Háborús jegyzetek: A nyárspolgárról
szerző: Ambrus Zoltán
Akik fiatalabbak, semhogy emlékezhetnének rá, olvasták vagy hallották, szóval tudnak róla, hogy volt idő, amikor Henri Murger kedves figuráival, Rodolphe-fal, a nagy költővel, Schaunard-ral, a nagy zenésszel, Marcel-lel, a nagy festővel és Colline-nal, a nagy bölcsésszel milliók éreztek együtt és gondolkodtak egyformán, olyan milliók, akiknek különben édes-kevés közük volt az irodalomhoz, a művészetekhez vagy a filozófiához. Ez csak kis részben lehetett a bájos könyv hatása; inkább az növelte nagyra a könyv hatását és tette lehetővé, hogy a Scčnes de la vie de bohęme az olvasók millióit ragadhassa magával, hogy a könnyen megélhetés szép napjaiban Murger, tücsök-filozófiájával, a mindenféle társadalmi osztályhoz tartozó olvasók roppant tömegében itt is, ott is, számtalan lelki rokonra talált. Mi a bohémség lényege? Nem törődni a kicsiségekkel, a jelennek élni, rajta lenni, hogy az ember minden órának leszakíthassa a rózsáját, úgy nem gondolni a holnapra, mintha soha se kellene másnapra virradni, mert hiszen az élet oly rövid s a holnap oly bizonytalan! És mi rejlik a nyárspolgár lelkének legmélyén? Mindenekelőtt a holnap és a jövő gondja, az a gondoskodás - mely éppen olyan ösztönös, mint a könnyelműség - hogy az utódok a lehető legjobban helyezkedhessenek el a világban, aztán, a kicsiségek megbecsülése, mert csak ez teszi lehetővé a holnapról, a jövőről, az utódokról való gondoskodást, hiszen "kis patakokból lesznek a nagy folyók". Akkoriban, nyilván azért, mert a megélhetéshez nem kellett nagy erőfeszítés, légiószámra voltak, akik előtt úgy tűnt fel, hogy a kicsiségekkel és a jövővel nem törődés nemcsak szebb és stílusosabb, hanem bölcsebb dolog is, mint a bizonytalan jövőért való folytonos fáradozás, nyűglődés és összekuporodás, hogy csak az él igazán, aki intenzíven él, aki soha se szalasztja el, amit a pillanat megadhat, hogy a könnyelműt nem csalhatja meg az élet, mert ha a kórházban végzi is és hamar - hiszen előbb-utóbb úgyis végezni kell és olyan mindegy, hogy hol! - legalább nem mulasztott el semmit, ellenben azt, aki egész életén át verejtékezett és mindent megtagadott magától, amit csak lehetett, hogy félretehesse: rászedi vagy a halál vagy az élet, az olyan nagy vészverődéssel, olyan sok önkéntes nélkülözéssel építgetett jövő, könnyelmű vagy hálátlan utódok alakjában. Aki elvonja szájától a falatot és gyűjt, talán csak azért, hogy a vejének vagy a menyének legyen mit eltékozolnia, nem csak Schaunard-t és társait emlékeztette a hangyára, a szarkára, a hollóra, a güzüre meg a többi ösztönből kaparóra, hanem a bohémvilágon kívül élők százezreit is, a végrehajtó, aki megjelenik a padlásszobában is, meg a háziúr, aki jajveszékel, ha a szegény lakótól, nem kaphatja meg a házbért, minden más figuránál komikusabb alaknak tűnt fel, s a bohémekre, akik télen zálogba teszik a kabátjukat, hogy egyszer-egyszer befűthessenek, számtalan kishivatalnok és kereskedősegéd gondolt szinte irigykedéssel, vagy ha ezzel nem is, legalább azzal a megértő csodálattal, amellyel a tengerészek hőstetteinek szoktunk adózni, annál lelkesebben, minél kellemesebbnek találjuk, hogy a szárazon vagyunk és a fűtött kályha mellett - jóformán az egész fiatalság.
Ezek a kishivatalnokok és kereskedősegédek, amikor megderesedtek és végrehajtókká vagy háziurakká nőtték ki magukat, már egészen másképpen gondolkodtak a bohémségről, mint a fiatalságukban. Észrevették, milyen nagy ára van annak, ha a bohém a kis kölcsönöket nem fizeti meg, megértették, milyen szörnyű oktalanság, ha az ember az egész jövőjét tönkreteszi alig egyébért, csak azért, hogy több időt tölthessen a cimborái vagy a Mimi-k és Musette-ek között. Megtanulták, hogy abban, ha az ember hanyagul vagy feltűnően öltözködik és a ruházkodásában is ki akarja fejezni a függetlenségét attól, ami másnak tetszik vagy nem tetszik, nem a kiválóság szokott megnyilatkozni, hanem a félszeg gondolkodás vagy valamelyes lelki tökéletlenség, átlátták, hogy a rendes és az általánoshoz alkalmazkodó ruházkodás szinte szemérme a férfinak és még inkább szemérme a szegénynek. Nem kerülte el a figyelmüket az sem, hogy a tehetségnek nem kell együtt járnia a polgáritól, a közönségestől eltérő életmóddal, hogy e kettő sokszor külön utakon jár és hogy - mintha mindenkinek a lelkében benne szunnyadna a nyárspolgár, csak az egyikből előbb, a másikból később törne ki - az irodalomnak és a művészeteknek azok a bohémalakjai is, akik az örökös mulatozás lármás tanyáin kezdték, egyszerre ugyancsak sietnek tulajdon hajlékot és kis kertet szerezni, aztán a falu csendjébe menekülni azokról a helyekről, amelyek a könnyelműség éveire emlékeztetik őket.
De ha azok, akik ifjúságukban gyönyörűnek látták a Schaunard-ok és Musette-ek életét, őszülni kezdve, ki is ábrándultak mindabból, aminek egy kis köze van a bohémséghez és csak szánakozással tudtak gondolni a Rodolphe-ok és Mimi-k mind satnyább leszármazóira, azért a nyárspolgárt továbbra is lenéznivalónak találták, noha nem egyszer észrevehették volna, hogy ők maguk is tisztára nyárspolgárok. A változást ekkor csak abban lehetett fölfedezni, hogy a nyárspolgár nem volt többé komikus alak, de elveszítve a komikumában meghúzódó kedélyes vonást, csak annál antipatikusabbnak tűnt fel. Ez időtájt egyre többen és egyre élesebben kezdték bírálgatni a nyárspolgár-morált, ennek nyers önzését és sok képmutatását. Hogy ez a morál csak a tulajdont védelmező erődítésláncolat, hogy a nyárspolgár a nőt is csak tulajdonnak tekinti, hogy a házasságot olyan zsarnoksággá fejlesztette ki, amely ellen a természetnek fel kell lázadnia, hogy amikor az érdekházassággal amúgy is bűnöző nyárspolgár feleségének még az életéről is ítélkezni kíván, azon a címen, hogy a becsületén való őrködés jogot ad neki erre, olyan vadsággal vetkőzik ki minden emberiességből, amire ma már csak ő képes, hogy a burzsoának az erkölcs az, amit mástól megkövetel, de ő maga nem ad meg másnak, hogy tisztessége csupa álnokság... de ennyi is elég a bűnlistájából.
Még később, amikor már aggastyánokká váltak azok, akik legelőször siratták meg Murger Mimijét, a nyárspolgár, aki valaha csak komikusnak látszott, aztán antipatikus jelenséggé változott át, a legkevésbé se komikus többé, de nem is csak éppen antipatikus, hanem határozottan gyűlöletes, még pedig félelmetesen gyűlöletes alak. A nyárspolgár fejéhez vágják mindazokat a vádakat, amelyeket a mai embernek a leginkább kell szégyellenie. A nyárspolgár harácsol el mindent a dolgozó kéz elől, ő okozta, a lelketlen kapzsiságával, hogy a világ szörnyű mechanizmussá lett, mely szinte automatikusan szipolyozza ki a dolgos embert, kopasztja meg a szegényt és őrli fel a pénzgyűjtő céljaira nem csak a hulladékot, az anyag maradékát, hanem az emberi munkaerőnek csúfolt gyöngeséget is, amíg ebben még maradt valami kisajtolható. A nyárspolgár tette lehetővé, hogy világot mozgató tényezővé váljék az a fondorlatosság, mely rendszeresen fosztogatja a hiszékenységet, de - mert minden törvényt ki tud játszani - a legnehezebben érhető tetten az a fondorlatosság, melyet később a Panama-csatornáról neveznek el. A nyárspolgár, ha nem ostoba áldozata, részese, haszonélvezője minden nagy és kis panamának, mindegyikben ludas, mindegyikben ott szerepel, mindegyikben segéd. A nyárspolgár szolgáltatja a sereget ahhoz a hadjárathoz, mely az összejátszás erejével új meg új, nagynál nagyobb előnyöket harcol ki attól a dolgozótól, aki élni, táplálkozni, mozogni kénytelen, a tulajdon bárói, a javaikon ülők hasznára. A nyárspolgár jogosulatlanul követeli, hogy része legyen a közügyek intézésében, a hatalomban, de szájas szóvivői révén a hatalomból is mind többet hódít meg magának, pedig semmi se rettenetesebb a nyárspolgár-uralomnál. A nyárspolgár kerékkötője minden haladásnak, a nyárspolgár, aki semmit se képes megérteni a maga kis hasznán kívül, ellensége mindennek, ami a köz javát célozza, minden művészetnek, minden új gondolatnak... és így tovább.
Szóval, attól fogva, hogy a mai dédapák még ifjak voltak, a nyárspolgárról csak rosszat lehetett hallani. A nyárspolgárt mindenki gúnyolta vagy szidta, annál szívesebben és annál zavartalanabbul, mert senki se akarta elismerni, hogy ő maga is nyárspolgár.
Mintha a háború még itt is kirázta volna az embereket a régi megszokásból. Legalább itt-ott olyan jelek láthatók, amelyek csodálatosabbak, mint a hajdan sokat szereplő égi jelek, a különös fényű csillag, a fehér kereszt, a lángoló kard vagy a vérvörös félhold, amelyekről a régiek azt olvasták le, hogy új korszak kezdődik. Például:
Freytag Gusztáv, aki nyárspolgár volt és a nyárspolgároknak írt, most július 13-án lett volna százéves, ha még ma is élne. Születésének századik évfordulójáról valamennyi német és osztrák újság megemlékezett, és az, amit ez alkalommal írtak róla - még a semleges országokban megjelenő német nyelvű lapok is - meglephet mindenkit, de legjobban meglepheti a nyárspolgárokat.
Freytagot nálunk is jól ismerték. A Soll und Haben-t annak idején, magyar fordításban vagy németül, majdnem annyian olvasták Magyarországon, mint Jókai regényeit. Megjelent magyarul a Die verlorene Handschrift is. Vígjátékát - Die Journalisten - annak, aki gyakrabban fordult meg Bécsben vagy eljárogatott a Gyapjú utcai német színházba, okvetlenül látnia kellett, olyan sokszor játszották ezt minden német színpadon. (Ha jól emlékszem, vidéki színházakban magyarul is adták.) Volt idő, mikor a német kritika úgy vélekedett, hogy csak három jó német vígjáték van, Lessing Bernhelmi Minná-ja, Kleist Der zerbrochene Krug-ja és a Die Journalisten. Később ezt a véleményét a német kritika oda módosította, hogy csak két jó német vígjáték van, Minna von Barnhelm és a Der zerbrochene Krug.
Ilyenforma revíziónak vetette alá a német kritika és olvasóközönség Freytag regényeit is. A Soll und Haben-t megjelenése idején és az ezt követő évtizedben olyan mohón olvasták a százezrek vagy milliók, mint később Thomas Mann Buddenbrooks-át. Ezeknek a lelkesedőknek a gyermekei még becsben tartották apáik és anyáik legkedvesebb olvasmányát, de a harmadik generáció már csak szánakozni tudott Freytagon, akit középszerűségnek fokozott le és a Soll und Haben-en, amelyet a "szórakoztató" irodalomba raktározott vagy inkább temetett el. "Szórakoztató irodalom" - ez tudvalevőleg annyit jelent, hogy: "Nem kell elolvasni, mert a finnyás olvasót csak untathatja." Freytagnak, aki sokáig élt, észre kellett vennie, hogy lassanként egész közönsége elmaradozik mellőle és talán az innen eredő lehangoltságnak kell tulajdonítani, hogy ő, akit minden képessége másra utalt, a Bilder aus deutscher Vergangenheit-tal próbálkozott meg.
Van, aki most azt írja, hogy Freytag ma már azért nem népszerű, mert könyveit kiadója túlságosan drágán árusítja és így munkáihoz a szegényebb olvasók sokasága nem igen férhet hozzá. Nyilvánvaló, hogy ez tévedés és hogy Freytag közönségét azért veszítette el, mert a Soll und Haben és a Journalisten kivételesen nagy hatása óta a közönség gondolkozása és ízlése nagyot változott. Kiviláglik ez a Freytagról szóló újabb kritikáknak majdnem mindenikéből.
Régente, kissé elhamarkodottan, Freytagot a német irodalom klasszikusai közé kezdték számítgatni. Újabban már egészen másképpen írnak róla. Az egyik szerint, Freytag géniuszának nem voltak szárnyai... A lét titkaihoz közel se tudott férni... Ami a lélek legmélyén van, azt örökre elzárták előle... Mint elbeszéléseinek a sokasága, a művészete is polgári... Mióta a forma művészei diadalmaskodtak, ezek elől az arisztokraták elől Freytagnak a háttérbe kellett vonulnia. A másik így ír: Azok elől a nagy kérdések elől, amelyek a mi világunkat a legjobban izgatják, Freytag mindig kitért... Soha se volt homályos, de viszont, azokba a mélységekbe, ahonnan a költő sejtelme a legérdekesebb és legizgalmasabb dolgokat tudja felszínre hozni, nem juthatott el... Hiányzott belőle az az erő, hogy meg tudja ragadni a mindnyájunkat nyugtalanító kérdéseket... A harmadik azt bizonyítgatja, hogy: Freytagnak nincs világnézete, a gondolkodása korlátolt... Elképesztő, mennyire lelkesedtek Freytagért azok, akik Gottfried Kellert nem tudták megérteni... Freytagot zavartalan érdeklődéssel ma már csak a nyárspolgárok olvashatják.
Ebben a sok szigorúságban van talán egy és más túlzás is. Mert hogy a Soll und Haben írójában polgári józanságnál egyebet nem lehetne fölfedezni, legalább is vitás. A legfinnyásabb irodalmi arisztokrata se mondhatja, hogy Freytag nem volt tehetséges író, a tehetséget nem is szokták elvitatgatni tőle. Végre is, regényei azt az életet tükrözik, amelyet mindnyájan láttunk vagy láthatunk, alakjait meg tudja eleveníteni és nem csak elmélkedik róluk. Ez nem olyan kevés, hogy a Soll und Haben kivételesen nagy hatását érthetetlennek kellene találnunk.
De annyi bizonyos, hogy minél inkább múlt az idő azóta, hogy Wohlfahrt először bájolta el a kedves olvasónőt, vagy azóta, hogy Bolz és Schmock először jelent meg a színpadon, a kritika annál hidegebben írt Freytagról és a Soll und Haben szerzője nemcsak az új nemzedékből való bírálók gráciáját veszítette el, az olvasóközönség is mindinkább elfordult tőle, a legtöbbször olyan írók felé, akik nem mondhatók nála különbeknek. Miért? Talán mert, minél inkább elszaporodtak a nyárspolgár üldözői, a nyárspolgár maga annál inkább sietett eltűnni a világból, megszökni mindenhonnan, elbújni vagy álarcot ölteni? Vagy csak azért, mert a ma írója, akivel egy levegőt szívunk s aki a mi napjaink nyelvén szól hozzánk, akkor is érdekesebb előttünk a holt írónál, ha csak dadogva tudja ismételgetni, amit emez jól vagy legalább jobban mondott el? Mindegy. Elég az hozzá, Freytag Gusztáv, halála vagy talán a megöregedése óta, végképpen letárgyalt írónak látszott, akinek nem lehet többé keresete másutt, csak az irodalomtörténetben vagy valamelyik múzeumi üvegszekrényben, egyéb régiségek között, s akinek könyvei az olvasóasztalról a padlásra kerültek, mert valami utolsó gyöngédség visszatart bennünket attól, hogy az elpusztulásra ítélt könyvet elégessük. Azt lehetett volna hinni, hogy a régóta nem emlegetett író születésének századik évfordulójáról már senki se fog megemlékezni.
És íme, nemcsak hogy mindenütt megemlékeztek róla, ahol németül beszélnek és olvasnak, hanem - "milyen fordulat Isten kegyelméből!" - a nyárspolgárt ünnepelték benne vagy legalább azt a valakit, aki a legszebben írt a német nyárspolgárról a német nyárspolgárnak. Megint azt hangoztatták róla, amit a nagy sikerei idején, hogy: a Soll und Haben ott láttatja a német embert, ahol ennek a jóravalósága a leginkább feltűnő, a dolgozóasztalánál, hogy a Soll und Haben megmutatja, micsoda erő van a német ember szorgalmában, kitartásában, mindenre kiterjedő figyelmességében, szívósságában, a célról soha meg nem feledkező türelmességében, a kicsinyességekhez való ragaszkodásában, takarékosságában, nélkülözni tudásában, polgári erényeiben. Körülötte járnak annak a megállapításnak, ha nem is mondják ki, hogy: a Soll und Haben a német nyárspolgár apoteózisa.
Nincs kétség benne, nem annyira magát a sziléziai Freytagot ünneplik, aki soha se tagadta le, hogy szláv vér is van az ereiben, nem is csak a németséget akarják magasztalni, határozottan a nyárspolgárt dicsérik. Persze, nem azt a - Németországban csak ritkán, Franciaországban ellenben annál többször látható - nyárspolgárt, aki a munkával csak kezdi, hogy a munkátalan vállalkozással, majd a finomabb vagy durvább panamázással folytathassa és az élvezetvadászattal végezhesse, hanem azt a másik nyárspolgárt, a német fajtát, aki megvagyonosodva is a munkája mellett marad, - aki gazdagon is takarékos és igénytelen, - aki olyankor is szívesen lemond az élvezetekről, amikor a szükség nem szorítja rá s az örömét is a munkájában, az igyekezetében, ennek egyre növekedő eredményében keresi, nem a fényűzésben vagy a dőzsölésben, - akinek vérében van, hogy megbecsüljön minden kicsiséget s egyre gyűjtsön és szerezzen, - s akinek mindig csak egy célja van, hogy az utódai (minél több utódja) minél jobban helyezkedhessenek el a világban.
Mit jelent ez? Annak fölismerését, hogy a minden segítőforrást értékesítő és mindenkit próbára tevő, gigászi háborúban, szemben a kiéheztetés veszedelmével, micsoda nagy gazdasági és erkölcsi erőt adott Németországnak az, hogy ilyenek a polgárai? Vagy annak elismerését is, hogy a világ egy kicsit igazságtalan volt a nyárspolgárral szemben, aki a háborút soha se akarja, de ennyire megbírja?