Háborús jegyzetek: Írók a háborúban
szerző: Ambrus Zoltán
A francia hadvezetőség meghívta Rudyard Kiplinget, Wellst meg még egy harmadik angol regényírót, hogy jelenjenek meg a fronton és szemléljék meg a háborút - ahogy a hoppmesterek meghívják a polgári előkelőségeket is a théâtre paré-ra - vagy ahogy Reinhardt is mindig megszokta hívni a külföldi színházi rókákat, amikor a legfinnyásabbik közönsége számára épült színházában valami különös színpadi csemegét mutat be... Kipling már meg is érkezett a frontra, a másik kettőt várják.
De ott sürögnek a fronton - nem mint haditudósítók, nem is mint harcosok, hanem mint előkelő nézők - a Ganghoferek és a Björn Björnsonok is, Sven Hedin, Mereskovszkij stb... D'Annunzio pedig repülőgépen szárnyal fel a fellegekbe, hogy közelebbről láthassa a háborút és megírhassa, miképpen hullanak halomra honfitársai odalenn, a földön.
Úgy látszik azonban, még mindegyik fronton keveslik ezeket az előkelő megfigyelőket, mert nemcsak az entente országaiban, hanem Németországban, Ausztriában és nálunk is nagy népszerűsége van annak az ötletnek, mely így vagy ilyenformán szokott megnyilatkozni:
- Ha már ránk szakadt a háború borzalma, ne szalasszuk el, ami kis tanulságot, mondhatni: hasznot szerezhetünk az egész világ bajából. Alkalmat kell adni az íróknak, hogy megnézhessék és majdan megírhassák, milyen a háború közelről, hadd olvassák ezt a jövő emberei okulással és hadd menjen el a kedvük a háborúzástól... vagy, ha ez nem remélhető... apáik vitézségén lelkesedve, hadd merítsenek példát a mi időnk dicsőségéből.
Akármilyen népszerű és tetszetős is ez az ötlet, szó fér hozzá, hogy lehet-e olyan eredménye, amit sokan várnak tőle?
Ha az író tehetséget érez magában arra, hogy harctéri tudósításokkal szolgálja az újságírást, bizonyára hasznos munkát végezhet, amely írói erejének és dicsőségére válhat. És minden országban találkozott akárhány író, aki - bár előbb soha se írt tudósítást - mióta a háború kitört, ezen a téren is csak úgy vagy még jobban megállja, helyét, mint bármelyik hivatásos újságíró. Ha a másik író, aki harcol, a pihenés óráiban akár naplójába, akár a nyilvánosság számára feljegyzi az impresszióit, ez a legtermészetesebb dolog a világon és az az írásmű, amelyik így keletkezik, amilyen tanulságos, olyan értékes is lehet. És a harcoló írók közül sokan, akár azt jegyezték fel, mi történt velük vagy körülöttük csata közben, akár azt részletezték, milyen volt harctéri életük a pihenés óráiban, akár arról számoltak be, mik voltak nevezetesebb élményeik s mi hatott rájuk erősebben, szép, néha kevés szóval is sokat mondó dolgokat írtak, amelyek nekünk is, a jövő embereinek is érdekes képeket adnak arról, amit ők a háborúban láttak. De azok az írók, akik nem harcolnak és nem írnak harctéri tudósítást, hanem csak azért utaznak a főhadiszállásra, hogy mint meghívottak nagyszerű és többé soha sem látható látványosságokat nézzenek végig... mit keresnek a fronton?
A fronton, ez itt azt jelenti, hogy, a front mögött. Ahol, mint elsőrangú megfigyelők és elsőrangú fogalmazók, kukkere át nézik a háborút s közben nagyrangú tisztek magyarázatait hallgatják, a dirigálókét. Ahol a tábori látcsőben nagy füstöt látnak s ebben a füstben pici élőlények mozgolódását. Ahol a háború gigantikusságából leginkább azt érzékelhetik, hogy olyan dörgedelmeket hallanak, amilyenekről még nem volt fogalmuk.
Azt várni tőlük, hogy nézzék végig, miképpen csinálják a katonák a történelmet és annak alapján, amit a maguk szemével láttak, majd írják meg a világháború históriáját - ez csak csalódással járhat. Ha a nagyszerű látványossághoz meghívott előkelő íróban meg is van az az erő, hogy látni tud ott, ahol a közönséges halandó szeme semmit se vesz észre, és ha ahhoz, hogy a látottakat megfesthesse, több szín is van a palettáján, mint amennyivel a harctér sok krónikása rendelkezik, ez a feladat nagyon is meghaladja erejét. A történelem-csinálás egyszerre több szintéren történik és nem azon az egyen, amelynek ő csak egyik zugát láthatja, messziről, itt is, a sok fától nem láthatja magát az erdőt. E háború históriájának a megírásához sokkal több kell, mint amennyit a Kiplingeknek harctéri kirándulásaik alkalmával látniuk lehet, akármilyen éles is a szemük, és hogy erre a feladatra ad hoc készültség híján a leginkább méltatott belletrisztikus erő is mennyire elégtelen, már abból is látni, hogy amit a világháború eseményeiről a Ganghoferek eddig közzétettek, legnagyobb részben csak közepes hadi tudósítások.
Vagy azért vendégszerepeljenek ott, ahol a szemlélődésnek és a megfigyelésnek tulajdonképpen semmi keresete, a nagy cselekvők sarkában, hogy jól szemügyre vehessék, miképpen viselkednek a harcban nemzetük fiai és majdan méltóképpen magasztalhassák honfitársaik dicsőségét? E tekintetben a buzgólkodásuk meglehetősen fölösleges. Egy nemzet se felejti el egyhamar, hogy fiai hogyan harcoltak, sokáig egyébről se szól a krónika, csak a hősök vitézségéről. A hadvezetőség jelentése soha se feledkezik meg a derék katonákról, a hadi tudósítások főképpen a hőstettek magasztalásával foglalkoznak, a vitézek viselt dolgainak minden nevezetesebb részletét följegyzi az a sok Anonymus, aki a harctéren naplót ír, és a sebesült vagy a beteg, ha a harctérről hazaérkezik, csak róluk mesélget. Mindehhez a Kiplingek és Rostandok már nem adhatnak hozzá egyebet az elsőrangú fogalmazásnál - és ezért nem kell a frontra fáradniuk, ahol nem hasznosak, csak útban vannak. A harcoló honfitárs dicsőítésére írt panegirikus értéke úgysem attól függ, hogy aprólékos megfigyelés alapján készült-e. Látni már eddig is éppen eleget lehetett látni ebben a háborúban, de Rostandnak a háborúról írt himnuszai és ódái csupa üresség, amelyek még a kifejezés erejével sem tündökölnek, és általában, amit eddig a háborúról a hírességek írtak, a most bágyadtan írogató kiválók leggyöngébb, legfakóbb dolgai közé tartoznak, amelyek soha se juttatták volna szerzőiket ahhoz a világhírhez, amely ma olyan sok sikert és dicsőséget kamatoz nekik.
Impressziót mindenesetre sokat gyűjthetnek a fronton. De hogy ez a személyes gyarapodás az irodalomnak a hasznát is jelentené, már kérdéses. Impresszió dolgában nem szokott megszorulni az, akitől az irodalom még várhat valamit ("csak ki kell nyitni az ablakot s minden egyformán érdekes, amit az ember odakinn lát" - mondta Guy de Maupassant) és az irodalmi mű értéke nem függ sem a tárgy nagy- vagy kisszerűségétől, sem attól, hogy milyen közeli és milyen tüzetes volt az a megfigyelés, amelynek alapján készült. Az irodalom céljánál, alaptermészeténél és eszközeinél fogva a világok harca meg egy kis gyerek fájdalma egyértékű téma és hogy az írói alkotó erőt nem mindig fokozza az élmény vagy a látvány nagyszerűsége, erre tanú, sok elolvashatatlanul unalmas hősköltemény, amelyet világraszóló jelentőségű csatákról írtak olyanok, akik közelről nézték ezeket a csatákat, de szinte bizonyíték az a jelenség is, hogy az irodalom soha se produkált kevesebbet, mint ezekben a nagyszerű időkben, amikor napról-napra fantasztikus dolgok válnak valósággá a fronton kívül is.
Hogy nem az irodalom, hanem mindnyájunk érdekéről van szó? ... és hogy a kitűnő íróknak azért kell megjelenniük a fronton, mert nekik van a legjobb szemük meglátni és ők írhatják meg a legszínesebben, milyen is hát a háború közelről, amely kérdés még sokáig ott fog maradni minden érdeklődésnek a középpontjában? - ez a várakozás már megokoltabb. De attól tarthatunk, hogy még ez is csalódásba fog fúlni. Hogy ezentúl is úgy lesz, ahogy eddig volt. Eddig pedig úgy volt, hogy arról, milyen is hát a háború, ha közelebbről nézzük, azok írták a tanulságos dolgokat, akik maguk is részt vettek a háborúban, akik maguk is harcoltak, és nem azok, akik az élethalálharcot a színházi néző szemével nézték, kukkeren át, páholyból.