Háborús jegyzetek: A síró kalauz meg a nevető
szerző: Ambrus Zoltán
Esik és a zsúfolt villamost a nagy útkeresztezések megállóinál új meg új tömegek rohanják meg. Fehérbőrű ghurkák, európai öltözetű turkók, magyarul vagy németül beszélő asantik. Hiába a leeresztett tábla és hiába a kívül szorongók ingerült hangú figyelmeztetése, hogy a kocsi már megtelt, ugyanannyian kapaszkodnak fel s nyomják előbbre az egymás hátán nyomorgókat, mint amennyien már benn préselődnek. A pótkocsi elülső peronján, ahol legszabadabb a vásár, lármás veszekedések, a lépcsőn Dugovics Titusz és törökje viaskodnak, melyik tudja lelökni a másikat a mélybe, bár a villamos már ugyancsak robog, mert valahol egy türelmetlen utas megrántotta a szíjat. "Menjen innen, mert lelököm!" - "Én kapaszkodtam fel előbb" - vitatkoznak. Az új megállóhely már közel s az összelapított szardíniák közül néhányan olyan mozdulatokat tesznek, mintha valamelyik kijáró felé szeretnének megindulni. "Tessék egy kis helyet engedni! Le akarok szállni!" - "Hát szálljon le, ha tud..." - felelnek nekik. Aztán ghurka-röhej közepett, tehetetlenül nézik, mint az aggastyán a háztetőn az árvizet, hogy milyen messze vannak a kiszállás lehetőségétől, bár az új megálló már itt van. Mignon nézhetett úgy Itália felé, mint ők a szemük előtt sötétlő utcára. A villamos eközben megállott és újra megindul, noha még minden ajtónál javában folyik a harc a kijuthatásért vagy kimászhatásért. "Álljon meg!..." - "Várjon!..." - kiabálnak mindenfelől a kocsivezető felé. - "Nem látja, hogy leszállnak?!..." "Le akarok szállni!..." - "Gazember!..." - hangzik erről is, arról is. De a villamos csak annál nagyobb lendülettel száguld tovább, nem törődve vele, hogy a két összeházasított kocsiból nyolcfelől ugrándoznak ki az emberek, olyan átkokat szórva a villamos társaságok vezető embereire, hogy ezek elszörnyedésükben azonnal lemondanának a hivatalukról, ha hallanák, micsoda szitkokat ordítoznak teli torokból a nevükkel kapcsolatban. Dugovics Titusz, akinek időközben sikerült a törököt lerántania magával a mélybe, a kövezeten hemperegve dulakodik ellenségével, ezek boldogok, ezek már megérkeztek. De azokat, akik kifelé vágyakoztak, tovább utaztatja a humoros kocsivezető. És eközben a pótkocsi közepén egy fehér vagy zöld hósapkát viselő leány, akit csak a nagy bőrtáskája ment meg az összelapíttatástól - a kalauz - sírva, kövér könnyeket hullatva, folytonosan könyörög, rimánkodik, esdekel azoknak az asantiknak, akik agyon akarják nyomni: "Kérem szépen, tessék megengedni, hogy jegyeket adhassak! Az ellenőr fel fog jelenteni, meg fognak büntetni, kérem szépen! Kérem szépen! - "De hát, szívem, mi közöm nekem ahhoz?!" - felel egy sziú-indián.
A következő, összekapcsolt két kocsi néhány perc múltán második, javított kiadásban tárja elénk ugyanezeket a kis jeleneteket. A különbség csak az, hogy itt a pótkocsi kalauza egy röhögő suhanc, aki együtt humorizál az elöl élcelődő kocsivezetővel és mindig olyankor rántja meg a szíjat, amikor a legtöbben szállnak fel vagy le. Ez azért játszhatja el az "Ancsi sír és Jancsi nevet" vidámabbik szerepét, mert a könyökével a legnagyobb tülekedésben is utat tud vájni magának, vígan osztogatva a "frász"-t, meg a még szebben zengő kedvességeket és ha néha a rövidebbet húzza, bosszút áll a ghurkákon azzal, hogy olyankor rántja meg a szíjat, amikor ez a legtöbb embert csábítja rá a már veszedelmes leugrásra, viszont, a villamos társasággal együttérző keblét is mintha hájjal kenegetné annak látása, hogy a kocsit éppen kétszer ennyi ember használta, mint amennyinek jegyet adhatott.
Ha nem esik az eső, az állapot valamivel szelídebb. De ki nem látta mindezt?!
- Hja, háború van! - mondják, mert ez a felvilágosítás megold minden vitát és elnémít minden kritikát. - És a közönség olyan fegyelmezetlen!
De még milyen fegyelmezetlen! Csakhogy, valaha régen, amikor tilos volt a villamos kocsik folyosóin állni s amikor a kalauz a renitens utast szíves pártfogásába ajánlhatta az első rendőrnek, mégis ráncba lehetett szedni a fegyelmezetlenség héroszait, még a komitácsi-alakokat is. Olyan lehetetlen volna restituálni a régi, kipróbált rendet?! Legalább azokban az órákban, amikor szükségük volna a villamosra olyanoknak is, akik nem szívesen verekednek a villamoson, ha már nem verekedhetnek a doberdói fennsíkon?!
"Hja másképpen nem lehet lebonyolítani a forgalmat." De hát kinek van haszna ebből a forgalomból? A villamos társaságoknak, amelyek két nem fizető utast szállítanak a harmadik, fizető nyakán? Azoknak, akik meg se kísérlik a villamosra felszállást, mert inkább gyalog járnak, minthogy lökdösődni, öklöződni, dulakodni legyenek kénytelenek? Azoknak, akik üres kocsiba szálltak fel, de nem juthatnak célhoz anélkül, hogy a következő percben megtelt folyosón szorongó s hozzájuk túlságosan ragaszkodó útitársaiktól valami kis ragadós betegséget ne szerezzenek be? Vagy azoknak, akiknek - mert nem szállhatnak le ott, ahol szeretnének - visszafelé kétszer akkora úton kell gyalogolniuk, mint amennyit villamoson akartak megtenni?