Háborús jegyzetek: Bús magyarok
szerző: Ambrus Zoltán
Sörszaggal telített, alacsony és keskeny vendéglői helyiségben, ahol koronként káposztalé-permetezéssel frissítik fel a levegőt és ahol az étlap égbeszökő árain kívül semmi se emlékeztet arra a jólétre, amellyel a "hadseregszállítóné" gyűjtőnév alatt emlegetett hölgyek tüntetnek Budapest utcáin - a leginkább félreeső sarokba húzódva, feltűnő alakok, akiknek a külseje nemrég elveszített jobb sorsról panaszkodik, feltűnést kerülő, halk hangon beszélgetnek, franciául. A füst pókhálóját keresztül szúrják a rájuk szegezett pillantások s a beszélgetők egy-egy arcizma néha meg-megvonaglik, mintha az ellenséges vagy gyanakodó tekintetek hegye megcsiklandozta volna a bőrüket, de egyébként nem sokat hederítenek a rosszakaratnak és a kíváncsiságnak erre a néma megnyilatkozására. Tovább beszélgetnek, azon a szándékosan tompított, de a szenvedelmességet csak rosszul fojtogató hangon, amelyet a színpadi összeesküvők jeleneteiből ismerünk és ha a kémeket szimatolók - akár hallásuk, akár francia nyelvtudásuk fogyatékosságából vagy a távolság miatt - nem is érthetik meg, hogy miről tárgyalnak, a közelükben ülők fülét előbb-utóbb okvetlenül megütik ezek a sűrűn emlegetett francia nevek: Larue, Durand, Joseph, Foyot, Lapérouse... aztán ezek a már kevesebb tűzzel hangoztatottak, de a budapesti fülnek ismeretesebbek: Marguery, Ledoyen, Paillard...
A leghíresebb és legdrágább párizsi vendéglők tulajdonosainak nevei. Miről jut eszükbe itt ez a sok kitűnő vendéglő? Mintha Saint-Saëns, Vincent d'Indy, Gabriel Pierné, Chabrier, César Franck meg a többi kiváló francia zeneszerző neve röpködne a levegőben, annak hallatára, hogy egy szál szegény, cserkészetből élő cigány azt nyöszörgi a hegedűjén, hogy: "Ha megvágod kis kezedet, ki süt nekem lágy kenyeret?!"
Kik ezek a pálmáról álmodó fenyük, akik itt Larueről és Foyotról sóhajtoznak? Internált franciák? Nem. Hiszen nálunk az entente-országok alattvalóit olyan kevéssé internálják, hogy egyáltalán nincs okuk sóhajtozniuk. Nem, ezek a szegény emberek, akiknek a hangjából kiérzik, hogy sehogy se lelik honukat e hazában, mindnyájan magyarok.
Olyan magyarok, akik nem tudnak magyarul, csak franciául, akik kenyerük javát Franciaországban ették meg és most sem a jókedvükből vannak itt, hanem mert nem lehetnek Párizsban. Magyarok akaratuk ellenére, annak mintájára, hogy Kazinczy a Médecin malgré lui-t Botcsinálta doktor-nak fordította le, azt lehetne mondani róluk, hogy, botcsinálta magyarok. Már kis gyerek vagy fiatal legényke korukban kikerültek Párizsba, megkedvelték a második hazájukat, ott ragadtak, francia nőt vettek feleségül, hamarosan elfelejtették az anyanyelvüket, úgy éltek, mint hal a vízben s eddig nem igen jutott eszükbe, hogy ők nem franciák. A háború azonban alaposan kiábrándította őket abból a hitükből, hogy nekik többé semmi közük ahhoz a földhöz, melyet valaha elhagytak. A fiaik talán a francia hadseregben szolgálnak, feleségük, ismerőseik, barátaik, valamennyien franciák, de mindez nem segített rajtuk, a hivatalos eljárás megállapította róluk, hogy magyar alattvalók és e szerint bántak el velük. Internálták, vagyis megsanyargatták és megkoplaltatták - "egy kicsit megtáncoltatták" - őket, aztán pedig, minthogy katonai szolgálatra már alkalmatlanok, nem maradhattak Franciaországban, hanem "haza" kellett vándorolniuk. Hiába könyörögtek, hogy hagyják meg őket a hozzátartozóik közelében, hiába ajánlottak fel minden elképzelhető biztosítékot annak igazolására, hogy ők Franciaországgal éreznek, hiába kilincseltek érdekükben a barátaik, jótállóik, könyörtelenül visszatoloncolták őket a szülőföldjükre. Most aztán a népsegítő iroda jótékonysága, valami kis állás - melyet az irgalmasság juttatott nekik - meg a Franciaországból kerülő úton várt pénz reménysége élteti őket. Mint Salamonnak "nincs hol maradásuk, földön nyugtuk", csak "égre vágyódásuk" van és náluk türelmetlenebbül senki se várja azt a fehér galambot, amely majd jelenteni fogja, hogy végre-valahára visszatérhetnek Párizsba. Addig a mulatságuk: folyton csak az elmúlt boldog időre gondolni a nyomorúságban, ami Dante szerint a legnagyobb fájdalom, mégis mindig igen népszerű szórakozás marad.
Nem hitték el a magyar költőnek, hogy, a nagy világon e kívül nincsen számodra hely! - és most bambán néznek a világba. Nem értik, hogyan történhetett meg ez, mi lelte egyszerre a világot, mit akarnak velük, miért kell nekik itt lenniük? Vagy nem értik az egész életüket. Csak az hüledezhetik így és lehet ennyire megzavarodott, aki csakis a hitetlenségnek meg az élvezeteknek élt, ha egyszerre arra ébred, valahol túlnan, az "ismeretlen tartományban", hogy, nini, milyen nagy tévedésben volt egy egész életen át, mégis van másvilág! Vezekelni még csak hagyján, de e mellett örökkön szégyenkezni is!
Meglátszik a viselkedésükön, mennyire érzik, hogy mai környezetük csak azokat látja bennük, akik két szék között a pad alatt maradtak, akik nem érték be egy hazával, kettőt akartak és most - legalább egyelőre - elveszítették mind a kettőt.
De talán azt gondolják:
- És azok, akik szintén hazát cseréltek, csak jobban választottak, mint mi? Akik Bécsben vagy Berlinben felejtették el az anyanyelvüket? Ezeket nem kísérgetik gyanakvó pillantások vagy szemrehányással súlyosbított, lesajnáló, ferde tekintetek. A Nobel-díj-nyerő Barany Róbert doktor atyja, aki Magyarországból "költözött fel Bécsbe", arra a kérdésre, hogy tud-e a fia magyarul, egyszerűen azt felelte, hogy: "Nem, nem tud". Talán csak udvariasságból nem szólt így: "Sokkal komolyabb fiú volt, semhogy ráért volna ilyen csekélységekkel foglalkozni." Barany Róbert doktor kétségkívül kitűnő férfi s olyan tudós, akinek nem egy fölfedezését a gyakorlati érték különösen becsessé teszi, de mért nevezik nagy "hazánkfiá"-nak? Hiszen csak hogy éppen Bárány Bercinek nem ünnepelgetik! Pedig az apja ugyanazt cselekedte, amit mi, csak szerencsésebben választott a tekintetben, hogy hová költözzön el örökre! Ej, ne emésszük magunkat amiatt, hogy a hazafiúi érzékenység mennyire különböző, kétféle mértékkel tud mérni! Megvirrad még valaha! És ha itt nem fogadtak szívesen, amikor amonnan kivertek bennünket, a számkivetésből majd csak visszatérhetünk második hazánkba, ahol remélhetőleg már nemsokára a minisztertől az őrmesterig más legények lesznek az urak. Micsoda lakomát csapunk akkor, Laruenél vagy Foyotnál!
De egyelőre csak sört isznak, rossz és drága sört, szegény bús magyarok.