Háborús jegyzetek: A negyedik gyermek
szerző: Ambrus Zoltán
- Franciaország elvérzik!... Franciaországot most már csak a negyedik gyermek mentheti meg!... - hallatszik a vészkiáltás egyre gyakrabban és most már élesen.
Hiszen a háború előtt is, Franciaországban, esztendők óta, a halálozások száma meghaladta a születésekét. Éppen csak ez a világfelfordulás kellett neki. És akármint bizonykodnak szövetségesei, hogy mindenki megteszi a magáét, az entente oldalán Franciaországé a legnagyobb teher, a középponti hatalmak ellenségei közül Franciaország vérzik a legjobban.
A németek pedig azt kérdik, vajon jól számít-e Lotulle tanár, aki a Matin-ben négy gyermeket követel minden francia házaspártól? Vajon a négy gyermek megmentheti-e még Franciaországot s nem volna-e szükség még az ötödikre is?
Ismert, előkelő családokra hivatkoznak, melyek éppen a negyedik gyermeknek köszönhetik a fennmaradásukat. És másokra, amelyek kihaltak az ötödik gyermek híján.
A német kételkedéssel és számítgatással szemben elég arra gondolnunk, milyen rettentően elterjedt valami volt Franciaországban az Egyke, sőt a Semmike, hogy elképzelhessük, mennyit nyerhetne Franciaország a négy gyermek-rendszerrel is.
De vajon lehet-e arra számítani, amit Lotulle tanár sürgősen követel? Meg lehet-e még téríteni, pusztán prédikációval, a francia nőt? A néhány százezer jómódút, aki egyetlen gyermektől is félti a szépségét, a kényelmét meg az örömeit? És kivált a sok millió szegényt, aki az Egyke kenyerét félti nem csak éppen a negyedik gyermektől, hanem mindjárt a másodiktól is?
Prédikációt, azt már hallottak eleget. És nagyon szép prédikációkat. Vagy egy negyedszázad óta a francia szociológusok, közgazdák, politikusok, bölcselgetők és regényírók semmivel se foglalkoztak annyit, mint ennek a nemzeti veszedelemnek a kérdésével. És ha csak az intelmen meg a bölcs tanácsokon fordult volna meg a dolog, ma a háború ellenére se kellett volna elhangzania a Lotulle tanár vészkiáltásának.
Csakhogy, amilyen sok volt a szép szó, cselekedet olyan kevés történt a végből, hogy másképpen legyen. A gondolkodók kegyesek voltak elismerni, hogy az államnak a törvénytelen anyaságot is többre kell becsülnie, mint a szándékos meddőséget; a regényírók felmagasztalták az anyákat, ezeket a szegény mártírokat, akiket magasztos ösztönük arra hajt, hogy feláldozzák amúgy is rövid fiatalságuk nagyobbik részét és első gyermekük születésének a percétől kezdve - sőt már előbb is - mindennap újra meg újra feláldozzák magukat a gyermekükért, de ennyi volt az egész, ezen az elismerésen kívül semmit se kapott a francia nő, ami arra ösztökélte volna, hogy egy kicsit bátrabban menjen neki az anyaság számtalan kockázatának. A köz - köszönettel vagy e nélkül - szépen elfogadta azt az áldozatot, amelyet az anyák a gyermekükért vállaltak magukra, de hogy ezt a sok áldozatot, amelyek összességéből telik ki a köz java, s mindenekelőtt az, amire a köznek mindig a legnagyobb szüksége van, valami csekély szolgálattal hálálja meg az anyáknak, erről már nem lehetett szó.
- Hja, az államnak - mondták - nincs annyi pénze, hogy az új állampolgárok születését, ápolását és fölnevelését megjutalmazhassa! Szomorú, hogy nincs, de nincs. Néha az állam is úgy van, mint az a könnyelmű ember, aki elköltötte a pénzét a nélkülözhetőre s akinek már nem jut az okvetlenül szükségesre. Aki előteremti azt, ami a vállalkozáshoz vagy akár a hazárdjátékhoz kell, s akinek nem marad házbérre meg arra, hogy a gyerekének cipőt vehessen.
- Hja - mondták - ez így van, mert másképpen nem lehet!
És bíztak a természetben, mely majd csak gondoskodik róla, hogy a nők ezután is szüljenek és ezután is fölneveljék a kicsinyeiket.
Hanem ebben a gondoskodásban a természet egy idő óta olyan lanyhaságot kezd tanúsítani, amely Franciaországban mindinkább megdöbbentővé válik.
Az oldalnyilallás aztán kezdi átláttatni azokkal is, akik ezen a kérdésen eddig csak nevetni tudtak, hogy de bizony jó lesz pénzt teremteni valahonnan arra, hogy kedvezést lehessen adni a családoknak, hogy meg lehessen jutalmazni a gyermek születését, ápolását és fölnevelését, hogy különösen nagyon meg lehessen jutalmazni a negyedik gyermeket, annyira, hogy a szegény ember előtt a negyedik gyermek kívánatosnak, csábítónak tűnjék fel.
És miért is ne lehetne megadóztatni az anyák javára azokat a nőket, akik szántszándékkal meddők, akik nem maradtak leányok, de mégsem akarnak gyermeket, mert sokáig akarják megőrizni a fiatalságukat, mert élni, örülni, mulatni akarnak? Ha az anyák a közzel szemben csak kötelességet teljesítenek, akkor illő, hogy emezek, akik kényelemszeretetből kivonják magukat a kötelességteljesítés alól, váltságot fizessenek azért, ha kivételek akarnak lenni. Ha az a férfi, aki nem katonáskodik, hadmentességi adót fizet, miért ne volnának két külön csoportba sorozhatók az asszonyok is, akik közül az egyik maga varr a kis fiainak nadrágot vagy órákig hurcolgatja, csitítgatja a beteg kis gyermekét, amíg a másik bálból bálba táncol?