Háborús jegyzetek: A hajnal halovány keze
| Háborús jegyzetek: A hajnal halovány keze szerző: Ambrus Zoltán |
Akkortájt, amikor az oroszok Toporouc és Rarance mellett még meg nem roppant vehemenciával erőszakolták a frontáttörést, X. Y., aki naponta mindössze két órát szánhat rá a reggel, délben, délután és este megjelenő újságok elolvasására - akadnak ilyenek a kávéházak fővárosában is - kezébe veszi a kedves hírlapját, mert nagyon szeretné tudni, hogy mi történt Csernovic közelében és tudnivágyását a hivatalos jelentés harmadfél sora csak igen kevéssé elégíti ki. Notabene, nem az érdekli, hogy micsoda érdekes apróságokat látott, hallott vagy tudott meg a haditudósító a front közelében. Arról, hogy ebben a harctéri Kleinmalereiben gyönyörködjék, már régen lemondott, mert, úgyse tudná elhatárolni, mit válasszon ki elolvasásra az effajta cikkek özönéből, - mert, valamennyit akkor se olvashatná el, ha kora reggeltől késő estig folyton ezeket bújná, - és mert ezek a nagy eseményekről úgysem igen tájékoztatnák. Tudósítást keres és már megtanulta, hogy a hangulatfestő cikkektől a tudósítást legelső pillantásra is könnyű megkülönböztetnie arról, hogy az eseményekről referáló cikkek homlokán ott pompázik a sajtóhadiszállás jóváhagyásának feltűnő jelzése. Megkeresi tehát a tudósítást, végig olvassa a kéthasábos cikket és ilyen szép sorokat talál benne:
- Amikor aztán a hajnal halovány kezével felemeli az éjszaka sötét leplét... az oroszok előre özönlöttek, sűrű tömegben, mint a tenger hullámai... A halottak a sebesültek vérvörös szőnyege terül el a rohamoszlopok előtt és ők mégis - Isten tudja, milyen démon kergeti őket! - követik a halál vívását...
- Milyen költői! - mondja magában X. Y., de mikor a cikknek végére ér, át kell látnia, hogy ebből se tudott meg többet, mint a hivatalos jelentés harmadfél sorából.
És akármilyen kis időt töltött el azzal, hogy a kéthasábos cikket végig olvasta, ezt a kis időt is sajnálja:
- "Amikor aztán a hajnal halovány kezével felemeli az éjszaka sötét leplét", ez semmivel se jelent többet, mint: "hajnalban", ez magyarul így van: "hajnalban"... Mért mondja hát tizenkét szóval azt, amit egy szóval is meg lehet mondani?!... akkor, amikor én sietek!... amikor alig várom, hogy megtudjak valamit, amit végül nem tudok meg!... Mért szól hozzám az antik tragédiák híradóinak érzéskavargató, jajgatást követelő stílusában, ha nincsen semmi jelentenivalója, mikor a fiamért vagy az öcsémért való aggodalom azt kívántatja velem, hogy minél hamarabb tudjam meg, mi történt ott?... jól, legjobban vagy rosszul végződött-e a csata?... mikor tehát a telegram rövidségével fogalmazott beszédet óhajtanám hallani?! Mért ez a hömpölygő szóáradat, mikor semmi olyat nem jelent, amit még nem tudok?!
És szinte bosszankodik azon, ami eleinte tetszett neki, hogy tudniillik a haditudósító egy kis költészetet csempészett az utcán rohanvást olvasók elé, még nem ismert hírek közlése helyett.
Pedig véletlenül olyan haditudósítót olvasott, aki a legjobbak közül való, aki sokat lát, nem szokta elvetni a sulykot, éles szemű és mértéktartó szavú, akinek az írói tehetsége is kétségtelen, s aki nem tehet róla, ha nem jelenthet többet, mint amennyi történt vagy amennyit módjában van hírül adnia.
Hát még amikor olyan haditudósítás kerül eléje, amely csupa szópazarlás és amelyben a legelavultabb költői floskulusok helyettesítik a friss híreket!
- Nem lehet mindenki püspök és még püspök is kevés van, aki ráér egész nap újságot olvasni! - dohog ilyenkor X. Y. - Mit pazaroltatja velem az időt és ő maga is, mért pazarolja el így, nemcsak az idejét, hanem az írói erejét is?! Szép, szép, amit ír és nem csoda, ha a front közelében a borzalmas dolgok látványa folytonos izgalomban tartja, nem csoda, hogy ott még a kalmár is költővé válik és abból, aki már előbb is költő volt, a sok megrázó dolog láttán az érzések áradata sűrűn zuhogó szavakban tör ki. De szép hasonlatai versbe kívánkoznak és olyankor, amikor nincs jelentenivalója, megfékezhetné magában, ha nem is a költőt, legalább a szónokot.
X. Y.-nak nincs mindenben igaza, amint nincs senkinek, aki idegeskedik. De valamicskét el lehet fogadni abból, amit most már sokfelé panaszolgat, mind több visszhangot keltve.
Talán csakugyan rövidebbre lehetne fogni a harctéri tudósításokat, akkor is, ha ez csak sok költői szépség feláldozása árán történhetnék meg.
Ami költői és szép, az mindenesetre költői és szép marad a haditudósításban is. De amikor a költői szépség a harctéri jelentésből magát a tudósítást szorítja ki, akkor már a költői szépség nincs a maga helyén, és a sok cicoma, amely itt csak fölöslegesnek, haszontalannak, elpazaroltnak tűnhetik fel, még kirívóbbá teszi azt a kárt, hogy az újságíróban a költő nyakára nőhetett a haditudósítónak. A célszerűség minden cselekedetnek alaptörvénye. Az írásmű is cselekedett, és az a cicoma, mely ezt megakadályozza abban, hogy céljának megfelelhessen, nem ékítés, hanem cafrang.
Már csak azért is ajánlatos volna a haditudósítást szűkebb térre szorítani s a haditudósítót a szópazarlástól meg az emfatikus hang használatától elszoktatni, mert most már nem lehet feladata permanenciában tartani az izgalmat. A hadviselő országokban ma semmi se olyan szükséges, mint a kitartás meg a nyugalom, a haditudósítás pedig, mely meglehetősen hozzászokott a terjengős, hatáskereső, érzéskapargató előadásmódhoz, néha, akarata ellenére, a költői hatásra pályázó bőbeszédűségével - nem egyszer a lelkességéből fakadó, nyilvánvaló túlzásokkal - olyankor is szítja az izgalmat, amikor a legbuzgóbban akar fáradozni az ellenkező irányban.
"Csak röviden!" - mondják a színműírónak, a verselőnek, a hosszadalmasan okoskodónak. Mondhatnák a haditudósítónak is, aki ma sokkal több idegszálat borzolgat, mint amazok.
Pedig valamivel kevesebb izgalom s valamivel több nyugodtság mindenkinek sokat érne, a köznek is. Csak az idegorvosok örülhetnének annak, hogy még nem volt ekkora szüretjük, ha a legelső pácienseik nem ők maguk volnának. És micsoda generáció lesz az, amelynek az élete most csírázik! Az 1936-iki sorozás alighanem siralmas eredménnyel fog járni Európaszerte... ha ugyan akkor még soroznak és nem lesz katona mindenki, akinek mind a két lába vagy mind a két szeme nem hiányzik.