Háborús jegyzetek: „Szent egoizmus"
szerző: Ambrus Zoltán
Ha nem is bizonyos mindaz, amit a mi lapjaink az olaszországi eseményekről írtak, nyilvánvaló, hogy az olasz nép a maga egészében nem akarta a háborút és hogy az a hetvenöt főnyi kisebbség, mely az olyan képviselőházban a háború ellen szavazott, Olaszország népességének tulajdonképpen a nagy többségét reprezentálta. Mi bénította meg ezt a nagy többséget? Micsoda erő kényszerítette ki, hogy a terror előtt azoknak a millióknak is meg kellett hajolniok, akik titokban a békéért imádkoztak? Kit vagy kiket terhel a felelősség azért, hogy Olaszország, noha az egyszerű békességben maradásért olyan területgyarapodáshoz juthatott volna, amilyenről egy évvel ezelőtt még a legszájasabb irredentisták sem álmodoztak, minden igaz ok nélkül a vérontást választotta s megindította a világtörténelem leggyalázatosabb háborúját? Kik erőszakolták ki, hogy Itália elkövethette azt a gaztettet, amelyet nem csak a tisztességérzés tart utálatos becstelenségnek, hanem még a csupán zsiványbecsületet ismerő haramiák is a legnagyobb aljasságnak szoktak bélyegezni?!... azt a gaztettet, hogy Olaszország bajtársát, Frigyesét, barátját, aki lekötelezte, akitől segítséget és hasznot fogadott el a szövetséges hűség ígéretéért: a legnagyobb erőpróba idején, a vélt veszedelem pillanatában hátba támadta, a nagyon kérdéses több haszonért?! Kinek vagy kiknek az akarata volt, hogy akkor, amikor maguk a hadviselők sem láthatják mély megilletődés nélkül, messzebbről pedig a semlegesek csak borzadozva nézhetik a háború rettenetességét, Olaszország háborúba kergesse békességet könyörgő munkásait, kereskedőit, iparosait, csak azért, hogy a zavarosban halászhasson?! Ki vagy mi tette, hogy amit joggal mondott valaki az eddig elkövetett bűnök és embertelenségek Csimborasszójának, ennek a szörnyűségnek éppen a húszadik században kellett megtörténnie?! Ki vagy mi a főbűnös ebben a szörnyűségben? A megrontott tömeglélek, a kiszabadított démoni erő, melynek a bűvészinas nem tud parancsolni többé? A korrupt demagógia, az a képmutató gonoszság, amely - hogy a maga önző céljait elérhesse s a maga silány hasznát zsebrevághassa - a naivitást álnokul megtévesztő jelszavakat hangoztatva és a haza érdekéről hazudozva eladja a megcsaltak életét, hogy a bőrük árán szőlőcskét vásárolhasson magának? A hangzatos jelszóval bármi bolondságba mindig beugratható diákság?... az örök kiskorúság, a testi-lelki gyöngeség éretlenségével, oktalanságával mindig együtt járó féktelenkedő hajlam, a részeg indulat, amely szívesen ugrik át minden meggondoláson, hogy megvadult bika módjára taposhasson le mindent, amit az útjában talál, csak azért, mert vörös posztót látott? Mindez, bizonyára szükséges volt hozzá, hogy a nehezen elképzelhető mégis megtörténhessék; ez mind okvetlenül részese annak, hogy a hihetetlen valóra válhatott. De ki volt a főbűnös, vagy - ha többen voltak a vezetők - ezen a címen kiket fog pellengérre állítani a történelem?
Világos, hogy mindenekelőtt az olasz királynak kell felelnie azért a döntésért, melynek az esztelenségénél csak az erkölcstelensége szörnyűségesebb. Ha erősebb lelkű ember ül a trónon, olyan, aki kezdettől fogva hallani sem akar ilyen "intervenció"-ról és akit szerencsétlenül megválasztott tanácsosai a "háború vagy forradalom" alternatívájával sem riaszthattak volna meg: akkor nincs ilyen olasz háború (és forradalom se tört volna ki). De ez a díszgúnyás, gyönge emberke, akire még a montenegrói feleség sopánkodása is hathatott - mert csak ez magyarázza meg, ha Olaszország csakugyan küld segítő csapatokat Montenegróba - ha elsőrendű vádlottja is ennek a gyalázatosságnak, nem a főbűnöse. Soha se moshatja le magáról annak ódiumát, hogy hozzájárult Olaszország legszégyenletesebb cselekedetéhez, noha ezt megakadályozhatta volna; de a perfídiák történetében is páratlan hitszegésnek, mely egyszersmind lelkiismeretlen merénylet a tulajdon népe ellen, nem ő volt az értelmi szerzője. Botor volt - mert azokra hallgatott, akik a szégyenbe vezették - szószegő volt és gyáva, de az az egy mentsége megvan, hogy a galádságot nem ő eszelte ki. Meglehet, sokáig ellenezte is; meglehet, részben neki lehet tulajdonítani, hogy csak most történt meg és nem hónapokkal korábban; de végre is megrémült a - nagyobb részt csak színlelt és inszcenált, de kisebb részt hamisítatlan - tömegőrülettől, melyet tanácsadói alighanem tízszeresnek tüntettek fel előtte s a díszruhájában lötyögő kis semmit az események magukkal sodorták.
Ki vezette hát ide Olaszországot? Amilyen nyilvánvaló, hogy a felbujtó: az angol diplomácia, az angol ravaszság, az angol mindent ígérgetés és az angol arany volt, olyan könnyen kimutatható, hogy a háborút követelő mozgalom olaszországi spiritus rector-a, az olasz háború értelmi szerzője és megindítója: az angol anyától lett Sonnino Sidney báró. Mellette a jó ideig ingadozó Salandra csak Bertrand a vezető Robert Macaire mellett. Sonnino toborozta az egész háborús pártot, kezdve a megvásárolható sajtón és a megvásárolható csőcseléken. Ő adta ki a jelszót, ő játszotta ki a lelkiismeretesek sokasága ellen a politika kalandorait, ő szólaltatta meg a pénzen szerződtetett mű-hazafiak mű-dühét, amelynek meg kellett szülnie a tömeg-őrületet, a százezrek megkótyagosodását, ő rendezte a háborút követelő tüntetéseket és zavargásokat, ő volt az, aki a kormányhatalmat a terror szolgálatába állította, ő ijesztgette a királyt és ő hitette el azokkal, akik könnyen vezethetők az orruknál fogva, hogy az olasz beavatkozás az olaszok gazdasági életét is erősen sújtó világháborúnak a hamaros végét jelenti. A szeme mindenütt ott volt, mint a jó gazdáé. "Ez az én háborúm!" - mondhatta, több joggal, mint Izvolszkij.
Ebben az országbolondításban főmunkatársa - tehát társa a felelősségben a történelem előtt - a tömegőrület terjesztésének és kormányzásának fő impresszáriója: az a Gabriele D'Annunzio, akinek a nevét bizarr viselkedése, botrányai, pózai, reklámvadászata, hitelezői és bombasztjai sokkal ismertebbé tették, mint az a kis tehetség, mely egyik-másik regényében megnyilatkozott.
"Micsoda megbecsülése az irodalomnak - mondták -, ahol az író, pusztán annak erejénél fogva, hogy író, vezető szerephez juthat ott, ahol a nép sorsát intézik!" Inkább azt kellene mondani: "Micsoda megalázása az irodalomnak, ahol a híres írót is meg lehet vásárolni, hogy segédje legyen a néprontónak, ügynöke az országvásárlásnak, eszköze annak a lelkiismeretlenségnek, mely a százezreket a halálba hajtja!" Mert, ha kiderülhet, hogy Sonninoban a paralízis dolgozott akkor, amikor Olaszországot ebbe a szégyenletes esztelenségbe vitte, a D'Annunzio néven író Rapagnetta úr élete sokkal inkább nyitott könyv, semhogy az ő cselekedeteinek a motorai felől kétségeink maradhatnának.
Régente az író ott kezdődött, ha az emberiesség katonájának állott be. Ha a Seneca elvét vallotta: Homo res sacra homini. Ha az emberszeretetet hirdette, ha a hatalmasokkal szemben a gyöngék, az elnyomottak, a szegények, az elhagyottak, a halálba vonszoltak mellett kardoskodott, ha a lovagkor alakjaiéhoz hasonló szent önzetlenséggel a humanitás ügyét védelmezte, a gyermekeket, mint Dickens, a szegényeket, mint Dosztojevszkij, az ártatlanul üldözöttet, mint Voltaire, a fojtogatott igazságot, mint Zola stb. - az embert, az emberi életet. Ma D'Annunzio az őrület háborújának, a lelkiismeretlen tömeggyilkolásnak, a megtévesztettek harcba kergetésének pénzért dolgozó verbunkosa.
Az olasz szocialistáknak büszkeségük lehet és emlékezetes dicsőségük, hogy férfiakul állották meg helyöket az őrültséggé vált moral insanity terrorjával szemben. Az újságírásnak is dicsősége, hogy sok korrupt, angol és francia zsoldon élő olasz lap mellett találkozott egy olyan olasz lap is (az Avanti), mely minden fenyegetéssel és minden terrorral szemben napról-napra el merte mondani, amit a lelkiismerete parancsolt, pedig mintha a pokol minden felszabadított ördöge rátámadt volna a válságos napokban. Az irodalomnak azonban nem dicsősége és az írók nem lehetnek büszkék rá, hogy az olasz írók között akadt egy D'Annunzio, aki honfitársainak százezreit kergette bele a háború borzalmaiba, provízióért, aranyért, ha olyan sokért is, amennyi D'Annunzionak már nem "csak cigarettára elég".