Háborús emlék (Detlev von Liliencron)
A nagy tüzek derűs lobogva dobták
Víg fényüket a nyüzsgő sátorokra.
Mi tisztek körbeültük a fatönköt,
S a csillagok alatt ittuk a színbort.
Szavunkat, mely a nyári éjszakában
Suttogva szállt, vagy vígan pattogott,
A szél elkapta, s a táj eltemette.
A muskétások dala szállt: Stra-a-szburg,
Ó, Stra-a-szburg . . . Én éreztem egy kezet,
Mely lágy szeliden a vállamra simult.
Hogy megfordultam, láttam a tanítót,
Kinél tegnap oly szívesen fogadtak
Szálláson, és aki mint megbeszéltük,
Fiatal lányával kijött ma hozzánk.
A lány ifjú, mint almafavirág,
Mely nem hajolt még hajnalok szelében.
A vén tanító mellénk települt,
S míg cimboráim töltöttek neki,
Én a leánykát, hogy kedvére járjak,
A táboron keresztül elvezettem.
Nem szólt, de ajka szótlanul beszélt,
S beszélt nagy, nevető, derűs szeme.
Oly szép volt, ahogy állt a tűz előtt,
S a bíbor szikrák táncoltak köröttünk.
A komoly éj fekete keretéből
Oly élesen kivált karcsú alakja.
Majd lassan, lassan végre visszatértünk,
A hold a fák között játszott bújócskát,
S a távolban a kettőzött előőrs
Táján az erdőn át lövés riasztott.
Mi kéz a kézbe jöttünk,
S félig megállva, félig indulóban
Fejemmel a fejéhez hajoltam,
Éreztem, hogy fiatal ajkai
Felém siettek, s látom még ma is
Sötét szemét csillogni csillagok közt.
Mikor később az apjával tovább ment,
Én ott ültem még társaim között,
És sóvárogva gondoltam reá,
Míg végre bús nótáim elcsitultak.
Hű tiszti szolgám átvitt sátoromba,
S a köpenyemet gyorsan rám vetette.
Azóta már sok földre vitt a sorsom,
De azt az éjt nem feledem soha!