Háborús jegyzetek: Bönke tanár úr felfedezése
szerző: Ambrus Zoltán
Henri Bergsonnak, kinek egyetemi előadásait a nem filozófiához, hanem operetthez és vígjátékhoz szokott közönségnek évről évre nagyobb tömege s utóbb valóságos csődülete látogatta, szigorú francia bírálók a háború előtt sok kellemetlenséget tudtak odamondogatni. Hogy egyénisége és szereplése élénken emlékeztet a már majdnem harminc évvel ezelőtt megboldogult Caro-ra, akit Pailleron Ahol unatkoznak című vígjátékában - Bellac néven - olyan sikerülten figurázott ki, hogy az előbb ünnepelt filozófusnak nem maradt más választása, csak elszomorodni és meghalni. Hogy, mint Caro, minden sikerét az előadásmódjában megnyilvánuló ügyességnek és könnyedségnek köszöni. Hogy nincsenek új mondanivalói, hogy hiányzik belőle az eredetiség, a mélység és az igazi filozófiai szellem, hogy elméletei csak ötletek, amelyek fantáziát és írói tehetséget revelálnak, de filozófiai igazságoknak nem fogadhatók el, hogy világnézete az orosz salátához hasonlít, amelyben minden van, csak saláta nincs, tele van érdekes dologgal, sokat tár elénk abból, amit a gondolkodás régibb és újabb mestereitől meg lehet tanulni, csak filozófiai rendszer és új világnézet nincsen benne. Hogy, végül, az az "élan vital", melynek elméletével úgy feszegeti a problémákat, mintha e bűvös kulcsa birtokában csak "Szezám, nyílj meg!"-et kellene mondania, az összetéveszthetőségig hasonlít ahhoz, amit Schopenhauer "Willé"-nek nevezett.
Így vagy ilyenformán kritizálgatta Bergsont - a háború előtt - egyik-másik szigorú francia.
Franciaországon kívül - ekkor - Bergsonról, "közvetetlenségé"-ről, arról, hogy Bergson filozófiájának több kapcsolata van az élettel, mint bármely más filozófiának, és arról, hogy Bergson micsoda rejtett összefüggéseket derített ki, csak áradozásokat lehetett olvasni.
De elkövetkezett a háború. Franciaország jelesei versengeni kezdtek, ki tudja lármásabban szidni a németeket és Bergson, sokat emlegetett közvetetlenségével, sietett kijelenteni, hogy a német tehetségtelen fajta, hiányzik belőle az alkotó erő, nem csoda tehát, hogy az egész német tudomány kölcsönből és átvételből gyűlt egybe, vagy helyesebben szólva, szorgalmas eltulajdonításból.
Erre a kijelentésre, amely természetesen hosszú időre elhallgattatta Bergson francia kritikusai közül a túlságosan szigorúakat, mostanában Plagiator Bergson című könyv felelt meg. (Plagiator Bergson. Von Dr. H. Bönke, Charlottenburg, Friedrich Huths Verlag.) Amilyen volt a "jó nap", olyan ez a "fogadj Isten". Bönke professzor azt igyekszik bebizonyítani, hogy Bergson egész filozófiáját összelopkodta, főképpen Schopenhauerből, akinek nevét mindig gondosan elhallgatta. Bönke professzornak volt hozzá türelme és kitartása, hogy Schopenhauer és Bergson műveiből kikeresgélje azokat a passzusokat, amelyek ugyanarról a tárgyról szólnak s ezek összehasonlítgatása, egybevetése alapján ki akarja mutatni, hogy Bergson munkáiban temérdek a kölcsönzés és az eltulajdonítás s hogy Bergson Schopenhauer sok passzusának még a szóról-szóra való lefordításától se riadt vissza. Bönke tanár úr nem sajnálta sem a fáradtságot, sem a papírköltséget, hogy a divatos bölcselőtől elvitathasson minden érdemet, még az intuíció- és az ösztön-elméletet se hagyja meg neki.
És ott, ahol Bergsonnak eddig csak rajongói voltak, most minduntalan felhangzik az örömujjongás azon, hogy "leálcázták Schopenhauer tolvaját". Azok a professzor urak, akik Bönke könyvét a német folyóiratokban vagy a napilapok irodalom-rovatában ismertetik, úgy találják hogy Bergson a pellengérre került, Bönke tanár úr pedig, amikor erre a nem nagyon kellemes detektív-munkára vállalkozott, olyan érdemet szerzett, amelyért a kultúra nem lehet eléggé hálás. Mindez érthető, de meglepő, hogy a professzor urak közül senkinek sem jut eszébe ez a kérdés:
- De ha szóról szóra úgy van, ahogy Bönke tanár úr mondja, ha Bergson csakugyan közönséges plagiátor, aki egész filozófiáját Schopenhauerből ollózta ki, hogyan eshetett meg, hogy ezt a szemérmetlen plágiumot Bönke professzor úr fölkerekedéséig senki se vette észre, még a filozófia tanárai sem? Mi tette lehetségessé, hogy Bergsont a professzor urak esztendők hosszú során át csak magasztalgatták s nemcsak a világháborúnak kellett elkövetkeznie, hanem Bergson németellenes kifakadásának is el kellett hangzania, hogy Bergsont le lehessen álcázni? Kit nem olvastak el a sokat olvasó professzor urak, Bergsont, akit magasztaltak, vagy Schopenhauert? Ha pedig tudták, hogy milyen gyöngéd szálak fűzik Bergsont Schopenhauerhez, miért hallgattak eddig?
De még inkább meglepő, ami ez alkalommal is kitör egyik-másik könyvbírálóból. Azt mondják, nem képzelhető el cudarabb hálátlanság annál, amelyet Maeterlinck - "a neoromantikusoknak ez a legvértelenebbike" - és Bergson tanúsít Diederichs jénai könyvkiadóval szemben. Ez a Diederichs adta ki németül a munkáikat, felkarolta, pártolta őket, reklámot csapott nekik, mindent elkövetett, hogy világhírt szerezhessenek. És tessék! Noha Diederichsnek ennyire lekötelezettjei, mégsem átallják a németeket szidni, holott tudják, hogy a részvétre méltó Diederichsnek ez rosszul eshet.
Amire a hálátlansággal vádoltak azt felelhetnék: Vagy-vagy!... Ha mi talmi nagyságok vagyunk, akik csak Diederichsnek köszönhetjük a hírnevünket, akkor ez az ítéletre képtelen vagy rosszhiszemű Diederichs nem érdemel semmi részvétet és úgy kell neki, ha csalódott a várakozásában! Ha ellenben mi csakugyan azok a kitűnőségek vagyunk, akiknek Diederichs hirdetett bennünket, akkor mi nem vagyunk lekötelezettjei ennek a könyvkiadónak, mert ez nem azért adta ki és reklámozta a munkáinkat, hogy szívességet tegyen nekünk, amint nem vagyunk lekötelezettje annak az olvasónak sem, aki megvette a könyvünket. Amit ők juttattak nekünk, azért legalább is ugyanannyi értéket adtunk nekik, gondolatokban, amelyeket ők kerestek és nem mi kötöttünk rájuk.
De a könyvbíráló professzor urak közt vannak, akik ezt nem tudják megérteni, amint nem tudják megérteni azt sem, hogy a külföldön miért találnak sok német professzort antipatikusnak még olyanok is, akik különben nem győzik eléggé csodálni Németország nagyságát.