Háborús jegyzetek: Dohány-ínség
szerző: Ambrus Zoltán
Az események ugyancsak rohannak egymásra. Románia ma, enyhén szólva, a legnagyobb bajban van, és mintha csak tegnap történt volna, hogy nem csupán a kishitűek és a könnyen ijedezők, hanem a bátrabbak közül is sokan dermedten néztek egymás szemébe, miután olvasniuk kellett, hogy a románok, rémes hirtelenséggel, milyen messzire nyomultak be Erdélybe. Mindössze egy negyedéve annak, hogy megkezdődött az a váratlannak éppen nem mondható háború, melynek először váratlan megdöbbenést kellett okoznia, hogy aztán, éppen olyan váratlanul hamar, az európai konflagráció legszerencsésebb fordulatával örvendeztesse meg Magyarország lakóit. Ez a riadalom még nem múlt el, amikor Magyarországon először vált érezhetővé a dohány-hiány. Ha valaki akkor azt találja mondani: "Sokkal kevésbé a mi bajunk, mint inkább a románoké, hogy ilyen messzire mentek el a szemérmetlenségben! De hogy ennyire kevés a dohány, azt még nagyon meg fogjuk sínyleni!" - vajon elkerülte volna-e a példás megfenyítést? Aligha. Akkortájt az ilyen beszéd cinizmusnak tűnt volna fel, mert csak kevesen merték remélni, milyen hamar fog bekövetkezni az, amin azóta már régen túl vagyunk, a dohányhiányon pedig akkortájt mindnyájan csak mulattunk. És akiben legerősebben háborgott a dohányzás szenvedélye, abban az időben, amikor ennek a szenvedélynek a megzabolázása olyan csöndesen és észrevétlenül kezdődött meg, mint ahogy Basilio szerint a rágalom indul útnak, így vagy ilyenformán enyelgett:
Karikatúra-csinálók lerajzolják, hogy a szivar és cigaretta nélkül maradt dohányosok milyen tragikomikus ábrázatokat vágva zokognak a bezárt trafikok előtt, hogyan zarándokolnak hosszú libasorban, átvenni a "dohány-cédulá"-t, és hogyan udvarolnak, bukétákkal, annak a trafikos kisasszonynak, aki félredugott egyet mást a mindennapos vevői számára. A rajzoló fantáziáját azonban, akár csak az íróét, mindig megszégyeníti az élet. Most is, abban, amit a valóság mutat, sokkal több a humor, mint ezekben a rajzokban, amelyekkel a karikatúra-csinálók a közeljövőt akarták megjósolni. Nézzünk csak be egy nagytrafikba olyankor, amikor a rég várt áru megérkezik. A jól értesültek egész serege lesi már ott a kiosztást s mikor ez megkezdődik, olyan tolakodás, tülekedés, veszekedés és verekedés támad, amely szemléltetően magyarázza meg, milyen lehet a harctéri jelentésekben olyan sokat emlegetett kézitusa. Eközben a trafikos kisasszony, amíg csak a készletben tart, rendületlen nyugalommal osztogatja szét az árut, mindenkinek egy-két szivart vagy cigarettát, senki fiának többet, a türelmetlenül várakozók tömege tovasodorja az áruval vagy ütleggel kielégítettek sokaságát, de ennek nagyobbik része hátulról újra belevegyül a tolongásba, hogy több áruhoz vagy több ütleghez juthasson, nagy derültségére néhány bölcs rendőrnek, akik mosolyogva nézik a "közelharc" és a hadi fortélyok mulatságosabb epizódjait. A szűkmarkúan mért szállítmány tíz perc alatt elfogyna, ha mindenki annyit kaphatna, amennyit kíván, de minthogy a kisasszony a jelentkezőknek fejenként csak egy-két darabot adhat - mert itt, végre-valahára, színről-színre láthatjuk az Egyenlőséget és a Testvériséget - a darabonként való szétosztogatás és fizetés kis játékával, mely a boldog gyermekévekre emlékeztet, reggeltől estig elszórakozhatnak, nemcsak a hivatása komolyságának tudatával eltelt kisasszony, hanem a "fogyasztók" ezrei és a derülten szemlélődő néhány rendőr is. Nyilván valamennyien azzal fogják nyugovóra hajtani fejüket, amivel Titus császár, hogy tudniillik ezt a napot nem veszítették el.
De legtöbb hatalommal a helyzet humora azoknak a dohány-szakférfiaknak a szavaiban nyilatkozik meg, akik póruljárt ex-dohányosok lázas kérdezősködésére, az illetékességről szerényen lemondva, de annál pesszimisztikusabban szoktak felelgetni, elárulva, amit eddig nem lehetett sejteni, hogy a dohánygyártás meg a humorizáló hajlandóság között valami rejtelmes kapcsolat lehet:
- Hogy meddig tarthat még a dohányínség? Ki lát a jövőbe?! Sepsi-Szent-Györgyön van egy gyárunk, de onnan most nem kapunk szivart meg cigarettát, hehehe. Másutt is vannak dohánygyáraink, ahová hiába táviratoznánk, nem hogy szivart vagy cigarettát, még csak feleletet se kapnánk, hahaha. El is kallódott itt-ott, nem tudom hány száz vagy ezer métermázsa, végre is, most nem a füstölnivaló a legfontosabb. De ha jól tetszik imádkozni és hamarosan elfoglaljuk az egész Dobrudzsát, akkor megint lesz dohányunk, nem sok, de elég. Különben miért érdekli, hogy mikor lesz dohányunk? Ha lesz is, akkor se lesz, mert kell a katonaságnak.
Vagy:
- Miért tetszik türelmetlenkedni? A hazai fölmentetteknek és untauglich-oknak még jó dolguk van. Ha ügyesek és egy kis időt szánnak rá, hetenként egy-két szivart vagy cigarettát még zsákmányolhatnak itt-ott, persze egy kis szemfülesség kell hozzá. Vigasztalódjék, kérem, Franciaországban és Angliában még ennyi sem jut a dohányosoknak. Tessék elsétálni Franciaországba, majd meggyőződik róla.
És:
- Úgy illik, hahaha, hogy ha az asszony az egész napját elácsorogja a tejért, a zsírért, a cukorért, a burgonyáért, a paradicsomért és amiért akarja, a férfi se sajnáljon egy pár órát ácsorogni a szivarosbolt előtt.
Mintha ezt a sok humort egy kis káröröm is fűszerezné. A megelégedés érzése azon, hogy végre megjárta az a sok könnyelmű fráter, aki el szokta füstölni a pénzét. Hát most már csak hadd viaskodjék a szenvedélyével!
És igaz, hogy ez az egyetlen baj, amely humoros. Mert dohány nélkül meg lehet lenni, tehát a sok nélkülöző közül csak a nikotin nélkülözői nem érdemelnek szánalmat.
Csakhogy azzal, amit most elfüstölnének a milliók, de nem füstölhetnek el, mert nincs, az állam valamelyes jövedelmet veszített. Ha nem is annyit, amennyiből sok dreadnaught-ot lehetne építtetni, annyit mindenesetre, hogy ez a veszteség csökkenthetné azok örömét, akik a dohányzás áldástalan szenvedélyének köszönhetik, hogy most, szerényen lemondva minden illetékességről, nap-nap után nyilatkozhatnak...
Így vagy ilyenformán enyelegtek, évődtek, inkább morogva, mint mosolyogva, az elégedetlenek, a várakozásukban megcsalódó és egy kissé meglepett dohányosok, hajdan, mintegy három hónappal ezelőtt.
Milyen messzi az az idő, amikor még így lehetett beszélni!
"Nézzünk be a nagytrafikba", a nagytrafik be van zárva és ha néha kinyitják, nem nyújt több vigaszt, mint a kis trafik, mert a Nagy Kolos a kicsiben való árusítást ma már nem kaparinthatja el a Kis Kolos elől, és a fogyasztó sokaságnak nem adhat több cigarettát meg szivart, mint emez, ha ugyan egyáltalán le nem mondott az ezzel járó csekély haszonról és nem csekély kényelmetlenségről. A kis trafikba pedig hetenként csak egyszer, legfeljebb kétszer száll le a manna, ilyenkor a trafik leeresztett "görredőny"-e előtt néhány perc alatt akkora tömeg verődik össze, mintha odabenn főnyereményeket készülnének kiosztani a legelőbb jelentkezők között, és mikor a függöny felgördül, ember-ember hátán furakodik be a boltba, hogy a kevésbé fürgék elől még idejekorán elkaphassa a két szivarnyi vagy tíz cigarettányi maximumot és hogy ruhájáról még sok ruhára rákenhesse a himlőt vagy a kiütéses tífuszt. "Ha mindenki annyit kaphatna, amennyit kíván" - hol a tavalyi hó?! Hogy a kisasszony félredugjon egyet mást a mindennapos vevői számára? - ez már tündérrege. A vőlegényének sem mer félredugni semmit, nem őrült meg, hogy dacoljon, közelében annak a Damokles-kardnak, amelyet a kivételes törvény félelmetes ereje suhogtat meg fürtös fejecskéje fölött. Antigoné szembeszállhatott Kreonnal, de Kreon csak egy volt, ő rá azonban a detektívek egész csapata leselkedik és ezeknek a százszemű Argusoknak ma nincs egyéb dolguk, mint lecsapni arra a részrehajlásra, mely tíz cigarettával többet akar juttatni az ismerősnek, mint a dohányhoz való veleszületett jogával jelentkező egyszerű polgárnak... vagy ha nem is így van, a szegény kisasszony így gondolja. A rendőr?... már nem is emlékszik arra az időre, amikor még nem a trafikban tartott rendet. Sepsi-Szent-György?... - réges-régen hazahoztuk és elszívtuk, a mi egy pár napra ott maradt és elveszhetett volna. Már veszekedés sincsen. A százezrek megszokták, hogy nemcsak a létért, hanem a dohányért is küzdeni kell. És olyan rezignáltan lapulnak egymásra, mint megannyi jól besózott hering.
A nagy változás azonban hozott új alakokat is.
Az egyik, a nevető bölcs, aki elégedetten nézi a tolakodást és ismeretleneknek is elbeszéli, miért olyan vidám.
- Szegény emberek! - szánakozik kéjjel. - Öröm látni, hogyan verejtékeznek egy pár cigarettáért vagy szivarért. Két óra hosszat ácsorogni azért, amit tíz perc vagy sokat mondok, egy félóra alatt elszív az ember! Micsoda őrület! Én erre sokért nem volnék kapható. Nekem van cigarettám, nem éppen a legjobb, de csempészett. Rá van nyomtatva, hogy békében ezer darabnak három márka az ára. Nekem persze száza került tizenöt koronámba. De háborúban a praetor nem néz oda egy pár garasnak. Nincs drágaság, ha az ember szaporítani tudja a jövedelmét. Keresni kell, nem lustálkodni! S ha az ember nem élhetetlen, mit törődöm azzal, hogy a cigaretta egy pár fillérrel drágább?!
A másik új alak epével telik meg, miközben nézi, nézi, milyen lassan mozdulnak befelé az előtte tolongók. Sejti, hogy mire ő is befurakodhat, nem lesz miben gyönyörködnie, és hogy egy kicsit könnyítsen a lelkén, elmagyarázza a mellette ácsorgó reményteleneknek, hogy honnan a dohányínség?
- Először is, nem ültettünk dohányt, tehát, ugye, nem is teremhetett semmi? Mindegy, hiszen úgyis elfagyott volna! Ami mégis termett, annak nagy részét odaadtuk a német dohánykereskedőknek, nem engedhettük, hogy az olyan virágzó német dohány-kereskedelem egyszerre tönkremenjen. Behozatalról pedig, ugye, nem lehetett szó? Háborúban behozatal! Bulgáriából talán szerezhettünk volna dohányt, a németek szereztek. De nem illett volna, hogy megvásároljuk Bulgária egész dohányfölöslegét, mert miből élnének meg a szegény dohányügynökök, ha nem marad számukra megvásárolni és eladni való?! Aztán nem igaz, hogy nálunk az idén kevesebb dohány termett volna, mint más esztendőkben. Máskor sem terem semmi, hát ez nem olyan nagy különbség. És hogy ezt a különbséget a katonaság venné igénybe, ez mesebeszéd. Amit a katonák szívnak el, az nem számít, hiszen azok, akik a fronton vannak, dohányoztak akkor is, amikor itthon voltak. Az igazság az, hogy háború idején mindenki többet szív, mint máskor, nagyobb az idegesség, több dohány kell a lecsillapuláshoz, ilyenkor mindenki szív, aki él, talán még a holtak is dohányoznak. Hát ez az!
Ez a magyarázat nem különösen logikus, de illetékesebb magyarázat híján ez is megtalálja a maga közönségét.
Az illetékesek, magyarázgatás helyett, elhatározták, hogy minden lehetőt megtesznek a dohányínség enyhítésére. És mert nem sok, amit ezen a téren tenni lehet, először is korlátozzák a dohányárusítást. Ezentúl a vendéglőkben és a kávéházakban nem szabad szivart és cigarettát árusítani.
Az első pillanatban úgy gondolná az ember, hogy az az intézkedés, amely a dohányárusítást korlátozza, nem igen alkalmas arra, hogy enyhítse a dohányínséget, sőt mintha inkább arra volna alkalmas, hogy növelje. De aztán felvilágosítanak bennünket, hogy a dohányáruk igazságosabb elosztásának ez az egyetlen módja.
Az igazságosabb elosztásnak? Mintha ez is kérdéses volna. Mert kétségtelenül helyes, ha nem engedik meg, hogy az a jómódú, akinek nem esik nehezére néhány fillérrel többet fizetni, könnyebben juthasson hozzá a szivarhoz meg a cigarettához, mint a szegény ember. De igazságos-e, hogy ehhez csak az juthasson hozzá, akinek van ideje órákig ácsorogni és semmiképpen ne juthasson hozzá az, akinek az ideje valami hasznosabbra kell?
És, ha csakugyan valami osztó igazság követelné is, hogy minden egyes ember, aki dohányozni akar, kivegye részét az időrabló ácsorgásból meg mindabból, ami ezzel együtt jár, mindenesetre lesznek, szép számmal, akik inkább örökre lemondanak a dohányzásról, de arra soha sem fogják elszánni magukat, hogy minduntalan órákat áldozzanak két szivarért vagy tíz cigarettáért s azután még egy negyedóráig szórakozzanak ott, ahol a talán derék, de nem okvetetlenül kellemes s tülekedésre fölötte hajlamos emberek egész sokasága tolong egymás hátán s ahol minden rendtartásnak meg kell hajolnia a könyök előtt. Már pedig, ha százezren és százezren lesznek, akik a kötelező ácsorgástól és kötelező tolakodástól megriadva örökre le fognak szokni a dohányzásról, ez egyelőre csakugyan enyhíteni fogja a dohányínséget, de hogy ez az államnak semmiféle kárt se jelentene, legalább is vitás.