Háborús jegyzetek: Bomba-eső
szerző: Ambrus Zoltán
Kut-el-Amara és Párizs, Szaloniki és Dünaburg, Csernovic és az angol partok, Görz és Metz, Riga és Valona fölött minduntalan megjelenik a levegőben járó ember, hol repülőgépen, hol Zeppelinen. Ott kóvályognak a repülők azokon a helyeken is, amelyek mintha egy kissé kiesnének a hadműveletek útjából, amilyenek: Freiburg és Rimini, Milano és Laibach. Különböző típusúak, mindenféle rendűek és rangúak, de egyformán szorgalmasan dobálgatják le bombáikat. A légi flotta tevékenysége nagyobb, mint valaha. E folyton növekedő tevékenységnek a felderítő szolgálatait meg tudja becsülni a világ leglenézettebb embere, Kávéházi Konrád is; hogy azonban a napról-napra élénkebb bombapermetezés valami nagyon örvendetes dolog volna, mert jelentékeny katonai eredménnyel jár, ezt a polgárok közül sokan sehogyan se akarják átlátni. Annál kevésbé, mert azokon a helyeken, ahol a bombák nagyobb munkát végeztek, a vigasztalódást kereső jelentés mindig siet gondosan hangsúlyozni, hogy a támadás halálát okozta ugyan néhány polgári személynek és megsebesített még többet, de a bombák katonai kárt nem okoztak. "És csakugyan - így veszi észre Kávéházi Konrád - minél serényebben munkálkodnak a repülők, annál inkább feltűnő, milyen kevés muníció-gyár vagy raktár repül a levegőbe, milyen ritkán csap le a bomba oda, ahol éppen ütegek rejtőznek, milyen sokszor elkerüli a telitalálat azokat a helyeket, ahol a katonák nagyobb számban időznek." Ellenben azoknak a polgári személyeknek a száma, kiket a bomba megöl vagy megsebesít, mintha nemcsak megsokszorozódnék, hanem szinte hatványozottan növekednék, ami annál nevezetesebb, mert a sétálgatás passziójának meg talán a kíváncsiságnak e sok áldozata közt különösen sok a nő meg a gyermek. És nyilván százezrek meg százezrek tűnődését fejezik ki azok, akik - valamennyi országban - ilyenforma szavakat kezdenek hangoztatni a nyilvánosság előtt:
- Hogy ezek a bombázások szükségesek és hasznosak-e, ezt a polgár nem tudhatja, ebbe a polgárnak nincs és nem lehet beleszólása, mert csak a katonaság állapíthatja meg, miért célszerű például a nyílt városokat bombázni és hogy ez a sok bombázás katonai nézőpontból eredményesnek mondható-e. Az is bizonyos, hogy: "ŕ la guerre, comme "ŕ la guerre, amíg a világ háború nélkül nem tudja a dolgait elintézni, a háborúval nemcsak sok jó katona halála és megbénulása jár együtt, hanem mindenféle más pusztulás, szerencsétlenség és csapás is, ha tehát belenyugszunk abba, hogy ez az eddig példátlan világfelfordulás megöli vagy megbénítja a katonák millióit, bele kell törődnünk abba is, hogy ezenkívül megöl néhány ezer polgári személyt is, válogatás nélkül, következésképpen nőket és gyermekeket is. Bele is törődünk, de mért ujjongani, ha a bomba valahol sok asszonyt meg gyermeket öl meg?!... És hogyan lehet ilyenkor politikai sikerről beszélni?! Bosszút áll a bomba valamiért? Hiszen, ha csakis azokat ölné meg, akik annak idején háborút rikoltoztak! De sokkal többet öl meg azok közül, akik a háborút egy pillanatig se akarták, akiknek a háború csak aggodalmat, gondot, nyomorúságot, bánatot és kétségbeesést jelentett, akiknek csak annyi közük van a háborúhoz, hogy minden reggel és este a békéért imádkoznak! A csatatéren katonáink megszánják a haldokló ellenséget, a legyőzöttek sebesültjeit gondosan ápolják a győztesek kórházaiban, mert már nem az ellenséget, csak az embert látják benne, ellenben az örvendetes volna, ha a bomba sok nőt és gyermeket talál el? És micsoda politikai eredményt lehet elérni azzal, ha ez a serénykedés odáig fokozódik, hogy tízszeresére vagy akár százszorosára emelkedik a bombával megölt asszonyok és gyermekek száma? Annyit már megtanulhattunk, hogy hiába a megfélemlítésnek minden kísérlete és hiába a népléleknek minden válsága, amíg a háború tart, addig nincs forradalom, és akármi lehetséges, de azt az egyet hasztalan várjuk, hogy egyik vagy másik országot békekötésre kényszeríthetik a belső zavarok, mert immár látni, hogy a leginkább megtört ország is vakon bízik frigyestársainak az erejében, a velük egy célért küzdő idegen katonák utolsó vércseppjéig. Ha tehát a kiválóan sikeresnek mondott bombázások után az ellenséges országok sajtója tajtékzik a dühtől, ez politikai vívmánynak meglehetősen kétes értékű dolog. Minden ilyen esemény inkább alkalmas arra, hogy újra lángra lobbantsa az indulatot és kitartásra buzdítsa a kétségeskedőket, mint arra, hogy lohassza a harcias kedvet. Már mindenütt keresgélni kezdik, micsoda úton-módon lehetne megszabadulni attól a Rémtől, melyet az ellenséges diplomácia ügyetlen varázsló-inasai szabadítottak rá a világra s amely mindegyik országot, a leggyőzelmesebbet is egyre több és több megpróbáltatással terheli, - már Angliában is, mely eddig elöljárt annak hangoztatásában, hogy a rogyásig tartó viaskodásban kell keresni az üdvösséget, mind nagyobb tömegek vélekednek úgy, hogy "a háború nem teszi lehetővé az európai kérdés megoldását" és napról-napra erősödik az a törekvés, mely tanácskozások megkezdésétől várja annak a kérdésnek a megoldását, hogy hol lehetne megtalálni a háborúból kivezető utat, mért gyöngíteni mind ezt az igyekezetet azzal, hogy a káröröm hangjaival újra meg újra felébresszük azt a már-már elalvó érzést, mely ismét bosszúért kiált? Ha a hadviselés érdeke parancsoló szükséggé teszi az ellenség hadállásainak, fölszerelés-tárainak vagy ipartelepeinek bombázását és nem törődhetik azzal, ha az utóbbiak véletlenül nyílt városban vannak - senkinek se jut eszébe ehhez hozzászólni, mindenki belátja, hogy ott, ahol a hadsereg követelményéről van szó, nem lehet helye semmiféle érzékenykedésnek. De minek akkor a politikai szükségességet emlegetni?! Nem fölösleges-e a katonai eredmény méltatása helyett, melyről nem lehet vita, a politikai hatásra hivatkozni, mely először is, pontosan nem igen számítható ki és másodszor, legalább is kétséges értékű?! Miért ne szánakozhatnánk akkor a bombázás szerencsétlen áldozatain?! És miért kellene örvendeznünk azon, hogy néhány asszonnyal meg gyermekkel ismét kevesebb?!
Akik így vagy ilyenformán nyilatkoznak, többfelől is ezt a feleletet kapják:
- Mindez nagyjában megállhat, de mindezzel ma kár előhozakodni. Mert ma nem szabad érzelgéssel gyöngíteni az elszántságot. Ma csak verekedni szabad, védekeznünk kell, el kell rettentenünk az ellenséget minden módon. Hogy ezzel talán nem rettentjük el, hanem inkább arra sarkaljuk őket, hogy ők is lebombázzák a mi polgárainkat? Az ám, csakhogy nem eresztjük őket magunkhoz ennyire közel! Majd csak a háború után tessék érzelegni. Ma azoknak van igazuk, akik tapsolnak, amikor a repülők sikeresen végzik el munkájukat, ha ez borzasztó is.
Szóval, ha 1848-ban elmondhatta a dadogó Sükey Károly, akit Jókai gyakran emleget, hogy: "Olyan időket élünk, amikor nincs szükség az okos emberekre" - ma is el lehet mondani, hogy: elszánt katonákra van szükségünk, nem szánakozó lelkű polgárokra, félénk okoskodókra. Hát az kétségtelen, hogy a jó katona ma sokkal szükségesebb, mint az okoskodás. De csökkentheti-e az a katona elszántságát, ha a polgár mindenkit szán, aki elpusztul ebben a háborúban, noha a legcsekélyebb része se volt abban, hogy ez a háború kitört? Hiszen a katona maga is szánja a halálosan megsebesült ellenséget, aki az imént még rálövöldözött. És ha elszántságát nem csökkenti az, hogy otthon az édesanyja vagy a felesége és gyermekei aggódnak érte, nem csökkentheti az sem, hogy a polgár, akit otthon tart a kora, a betegsége vagy a munkája, mely háború idején is szükséges, szánakozik-e azokon, akiket a bomba megölt vagy senkit se tud sajnálni, aki az ellenség földjén született. Nem is lehet elképzelni, hogy a repülő tiszteket, az elszántak közül is a legelszántabbakat, a legkevésbé is alterálhatná, mihelyt a kötelességük teljesítéséről van szó, az a gondolat, hogy vajon az újságolvasó tapsol-e nekik. És, bizonyosan tudjuk-e, hogy Laibachot akkor is bombázták volna, ha a mi repülőink kevésbé sikeres munkát végeznek Milanóban?!
Hogy hadviselésünknek szüksége volt Milanó bombázására, mert ez a légi látogatás Lombardia ipari telepeinek szólt - ez egészen más. Itt már nincs szava semmiféle okoskodásnak és nincs helye semmi érzelgésnek.