Háborús jegyzetek: A feketekesztyűs kéz
szerző: Ambrus Zoltán
Valaki, aki a közelemben ül, ezt mondja:
- Nem tudok nem gondolni a feketekesztyűs kézre. Pedig nem akarok gondolni rá, ki akarom verni a fejemből. De hiába, újra meg újra megjelenik előttem. Másról beszélünk, hanem egyszerre megint csak azt a villamos kocsit látom és alatta a feketekesztyűs kis kezet. Elhessegetem a szemem elől, újra felém nyúl. Mintha belém akarna kapaszkodni, mintha a torkomba akarna fogózni. Érthetetlen, ugye? Hiszen micsoda csekélység egy tizenhat esztendős leányka élete a háború borzalmaihoz képest?! Húsz hónap óta mennyi szörnyűségről hallottam vagy olvastam! Mennyi rémes sebet, megcsonkulást, betegséget láttam! Néhány nap és ezt is, azt is elfelejtem. A harctéren azok közül, akiket szerettem, sokan estek el, némelyikükre már csak ritkán gondolok. Most is minduntalan aggódnom kell olyanokon, akik a lövőárokban dideregnek, néha megfeledkezem róluk. És ez a feketekesztyűs kis kéz nem akar elereszteni! Miért? Mert, bizonyosan tudom, hogy a háborúban ártatlan vagyok és azt hiszem, azt akarom hinni, hogy más se tehet róla, - hogy ez a háború olyan volt, mint a vulkanikus erupció, - hogy elemi erők okozták, a néplélek mélységeiből feltörő elemi erők - ami ellen semmit se lehet tenni. De nem tudom, ártatlan vagyok-e abban is, hogy ennek a feketekesztyűs kis kéznek egyszerre örökre vége, sőt úgy érzem, mindnyájunk bűnös mulasztása okozta, hogy ez a feketekesztyűs kis kéz nem integethet többé egy hosszú élet örömei felé. Ne tessék ellentmondani, tudom, mit akar mondani! Tudom, a haladás! A közlés gyorsaságának szüksége, a nagyváros, a forgalom, a közönség fegyelmezetlensége, a vigyázatlanság! Tudom, hogy senki se hibás, hogy mindig az volt a hibás, akit eltiportak, jobban kell vigyázni, nagyvárosban meg kell tanulni a gyalogjárás törvényeit, s a többi, tudom, hogy a szerencsétlenség: szükségszerű százalék. Ismerem azt az új filozófiát, melynek tanulsága ugyanaz, mint a régi fatalizmusé, hogy: sohase erőlködjünk, maradjon minden csak úgy, ahogy van, mert hiszen ami történt, azért történt úgy, mert ezer meg ezer ok közrejátszásából másképpen nem történhetett. Csakhogy bennem valami azt mondja: - És nem, nem, nem! Nem igaz! Mert a balesetek és szerencsétlenségek szükségszerű százalékát e nélkül a fatalisztikus megnyugvás nélkül a tizedére lehetne csökkenteni! Ha összefognánk azok, akik ezt érezzük, ha szívesen fáradoznánk és - önzetlenül - szívesen vállalnánk minden kellemetlenséget, minden küzdelmet, ha nem nyugodnánk addig, amíg el nem értük, amit helyesnek tartunk, akkor, igenis, másképpen lehetne. Például, amikor meg kell tanulnunk, hogy a köz érdekében a személyes szabadságot is szépen meg lehet nyirbálni, csak éppen az az egy szabadság volna nenyúljhozzám, hogy a fegyelmezetlenség héroszai, a még föl nem serdült vagy éppen hogy fölserdült, papagájszínű ruhákban pompázó vagy másféle vad fickók kerékpárjukon a legeszeveszettebben száguldozhassák be a főváros utcáit, ott is, ahol a forgalom a legélénkebb?! Nem lehetne törvénnyé tenni, hogy a főútvonalokon a kerékpár, meg a benzines motor csak áthaladhasson és csak lassan haladhasson át?! A világrendnek olyan, az emberi élet értékét is elsöprő érdeke, hogy a tíz koronát kölcsönkérő levél vagy a sorsjegyárus reklámja egy negyedórával korábban jusson el hozzám? Vagy, hogy mást mondjak, a "Jaj, háború van!" bűvös szava egyszerre föloldozta a most főképpen gyámkodással - és nem különösen eredményes gyámkodással - foglalkozó rendőrséget attól a kötelezettségtől, hogy egy kicsit a közlekedésre is ügyeljen - ami másutt a rendőrség egyik főfoglalkozása s aminek a szükségét már nálunk is kegyeskedtek elismerni? Tudom, tudom, hogy nálunk sohase volt elég rendőr és most kevesebb van, mint valaha, hogy máskor kétszerannyi kellett volna és most háromszor annyi kellene. Tudom, hogy nálunk semmire sincs pénz, ami okvetetlenül szükséges, hogy új rendőrsisakra vagy új középületekre van pénz, de hogy több rendőr legyen, arra nincs, mindezt tudom, a többit is, amivel el szokták hallgattatni a sokaságnak olykor fel-feltámadó lelkiismeretét, és ha egy kicsit kikiabáltam magamat, én is csak úgy megnyugszom, mint más, de érzem, hogy ez a bölcs megnyugvás tulajdonképpen bűnös mulasztás!
Végre megszólalhatok, és elkezdem felsorolni azokat az ismeretes ész-okokat, amelyek tönkresilányítják az ilyen handabandázást. De egyszerre elhallgatok, mert mintha magam is látnám a feketekesztyűs kis kezet, amelyet nem láttam soha... és többé nem hiszek az ész-okaimban.