatóinak csak harmadrésze gyülekezik össze a jól fűtött termekben, mert a másik két harmad vagy a lövőárkokban vacog vagy holtan fekszik különböző csatatereken -, Doyen tanár úr fellép a katedrára és harsogó baritonján a francia tudományosság rovására magasztalja német tudományosságot, ez már valami más, ez már egy kicsit sok a tárgyilagosság fitogtatásából. És ha okvetetlenül vétett a szólásszabadság meg a tudományos kutatás szabadsága ellen az a közbeszóló, aki rákiáltott Doyen tanár úrra és követelte tőle, hogy, "Menjen ki!" ... - kétségtelen az is, hogy annak a másiknak, aki csak ennyit kiáltott: "Nem most kell ezt szóvá tenni!" ... - tökéletesen igaza volt.
Ezt elismerhetjük mi is, akiknek életünk-halálunk hozzá van kötve Németország sorsához, akiknek minden okunk megvan rá, hogy Németországnak a nagysága és dicsősége lelkesedéssel töltsön el bennünket, akik a német tudományosságnak mindig tisztelői és leghálásabb tanítványai voltunk. És elismerheti minden német, ha meg tud szabadulni attól az elfogultságtól, amelynek a leküzdéséhez bizonyára nagy igazság szeretet és lelki fegyelmezettség kell. Elismerhetjük akkor is, ha erről az ügyről nem tudunk többet, csak annyit, hogy Doyen tanár úr a francia tudományosság rovására magasztalta a német tudományosságot, a Sorbonne egyik katedrájáról, most, ezekben a napokban.
De Doyen tanár úrnak gondja volt rá, hogy az egész világ megtudja, mit mondott és mit akart még mondani s a Figaro révén a legilletékesebb forrásból ismerhetjük meg azt a gondolat-láncolatot, melynek kifejtése annyi ellentmondással találkozott, hogy Doyen tanár úr most a kultúra mártírjaképpen szerepelhet. Nos, figyeljük csak meg, miképpen magasztalta német tudományosságot.
- A francia tudósok -, mondta -, csak a protekció és a politika által tudósok, nem igazi tudósok. Pedig mit ér, ha csak Franciaországban vagyunk tudósok, de nem vagyunk tudósok az egész világon?! A nemzetközi kongresszusok alkalmával a mi képviseletünkre a kormány ezeket az áltudósokat küldi ki. Mi történhet az ilyen kongresszusokon? Az, ami kevéssel a háború előtt történt. Amikor Virchow, aki a német tudomány méltó képviselője volt, felállt és beszélni kezdett, a terem megtelt a zsúfoltságig, mint ez, amelyben most előadok. Akkor azonban, amikor a francia küldött beszélt, akárhányszor történt ez, tíz embernél több soha sem volt a teremben. És ez egészen rendjénvaló volt, mert azokat, akiket Franciaországban nagytudományú férfiaknak híresztelnek, a külföldön nulláknak tekintik. Igazuk van a külföldi diákoknak, akik nem Franciaországban, hanem Németországban tanulnak. Az állam nálunk senkiket választ tanárokul, míg Németországban az egész világon ismert mestereket találnak a diákok, kitűnő, modern laboratóriumokat és családokat, melyek körükbe fogadják őket és érdeklődnek munkásságuk iránt.
És később, a Figaróban, így rekapitulálta azt, aminek elmondásában megzavarták:
- Tényekre hivatkozva, kifejtettem, hogy Franciaország milyen rosszul szervezte a háború előtt tudományát és mennyivel jobban szervezte ezt majdnem mindegyik más ország, kivált Németország. Kimutattam, hogy Németország milyen ügyesen aknázta ki és használta fel ipari célokra tudósaink felfedezéseit, kimutattam, hogy népszerűsítette kultúráját nemzetközi kongresszusokon, olyan sajátos rendszer szerint, melyet siker koronázott. Kifejtettem, hogyan lehetne javítani a külföldi diákok oktatását, hogy azokban az országokban, ahonnan jönnek és ahová majd visszatérnek, olyan tudományos felsőbbségbe kerüljünk, amilyet ellenségeink óhajtanak megszerezni.
Ahhoz, amit mondott, adjuk hozzá, hogyan interpretálta az előadását ő maga és kiderül, hogy így magasztalta a német tudományosságot:
Virchow igazi tudós volt. Németországban vannak az egész világon ismert mesterek, akik olyan zsúfolt termekben értekeznek, mint Doyen tanár úr. A laboratóriumok Németországban modernek. Németország jobban tud szervezni, mint más országok, a tudományt is jobban szervezi. Ügyesen aknázza ki és használja fel ipari célokra a tudósok felfedezéseit, a francia tudósokét is (akik tehát mégis csak vannak, legalább a földben). Ért a tudomány népszerűsítéséhez és a nemzetközi kongresszusokat is fruktifikálni tudja a maga külön céljaira. De különösen ért ahhoz, hogyan kell magához vonzania a külföldi diákokat, ezeknek mindjárt családi kört is ad. Ennek köszönheti, hogy a külföldi diákok, mikor hazatérnek és szerteszóródnak a világban, a német tudománynak csinálnak propagandát és nem a franciáknak.
A német tudományosság nem szorult rá a Doyen tanár úr magasztalására, de - amint láthatjuk - a német tudományosság dicsőítésére Doyen tanár úr nem is hozakodott elő semmi olyan új dologgal, ami a világot meglepné és ami Németországot valami különös büszkeséggel és boldogsággal tölthetné el. A német organizáló képesség csodái, a német Indusztria nagyszerű fejlettsége, a németek érdemei a tudomány népszerűsítése körül - ez csupa olyan dolog, amelyet Németországnak egyetlen ellensége se tagad le, amint hogy -, dühöngjön bár a háború akármilyen fékevesztetten - ezt bajos is volna letagadni. Nem, azt nem lehet ráfogni Doyen tanár úrra, hogy hízeleg Németországnak, a legvadabb nacionalista se gyanúsíthatja meg azzal, hogy talán a német egyetemekkel szeretne kacérkodni. Az egyetlen új és különös dolog, amivel Németországot dicsérgeti, az, hogy a külföldi diák a német egyetemi városokban mindjárt családi kört is talál, érdeklődést és szerető szíveket. És erre súlyt helyez, ennek tudja be, hogy azok, akik valaha Németországban tanultak, a német tudomány szeretetét viszik haza magukkal. Ha egy lépéssel tovább menne, már csak azt mondhatná, hogy a német nők barátságosabbak a külföldi diákkal szemben, mint a francia kokottok és hogy Németország tudományának világhírét női karokkal szerzi meg, puha, ölelő karokkal.
Amíg a német tudományosságot dicsérgeti, Doyen tanár úr csak pásztorsípon fújdogál egy játszi dalt Myrtisről és Chlorisról. De bezzeg megereszti baritonját és ráreccsent a réztányérra, mikor azokat a franciákat emlegeti, akiket a kormány nevez ki tudósokká, amikor azon indignálódik, hogy a nemzetközi kongresszusokon a francia tudományt nullák képviselik vagy amikor a francia laboratóriumokról példálódzik, amelyek nem modernek, mert a kormány nem oda fordítja az állam pénzét, ahová kellene. És ha nem hagyjuk figyelmen kívül azt a szemetszúró különbséget, hogy mennyire enyeleg akkor, amikor a német példára hivatkozik és milyen erélyesen harsog, amikor a francia áltudósokat ócsárolja, észre kell vennünk, hogy az, amit a német tudomány magasztalásának mondtak, tulajdonképpen csak, filippika a francia kormány meg egyes kolléga urak ellen, akiknek lesújtásához a német tudományosság csak afféle légycsapóul szolgál. Ha pedig ez nem kerüli ki a figyelmünket, akkor nem kell csodálkoznunk rajta, hogy abban a férfiúban, akiben sok német lap most egyszerre a kultúra mártírját s a tudományos kritika hősét látja, ugyanazt a Doyen mestert fedezzük fel, aki olyan sokat operálgatott a kinema-színházak számára, aki a csúnya afférektől se riadt vissza, hogy a reklámot hajhászhassa, akit hiúsága, feltűnés-vágya és marakodó mániája az élet komédiásai közt is sokat emlegetett figurává tett s akinek tudóshoz nem illő viselkedését a kollégáinak is nem egyszer kellett megbélyegezniük.
A tanár úr nem a kultúráért kardoskodott, nem tanítani akart, a német példára hivatkozva, a tanár úr csak tüntetett, mint máskor.
(És ha úgy látszik, mintha a kultúra érdekében szónokolt volna, amikor csak a kollégáit csepülte - ez nem váloztat a dolgon.)
Amit tett, nem volt helyénvaló. Most és azon a helyen, neki, a francia tanárnak, még ebben a furcsa formában sem volt joga a németség dicsérgetésével botránkoztatni meg azokat a hallgatóit, akiket a háború szenvedésre ítélt s akiknek nem komédia minden a világon - csak azért, hogy a kormány és a kollégái ellen demonstrálhasson.
De ő maga se az az ember, akiről azt lehetne mondani, hogy azon a helyen van, ahová való, hogy azt az állást foglalja el, amely megilleti. Mert meglehet hogy a kézügyességével kiválik az operatőrök közül, tehát több embert tud meggyógyítani, mint azok a Moličre-korabeli felcserek, akikre a modorával és a komédiás-tempóival olyan élénken emlékeztet. Csakhogy nyilván politikusnak született és francia képviselővé kellett volna lennie, akik közül se a hetvenöt állatorvos, se a kétszázötven ügyvéd nem versenghet vele, se a kombattáns hajlandóság dolgában, se a szóáradat-ontás terrénumán, vagy ha ez kétséges, annyi bizonyos, hogy, akárminek való, csak tanárnak nem, és mint orvosprofesszor nincsen a helyén.
Doyen tanár úrnak, mint annyi másnak, a háború nem szerencsétlenség, hanem csak, kedvező konjunktúra. Kitűnő, egyetlen alkalom arra, hogy a tudományos tárgyilagosság maszkját tartva az arcán s a kultúra lovagjának vértezetében, színpadias hatást keltve állhasson bosszút azokon, akik őt valaha megbírálgatták, hogy - amikor "Ziccer"-jével csak a megtévesztettség tapsaira pályázhat -, úgy szerepelhessen, mintha a tudomány szeretete törne ki belőle. Doyen tanár úr nem a nemzeti gyűlölködésen felülemelkedő tudományos kutatás bajvívója, - nem az igazságszeretet hőse, - nem az az ember, aki az orvosprofesszor gyönyörű hivatásának nem csupán a gyakorlott hentes kézügyességével tudna megfelelni, hanem lelki kiválóságával és az igazi tudós csöndes, de nagyszerű munkásságával is, - Doyen tanár úr csak komédiás.