Háborús jegyzetek: „Margaret Schiller"
| Háborús jegyzetek: „Margaret Schiller" szerző: Ambrus Zoltán |
Hall Caine, az eddig kivételesen népszerű angol regényíró, nagy bajba jutott. New Yorkban színdarabot adatott elő, mely kivált azzal keltett feltűnést, hogy hősnője, bár német leány, igen szimpatikus teremtés. A jó amerikaiak, semleges objektivitásukban, siettek Hall Cainet Angliában feljelenteni s a divatos írónak mentegetőznie kellett. Azt bizonyítgatta, hogy "Margaret Schiller" nem németbarát darab, sőt ellenkezőleg, de míg ezt vitatta, a következő érdekes vallomással állott elő: Gyűlöli a német politikát és filozófiát, de nem gyűlöli a német népet, mert sokáig élt Németországban és gyakran nyílt alkalma, bepillantania a német otthon intimitásaiba. Azért lehetetlen volt részvétet nem éreznie, amikor Angliában minden németet internáltak, nem csak a kémeket, hanem ártatlanokat is. A Man szigethez olyan közel lakik, hogy majdnem oda lát s ezen a szigeten tizenötezer német él barakkokban, siralmas viszonyok között. "Ezek közt - folytatta - kifogástalan múltú, eszes, művelt, nemes lelkű emberek is vannak, akik eddig a barátaim közé tartoztak. Akármennyire gyűlölöm is ezt a háborút, amelyről azt hiszem, hogy Németország idézte elő, mégis részvétet kell éreznem azok iránt, akikkel nemrégen még kezet szorítottam s akik ártatlanok abban, hogy honfitársaim közül most annyian véreznek."
Hall Caine tehát csak hiszi, hogy a háborút Németország idézte elő. Ha nem felejtjük el, hogy e felől rövid idővel ezelőtt még a legcsekélyebb kétség sem volt az entente-országokban, a világszerte ismert és hazafiasságát bizonyítgató írónak ebben a nyilatkozatában az angolországi műveltek gondolkodásának nevezetes fordulatát kell üdvözölnünk. Le Bon, a kitűnő s európai hírű francia tudós, akinek a Tömegek lélektanáról írt könyvét mindenki ismeri, még tovább ment, mint Hall Caine. Szerinte kétségtelen, hogy Németország nem akart háborút kezdeni, s hogy nem Vilmos császáron múlt, ha a békét nem lehetett tovább megőrizni. Mint Andrássy Gyula gróf, Le Bon is abban a véleményben van, hogy a háborúért nem Németország és nem Anglia felelős, hanem csakis Oroszország, és Le Bon a diplomáciai iratokból hosszasan bizonyítgatta, hogy a háborút az oroszok kormánya akarta.
Egy esztendővel ezelőtt még elképzelhetetlen volt, hogy francia és angol előkelőségek úgy nyilatkozhassanak, mint mostanában Gustave Le Bon és Hall Caine. Ha ehhez hozzászámítjuk, hogy milyen más hangon beszélnek most a háború céljáról az entente kormányférfiai, hogy miképpen nyilatkozik Loreburn lord, a volt lordkancellár, "a háború becsületes befejezéséről" és hogy mi mindent mondhat el Brison meg Raffin-Dugens a francia képviselőházban, annak ellenére, hogy a harc minden fronton gyilkosabb, mint valaha, úgy tűnik fel, mintha az a tisztábban látás, amely nélkül a béke még sokáig nem remélhető, már kezdene fölébe kerekedni az elvakultságnak, mintha a béke napja, valahol a messzeségben, mégis csak derengeni kezdene.