A lap feldolgozottságának foka

Hábador

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Hábador
szerző: Vörösmarty Mihály

      
    Drámai költemény egy felvonásban




SZEMÉLYEK

Horva.

Csupor.

Kendi.

Csilla, ennek leánya.

Zádorág.

Hábador, agg énekes.

Egy bajnok.

Horva hada. Idő : a magyar előkor.



             (HOMONNA VÖLGYE.)

                 H o r v a.
    
Mint mennek öldöklő hadak
Nyugott fenyérek halmain:
Úgy mentek által lelkemen
Az éj setétes álmai.
Oh, Csilla! nem volnál te itt,
Szűz, égszemű leánya Kendinek?
Hazudtak-e álmaim nekem.
Vagy már valólag nem vagy itt?
Hallgass el akkor, csalogány!
Ne zengj siralmas éneket.
Tud Horva is siralmas éneket;
Mert Kendi gyöngye nincsen itt:
Szigetbe kelt a tengerek fiához. ─
Ki lép e völgyből itt elém?
Nem Csilla, a ki bujdosik?
Ő az, de bú van arczain,
S kisírt szemében fájdalom.
Oh égszemű leánya Kendinek!
Miért vagyon bú arczodon,
S kisírt szemedben fájdalom?

             C s i l l a.

Ne kérdd az árvát, oh vitéz!
Nem Kendi lánya Csilla már;
Kendit bilincsen őrzeti
Sziklás üregben Zádorág.

             H o r v a.

Haljon meg érte Zádorág!

            C s i l l a.

Hatalmas ő, nem retteg senkitől.

           H o r v a.

Ha Horva ott lesz, nem hatalmas ő:
Ledől, mint a hegy tölgyei.
Sebet furok be két szemén,
S lelkét halálba burkolom.
Setét lesz a dél fénye is neki,
S rabolni nem nyújt több kezet.

             C s i l l a.

Ah, akkor is még gyász borít
Gyámolt, a kedves jó anyát.
Elvitte messze Szármaszeg lakója.
Ádáz Korondár vitte el.

             H o r v a.

Korondár! a kit álmaim mutattak?
Korondár is haljon meg! hajnalát
Ne lássa többé tengerén.
Ugy veszszen el, mint a tüzes hajó,
Veszszen, mint a ki benne ég.

        C s i l l a.

Bátyámat, mely dicső volt, ösmeréd,
S ah, mint szerettem őtet én!
Azt is Korondár vitte el.

           H o r v a.
Nehéz s nagy a te bánatod.
Dicső leánya Kendinek!
Árván maradtál, mint a téli fa,
Mint a tetőkön nőtt virág.
De veszszen a gyalázat gyermeke,
S ti hírben élők! keljetek,
Haragban és erőben keljetek.
Csattogva menjünk, mint a vad sasok.
Villogva, mint a felhők tűzfia:
Fölverjűk a sziklák urát
Hazája zordon tájain;
Föl a hullámok bérczi köztt
Ádáz Korondár lakhelyét.

                C s i l l a.

Oh, érted volna az nap alkonyát!
Bús hollószárnyon jött az el,
S mint egy halálos fergeteg.
Zúgott ködében a veszély.
Aluttak a vitézek Kendivei,
Hosszú vadászat terhitől,
S én játszva késtem a tetőn.
Midőn az alkony rám borúlt.
Eljött azonban Zádorág,
Kötözve vitte Kendit: öcscse is.
Ádáz Korondár jött vele,
S kötözve vitte Tengemért,
S a bús anyának gyenge karjait.
Láttam vitorlás műszerét,
Mint a halálmadár, repűlt
Setéten a setét habok fölött,
S recsegtek a nagy árboczok.
Nem mertem a haboknak mondani:
Nyeljétek őt el, oh habok!
Mert rajtok ingott Gyámol is;
Nem mertem a szirtnek kiáltani:
Törd össze, oh szirt! műszerét.
Okádj rá gyilkoló tüzet!
Mert ott volt rajta Tengemér.
Üresnek leltem a lakot.
Oh hős! és hozzád bujdosám.
Hogy lássad Csilla könnyeit,
S az elhagyottat el ne hagyd.

            H o r v a.

Vigasztalódjál, gyenge szív!
Még visszatér örömkorod.
Szemedben lelked szép egét
Ne háborítsa földi vész.
Ím, Horva fölkél pártodon,
S egész világgal szembe szállni kész.

      C s u p o r (a haddal).

Hallottuk, Horva! pajzsodat,
S kardot ragadtunk és nyilat.
Hallottuk a lány bús szavát,
S szivünkben fölkelt a harag.
Oh, mondd, vezérek nemzete!
Te mint a felhők tűzfia.
Mink, mint a csattogó sasok,
Menjünk-e Zádorág felé,
Menjünk-e Szármaszeg felé
Ádáz Korondárt rontani?

          H o r v a.

Hallottad, égszemű leány!
Merész Csupornak szózatát?
Dörgő, halálos szózat az.
Mint a nehézkes fellegé.
Szeretlek, mint szemfényemet.
Mint a verőfény a tetőt.
De, ah mosolygó ajkidat
Szép Csilla! rejtsd el addig is,
Mig harczaimból megjövök.
Hídd el Homonna lányait,
S a parton várj meg engemet ;
Zászlót lobogtat majd kezem.
Fehéret, mint a téli domb.
Mint a te kebled halmai.
Most lóra, bajnok! Zádorág
Felé villogjon kardotok.
Zádor sziklái döngjenek.
Hogy hallja s dőljön a gonosz. (El.)

              C s i l l a.

Vihar megy Zádorvár felé :
Éjfél s halál leng szárnyain.
A hős elhagyja a vihart.
S előtte nyargal messzire.
Hová rohantál bajnokom?
Ah, eltünt, mint a szél fia.
Mint a magasba költ madár.
Eredjetek, Homonna lányai!
Fölverni a hegyek vadát;
Nyugtát ne lelje az sehol.
Mint Csilla nyugtát nem leli:
Majd megjön egy hős Kendivel,
S őz borjat lát a tűz fölött.
Én a kézíjat nem vonom.
Megűlök ott a hegy fokán.
Sirással nézvén dél felé;
Ah, a szép zászló dél felől
Nem fog lobogni még soká. (El.)

           ZÁDORVÁR.

         H á b a d o r.

Meghozta Kendit Zádorág.
S bilincsen őrzi gondosan.
Míg a szépségnek bájival
Atyját megváltja a leány.
Ha jó vagy, lánykai oh siess
Atyád bilincsét oldani.
      Én régi jámbor énekes
Hangzó Meótis partiról
Eljöttem Zádorág felé
Boldog menyekzőt dallaní.
Zádor nevelt föl engemet,
Fiát hír nélkül hagyjam-e?
     Oh, Üdvözöllek, Zádorág,
Üdvözlek téged, gyenge szűz.
Csendes Homonna völgyiből!
Úgy jőj, mint a szép esti dal
Könnyű fuvalmak árjain.
Mint a virágok hajnala.
Melly harmatozva száll alá,
S bimbót nyit a kis ágakon.
     Ki nem hallotta Hábadort
Bor köztt hevülten dallani?
Harczot, szerelmet dallok én
Hangzó Meótis partjain.
Dalt mondtam a hab lányinak.
Dalt a vadásznak halmain;
Azok kibuktak nyájasan.
Ez elszalasztá a vadat.
És andalodva hallgatott.
Fölötte megfeledkezett
Az ifju sólyom szárnyiról,
S leszálla dalszót hallani ;
De zengett a vad szirtfok is.
Zengettek a hegy bérczei,
S meghajlott rajtok a cserág.
    Ki nem hallotta Hábadort
Bor közt hevülten dallani 7
Harczot, szerelmet dallok én
Hangzó Meótis partjain.

     HORVA, CSUPOR a haddal.

           C s u p o r.

Haragnak napja jő reád.
Kelj, tornyozott sziklák ura!
Kelj, vagy rád döntjük a falat
Rád dönti Horva a halált.

            H á b a d o r.

Mint partüregnek szélein
Az életoltó fegyverek kovácsa.
Ki zörget Zádor ajtaján?

            C s u p o r.

Sziklák lakója! ébredezz.
Eljöttünk víni Kendiért
Itt vár rád Horva vas keze,
S kapudnak zárát tördeli.

        H á b a d o r.

Veszélyek rabjai menj tova.
Ne verd föl a sziklák urát;
Itt nem virágok termenek:
Kardvas virágzik és nyilak,
S keserű gyümölcsök, a halál.
Oh, Horva! ha kedves életed.
Ne verd föl a sziklák urát.
Menj boldogítóbb ég alá.
Csendes Homonna völgyibe.

           H o r v a.

Hah, eltemetlek, gyáva sziv!
Le onnan a sziklák tetőiről
Ragadjátok le, bajnokim,
S torkába dárdát tömjetek.

            H á b a d o r.

Oh, vég veszélyem nappalai
Kelj, kelj föl, alvó Zádorág!
Vad képű ádáz férfiak
Jöttek temetni Hábadort.

       Z á d o r á g.

Ki jő Homonna völgyiből.
Nyugalmam álmát bontani?
Menj vissza, bajnok jövevény!
Míg Zádorágnak fegyvere
Halál fiává nem teszen.
 
              H o r v a.

Ijeszd igy a nyögő galamb fiát.
Vagy a futamló őzekét :
Horvának dárdával felelj.
Csak dárda hangját érti ő.
Kendit boszulni jöttem én.
Vagy veszsz, vagy Kendit add elő.

          Z á d o r á g.

Kendit mi haszna kérdezed?
Mély szirtüregben fekszik ő.
Nem látogatja napvilág,
Fülét nem éri semmi hang;
De a setétség ott lakik vele.
És a setétség fajzati.
Denevérek s bagolyfiúk.
Borzasztó rémi szárnyakon
Lengnek körüle gyászosan,
S a kormos éjfélt őrizik.
Nem tudja ő, hogy a hajnal hasad.
Hogy fénye játszik a tetőn;
Gyors sólyma gyakran erre csap,
S éjében ő nem tudja azt:
De majd, ha hallja kínjait
Az égszemű leány,
Eljő Homonna völgyiből,
S kiváltja éltét bájain.
Akkor vigadjunk, Horva, majd.
Majd akkor! Addig nem lehet,
Szellő sem éri addig őt,
S te, Horva, innen kelj tova.

            H o r v a.

Tovább Horvának semmi sincs :
Itt éri végét a világ ─
De már elég szó harsogott.
Te, a ki e sziklát lakod.
Gyalázat dölyfös gyermeke!
Tudd: Csilla nem jő Kendiért,
Én jöttem érte s a halál.

            Z á d o r á g

Hát ketten? hah, azt kedvelem.
Hogy a halál is eljöve.
Én majd átadlak itt neki.
Hogy őseidhez rántson el,
S egyen meg a rút föld alatt.

                 H o r v a.

Mikor látok hát készülést.
Te, bő beszédek bajnoka?

        Z á d o r á g.

Nem kell a hősnek készület.
Ha kard világol oldalán.
Ne várd, míg pajzsom érkezik,
Mig a halálos dárda kél;
Itt, itt van a kard, nyugtalan:
Nyeld el, ha kéred harczomat.

          H á b a d o r.

Oh, harczok napja, eljövél!
Üdvözlöm jöttödet,
Mint vad madár az égi háborút.
Mint zúgó tenger a vihart.
Láttátok a ködök fölött
Az erdők fáját ingani?
Úgy ing kőzelgő Zádorág
Fején ijesztő tolluja.

         C s u p o r.

Nem látod a tollat lehullani?
Morvának karja törte le.
Fenn jár csapása, s hirtelen.
Mint gyilkoló ölyv, száll alá.

        H á b a d o r.

Nem retteg attól Zádorág,
Előbbre törtet győztösen.
Peng Horva súlyos fegyvere.
És messze hullnak rongyai.
Szedjétek össze rongyait.
Gyászos Homonna gyermeki!
 
          C s u p o r.

Nem látod, fondor énekes!
Sápadni a sziklák urát?
Így sárgul őszkor a levél,
S ha szellő éri, földre hull —
De melly csapás ez! hangosan
Kipendűl Horva fegyvere.
Hová lett kardod, oh vezér?
Fuss el, ne várd meg a halált.

          H á b a d o r.

Szép a csatában Zádorág,
S erős, mint a nagy vártető
Sziklás vadonnak ormain.
De Horva felleg, mellyet a
Szelek játéka messze hajt.
Mely gőzzé olvad a napon.

            C s u p o r.

Nem! a hős még nem csügged el.
Mint a nyomott ág, újólag
S hatalmasabban kél elő.
Buzgányt ragad most kard helyett,
Tört kardja messze peng le;
De a nagy vasgomb nem törik.
Emészti ellensége tagjait.
Mint nagy fejű vad a juhot.
Mint hulló szirt a sík jeget.

        H á b a d o r.

Hová hanyatlol, Zádorág?
Ah, hát én gyászra jöttem el!

           C s u p o r.

Ím, Horva sújt, és tántorog
A sziklavári durva hős.
 
        H á b a d o r.

Jaj agg fejednek, Hábador!

        C s u p o r.

És ismét sújt, és Zádorág,
Mint puszta csarnok a hegyen,
Mint tornyos szikla, összedől.
Dicsőség égjen éleden.
Oh, Horva győztös fegyvere!

        H o r v a.

Ledőlt a dölyfös Zádorág,
Nyissátok Kendi zárait.
Az, a ki őtet üldözé.
Temetlen itt hadd veszszen el,
S ne lelje sírját gyermeke. ─
Ti, kik várában voltatok.
Fegyverre termett férfiak!
Velem ledulni jőtök el.
Ádáz Korondár lakhelyét.

      K e n d i (vezettetik).

Ki hoz ki éjjelemből engemet?
Kinek karjára dől kezem?
Oh, éjfél fekszik e szemen,
Éjfélnek árnya lelkemen.
Ti jőtök hozzám, gyilkosok?
Oh Gyámol, Csilla, Tengemér!
Vesztemhez el ne jőjetek.
Bús árnyam éjjel megkeres
A puszta dombok ormain.

        H o r v a.

Hajh, gyásznak napjai hős öreg,
Így kell-e látnom képedet?
Setét az, mint viharban a tetők,
Mint a tengerzaj éjjele.
Por üli tisztes fürtödet.
És a pók végig szőtte arczidon
Féregvadászó szálait.
Hajolj karomra, apja kedvesemnek!
Én, Horva, jöttem értted el.
Szabaddá lettél általam,
S halál fiává Zádorág.

         K e n d i.

Halál fiává Zádorág?
Oh, én nem látom vérzeni.
De bár sebéből tenger folyjon el.
Én többé meg nem látom azt.
Hol vannak Csilla, Tengemér?
Hol késik Gyámol sorsosom
Elhűlt ölembe hajlani ?

          H o r v a .

Nyugtasd meg égő lelkedet.
Én Szármaszegbe elmegyek
Megvíni Gyámolt, Tengemért,
S Csillát Homonna völgyiben
Épen találják karjaid.

              K e n d i.

S csak őt találják karjaim?
Hajh! késő vendég a halál.
Nem jött el érttem, míg erős
Dárdával vártam a csatán.
Kikerülte izmos ifjúságomat,
S remegve tért el másfelé.
Akkor gúnyolva híttam őt ;
Most éji tolvajként jön el,
S kilopja fájó lelkemet.
De menj el, Horva! menj dicsőn
A hír s szerencse szárnyain.
Kedvezzen ég, föld s a habok.
Szelek ne bántsák útadat.
Erőd legyen, mint a dúló sasé,
Mint a megindult tengeré.
Engem Homonna völgyibe
Vezessetek le, bajnokim!
Én ott találok nyughelyet.
Oh Csilla, kedves magzatom!
Ott fogsz te ülni síromon.
Majd kérdik a bércz ifjai:
Kit gyászol a szép bús leány?
Kiért omolnak könnyei ?
„Nem egy szép ifju bajnokért.
Nem a lehullott kedvesért,
De a megaggott Kendiért,
Érette folynak könnyeim.”

          H o r v a.

Oh, a szép könnyek sírodon
Nem fognak folyni még soká!
Menj jobb reménynyel, és pihenj
Szép Csilla karján addig is.
Míg harczaimból megjövök.
Mondd meg, ha kérdez a leány.
Hogy Horva elment messzire
Széllel, habokkal küzdeni.
De Horva életének a
Szél és hab nem fog ártani.
Csak Csilla hozzá hű legyen ;
Kerülje a hegyek vadát,
A puszta bérczek ifjait.
Ki retteg a csaták zugásitól?
Ki a halálnak mérgitől?
Nem! Horva attól nem remeg.
Csak tőled. Csilla, haj! nagyon.
Tőled s bajodtól retteg ő. ─
De talpra, bajnok! zengjen a
Kürtnek, paizsnak érczszava.
Tengerre keljen, a ki hős,
Tengerre híja Horva őt.

         H á b a d o r.

Ah, mind ezek köztt csak magad
Vesznél-e könnyezetlen, Zádorág?
S én, a ki nászra jöttem el.
Holtodnál némán álljak-e?
Oh, jajdulj kobzom! zúgjatok
Ti puszta várnak bérczei!
Itt fekszik halva Zádorág,
S a hírnek napja sírba száll.
Zendüljetek meg, völgyek és hegyek!
Te is szélvész! ordítsd el messzire:
Hogy Zádorágnak sírja nyílt,
S a hírnek napját elnyeli.

            H o r v a.

Ki az, ki a szégyen fiának is
Dicsérő sírdalt énekel?
S a szélvészt, völgyet és hegyet
Gonosz nevével zengeti?
Ki az? Csupor! menj, verd el őt.
Törd össze bűnös hangszerét.
És a tengerbe szórd tova.
Most el, vitézek! fenn lobog
Szárnyas vitorlánk árboczán.
El a szigetbe! a ki hős,
Kövesse Horvát fegyvere. (El.)
 
          H á b a d o r.

Kergessen a halálnak ostora
Kevélység rabja, tégedet,
Dühös szélvészek űzzenek,
S ne hagyják érni révedet.
Ugassanak meg a szirt öblei,
S midőn előlök futva fut hajód,
A csillagok ne hintsenek sugárt.
De égj meg, égjen alattad a hab is.
Hogy el ne oltsa lángodat. ─
Gyalázat! a vén Hábadort
Ki fogja megbecsűlni még?
Átok, halál, átok; halál reád.
Hol zengjen még ezentúl énekem,
Ha itt nem, itt, e gyászhelyen? ─
De megvan. Itt egy elveszett
Kézíj hever, s húrján szárnyas nyila,
Elhagyva, mint a sánta vad,
Megvetve, mint te, Hábador.
Hah! ez legyen most lantom, ez
Kisérje bánatomnak hangjait.
Nem harczot és szerelmet dallok én.
Nem! a halálnak mondok éneket.
Szörnyűt, hogy hangja sírokat repeszszen,
S az élet kedvét porba ássa el.
     Homonna! te meg fogsz engem hallani.
Még csendesek fenyéred, völgyeid;
De megpendítem bennök húromat,
S kieresztem a haragnak mennykövét,
Hogy elmenjen, s megüsse tölgyedet,
Azt a büszkét, ki híremben megölt.
Hah! majd esésétől fog zengeni
A csendnek völgye, s széltiben
Viharrá gyűlnek bennök a jajok,
S égő folyammá könnyeik.

     (H O M O N N A V Ö L G Y E.)

               C s i l l a.

A puszta tenger szélein
Meddig fog járni Csilla még,
Meddig fog járni hasztalan?
Im, én itt töltöm a napot.
Itt töltöm a nap alkonyát,
S a hajnal ébren ott talál.
Korán lenézve, dombomon.
De ah, szép zászlót dél felől
Nem lát lobogni még szemem.
Ki, oh, ki mondja meg nekem,
E szél hazája merre van?
Nem hajt-e hozzám or hajót.
Nem űz-e tőlem vártat el?
Te tétovázó lenge szél!
Honnan repülsz, örűlhet-e
Vagy sírjon a lány jöttödön?

             H á b a d o r.

Csend völgyei itt mosolygsz tehát,
S öledbe vetted Hábadort?
Eztán a sírnak völgye légy, s neved
Az éjnek, utazónak rettenet.
Teremj halált és bánatot.
Ím, én aratni jöttem el,
Aratni bánatot s halált
S ha e vég munkám elkelend,
Nyugonni száll rá agg fejem. —

   Csillát meglátván.

Ah, szép virágszál! téged is
Halálos sarló metsz-e le?
Te messze néző barna lány,
Szél-vítta fürtöd árnyiban
El, elborít-e téged is
Eskütt boszúmnak fellege?
De úgy van : Zádor háza dőlt.
Most Kendi háza dőljön el,
S a szélvészek, villámok, záporok
Csattogva hordáj ik ormodon.
Süvöltve zúgják völgyeden,
Homonna! Hábador nevét.

          C s i l l a.

A tél havával elborítva,
A nyár hevével mennydörögve,
Kit látok jŐni ott felém?
Haj! nem jó hírek apja az.
Veszélyes, mint a hév jege.
Melly szép tavaszt lel a mezőn,
S telet hagy szörnyű nyomdokán.
De merre fussak? Jaj nekem!
Tekintetétől borzadok.
 
           H á b a d o r.

Ne fuss az ősz elől, leány.
Lássad, kezében nyíl vagyon.
És éles a nyíl és sebes.
Mert neki zúgó szárnya van.
Mint a csapongó sasfinak.
De meg ne rettenj, nemde te,
Te harmat arczu gyenge lány,
Te a vak Kendi lánya vagy?

        C s i l l a.

Oh jaj, mért mondod vaknak őt?

        H á b a d o r.

S nem Horva volt az, a kiért
Epedve csüggél a vizen,
S óhajtva lested a szelet?

          C s i l l a.

Homonna íjas lányai!
Hová szaladjon Csilla most?
Ah, mért hagyott el títeket,
Ez őt halálra üldözi.

          H á b a d o r.

Lásd, Horva szép hős s nagy vitéz;
Eldőlt előtte Zádorág ;
De ál hajóra mért kele?
Most a nagy tenger árjai.
Mint egy nehéz bércz, oszlopul
Feküsznek elszórt csontjain.

          C s i l l a.

Ne ölj meg engem illy korán
Gonosz hírekkel, oh öreg!
Nézd, kék köd úsz a tengeren,
S középen barna: tán hajó.
Tán Horva hajója szegdeli.

           H á b a d o r.

Az csalt szemednek réme csak.

              C s i l l a.

De nézd, mi könnyűden repűl!
Hajó az, barna nagy hajó.
Mint a gyors sólyom, úgy siet
Csillának jó hírt mondani.

                H á b a d o r.

Nem jó hírt jő az mondani,
Az egy setétlő fergeteg.
Jer, a berekben enyhelyed,
Jer, itt ne várd meg a vihart.

            C s i l l a.

Oh, nem setétlő fergeteg.
Hajó az. Szármaszeg felől.
Melly visszahozza hősömet.
Nézzed vitorlás árboczit.
Nézzed kerekded termetét,
S zászlóját nézzed fen elől.
Fehér az, mint a téli domb,
S azt mondta Horva mentekor,
Mint Csilla keble halmai.

          H á b a d o r.

Az egy hattyúnak szárnya volt,
Melly elrepűlt a vész elől,
S csendesb hazában kér tanyát.
Jer! késned immár nem szabad.

             C s i l l a.

Hagyd néznem, oh őszi a hajót,
Csak egy kissé hagyd nézni még!
 
          H á b a d o r.

Nem, e nyílhegyre! nem tovább,
Föl! e tetőkön van helyed.

             C s i l l a.

Ah, nincs hát többé irgalom?
Heverj itt arczom fátyola!
Tán megjön a hős, fölveszen,
S hűséggel hordoz fegyverén.

          H á b a d o r.

Ez lesz boszúmnak kezdete:
Sziklás üregbe rejtem őt.
Gyászára térjen Horva meg.
És honn ne lelje kedvesét.
S ha majd futtában, mint agár,
Buvában, mint bús gerlicze.
Úgy kezd elveszni sajnosan.
Csak akkor lássa Hábadort
A sírok szélén állani. (El.)

         K E N D I (vezettetik.)

Itt szűnjetek meg bajnokim.
Itt nemde Tarczal sírja van,
S e kő porán áll czímerűl?
Gyakorta innen néztem én
A nyugvó tenger tükörét,
S hallám bús fája lombjait
Az esti szélben zúgani.
Most visszatérnek képeim,
S szivemben új gyász terjed el.
Tarczal! te nyugszol: ott alant
Szép ifjúságod álmait
Kötözve tartja bús halál.
Te nyugszol, oh, és a vak ősz
Sírkő gyanánt ül hantodon.
Még gyönge volt az ifju. Jött,
S ölében, sírva, hordozá
öcscsét, egy kedves gyermeket.
Itt ásta sírját annak is.
„Temetni jösz-e hát ide.
Oh, távol ország gyermeke?”
Kérdem, s az ifjú így felelt:
„Pusztult hazából jöttem én.
Nézd, bajnok, e kis gyermeket.
Csak ez maradt meg mindenem közűl.
Gyümölcsöt szedtem a hegyen,
S még reggel vígan ette azt.
Patakhoz vittem, s ott ivott
Rózsás ajakkal édesen,
S mint egy gondatlan gyenge méh,
Döngécselt a szép partokon.
Most itt van: elérte a halál.
Hagyd eltemetnem őt ide,
Hogy ellenségim vad szelekbe
Ne szórják árva csontjait.”
Megcsókolá, és eltemette őt,
Kegyes szavakkal biztatám.
Sírt, s eltörölte könnyeit,
S fiammá kívánt lennie.
Az lett. ö s Csilla szüntelen
Együtt vadászták a hegyet.
Együtt vigadták a tavaszt.
S szép lett a gyermek: arczait
Nemes tűz lángja égeté;
De lágy szivében gond lakott.
Szemében esdeklő panasz.
Így jött Csillához egykoron,
S rebegve szólt, de nyájasan :
„Oh Csilla! Tarczal halni megy.
Meghaljon érted, szép leány.
Boldogtalan Tarczal meghaljon-e ?”
Nem érté őt el a leány,
S enyelgve így szólt botorul :
„Halj meg hát Tarczal! Csilla majd
Egy szép fény éren eltemet.”
És itt temette őtet el ;
Mert halva lelte a vadász.
Vad kantól tépve a tetőn.
Oh, csendes a sír éje: Tarczal ott
Porágyon alszik hidegen.
Nem hallja Kendi szózatát.
Nem látja Kendi éjjelét.
      De hol maradhat Csilla? oh nagyon,
Nagyon sokáig késik ő.
Nem láttok a fenyéren jőni lányt.
Nem a ligetnek ormain?
S a tenger mormoló szele
Nem hajt-e hozzánk várt hajót?

    E g y . b a j n o k.

Nincs a fenyéren semmi lány.
Nincs a ligetnek ormain ;
De gyors hajó szeg utat a
Csillámos hátu tengeren.
Fehér zászlójok leng elől.
Örülj, most érik révedet.

         K e n d i.

Hát épen térnek ők haza?
Vezessetek le bajnokim.
Le rég ohajtott kedvesim közé.
Oh, még épségem napjain
Elég volt látnom egy sugárt.
Most dél világa is kevés. (El.)

      M o r v a (föllép).

Megadta díját Szármaszeg,
S Korondár bOszke tetteit
Csufos békével zárta be.
Minden helyén van, s vígadoz.
Kit a bú átka sujta meg;
Csak Horva még nem vígadoz.
Horvát most éri gond s veszély.
Hah! hogy nem látta a leány
Zászlóm lobogtát a hajón?
Vak Kendi ott teremhetett.
És ő nem látta volna meg?
Harczok! ti meg nem öltetek,
S most béke napján veszszek el?
De itt egy fátyol rongyai
Jegyeznek útat a síkon.
Ha ez Csillának fátyola! ─
Ti gyász Homonna völgyei !
Ti erdők, bérezek, tengerek!
Én sorra dúllak titeket,
Hová tevétek hölgyemet? El.

     E R D Ő S . H E L Y

      H á b a d o r, C s i l l a

       H á b a d o r magában.

Engesztelödöl, agg szivem?
S az ifjú szépség bájai
Eloltják szomjú vágyadat?
ím, e leányka melly szelíd!
Szánásra olvad érzetem.
Ha megtekintem őtet, ah
Mért kell az ártatlannak is
Boszúm utában állani?

              C s i l l a.

Ösz ember! még hová ragadsz?
Meg akarsz-e ölni ? oh, megállj:
Remegnek minden tagjaim.

             H á b a d o r.

Ülj itt mellettem szép leány.
Te szép leány vagy, s gyenge, mint
A harmat első gyöngyei.
Szép és ártatlan vagy te még,
S szemed mosolygó tengerében
Tisztán s derűlten úsz az ég.

          C s i l l a.

Ösz ember! úgy-e nem ölsz meg engem?

          H á b a d o r.

Nézd, én leroskadt agg vagyok,
A barna fürtök hóvá lettenek,
S járásom, mint a nyárlevél.
Remegve csúsz a síkon át.
Lásd én leroskadt agg vagyok,
S nincs olly leányom, mint te vagy.
Nincs semmim, oh én elhagyott!

         C s i l l a.

Boldogtalan! mi bántja szívedet?

         H á b a d o r.

Te szánsz? Nem, az még nem szabad.
Előbb még jajt kell érned, és
Homonna völgyén vért s halált.
De bár szánj, oh, mert akkor is
Még szánni kell agg Hábadort.
Ti érzéketlen lombok, és te föld!
Mellyet tapodnak lábaim.
Szégyen borít előttetek, hogy itt
Kitör belőlem a panasz.
Oh, én nem voltam mindig így.
Leányom serdűlt bájosan,
Már nagy koromnak kezdetén,
S egy hős kebelnek dísze lett.
Szerelme szép gyümölcseit.
Két fürge kis fiút nevelt,
És őket én még láthatám.
Ez ősz szakállal játszadozva
Gyakorta ültek térdimen.
S dadogva még az est hüvében
Dalt kértek tőlem és regét.
Szegények, már ők sincsenek!
Magam bujdostam e csapás után,
Majd a fejdelmek udvarát
Kereste szűnő bánatom,
S tisztelve jártam mindenütt.
Szabad dalokban hirdetem
A régi kornak tetteit.
Szerelmet érzett a leány,
Harczot, szerelmet a vitéz,
S áldotta minden Hábadort;
Csak egy nem! — Hah, fagyos kebel!
Forralj utószor még dühöt,
S te meggyalázott gyáva fej!
Hullasd el őszült furtidet.

             C s i l l a.

Haj! mit fogok még hallani?

             H á b a d o r.

Nézd, mint egy barmi részeget,
Megrugdalák az ősz dalost.
S e véres oldal csontjait
Egy durva bajnok törte meg.
Vadúl ragadták kobzomat,
S vigasztalója vég koromnak
Törötten űlt a vízben el.
S ezt nem setétben, nem titkon tevék,
Világos nappal, számos nép előtt,
Hogy bújva menjek bár hova,
Gyalázatomról rám ösmerjenek.

                 C s i l l a.

Enyhítsd-meg, ősz, e bánatot.
Ím, én nem hagylak téged el.
Jer őseimnek termibe,
S élj ott közöttünk boldogúl.

            H á b a d o r.

Én ismét emberek közé?
Nem! még egy dolgot végzek el.
Aztán megásom síromat. ─
És még én nem vagyok magam.
Egy kincsem van még, nézz ide,
Ez a halálos nyílsugár.
S ez Horva szívén metsz utat;
Mert engem Horva ronta meg.

             C s i l l a.

Jaj! milly kezekbe jöttem én.
Ne öld meg, oh ősz! a dicsőt.
Ne öld meg Csilla kedvesét.

         H á b a d o r.

Ha majd homályban bujdosik,
A sűrű berkek fái köztt.
Pihenni vágyván enyhelyén.
Akkor rohanja meg nyilam,
És üsse porba gőgös homlokát.

           C s i l l a.

Kegyetlen ember! — ah, hová legyek!

         H á b a d o r.

O volt kegyetlen, én nem az.
Én csak boldogtalan vagyok.
De mind a szűk hazába őseim
Gyalázat nélkül mentek el.
S csak én ne menjek úgy oda?
Vérrel mosom le szennyemet,
S te addig zárva itt maradsz,
Hogy majd, ha bántóm megbukott,
Házába térhess Kendinek,
S melly még most számkivetve bolyg.
Nevemnek hírét megvigyed.

             C s i l l a.

Nem többé, hírt én nem viszek.
Ha Horva eldől általad.
Oh, én boldogtalan leány!
     Ereszsz el, jó őszi engemet.
Ím, a te lányod én leszek.
Szemed világa én leszek,
Hogy elkerülhesd a veszélyt,
Csak most bocsáss el engemet.
Ah, e galambhaj, e kezek,
S az égbe néző jámbor arcz
Nem azt javalják, hogy te ölj.
Egy ősz atyám van, mint te vagy,
Egy gondos édes jó anyám.
Bátyám, kit szűből kedvelek,
S egy hősöm, ah egy déli nap,
Ki nélkül elfogy életem.
S ezek hiába várjanak
A puszta tenger szélein?
Oh lásd, szemeidet könyv teli,
Bocsáss hozzájok engemet.

            H á b a d o r.

Hogy rám hadat hozz általok?

            C s i l l a.

Nem, én csak Horvát hívom el.
Hogy sírva vallja szégyenét,
S megengesztelje szívedet.
Bocsáss, én ismét megjövök.
Vedd e legdrágább kincsemet,
E sípot vedd el zálogúl,
Hogy Csilla ismét megjövend.
Itt függ ez mindig keblemen.
Vedd, ez az én Tarczalomnak sípja volt.

              H á b a d o r.

Ez a te Tarczalodnak sípja? Hah!
 
                 C s i l l a.

Tarczal testvérem volt nekem.
Ö messze földről jött ide.
És ifjúságom társa lett.
Együtt vadásztuk a hegyet,
Együtt vigadtuk a tavaszt,
S dalunkat a vadaknak halmain
Örömmel hallá a vadász.
De ő korán hűs éjbe szállt.
Én sírt kerestem szép mezőn neki,
S most ott a zúgó tölgy alatt.
Ott a halomnál nyugszik ő.
Hogy jött, csak e kis sípja volt,
És ezt is itt hagyá nekem.
Ezt nyújtom én is zálogúl.
Hogy érte ismét megjövök.

          H á b a d o r elmerülve.

Te sírt kerestél szép mezőn neki.

              C s i l l a.

Mely változás ez? oh öröm!
Horvának nem kell veszni már.

             H á b a d o r.

S ez a te Tarczalodnak sípja volt?
Tarczal leányom gyermeke,
E sípot én adám neki:
Oh, ez az én Tarczalomnak sípja volt.

                C s i l a.

Mindenhatóság Istene!
Te hát az elhunyottnak őse vagy?
Atyám! te nem fogsz bántani.
Ím, én atyámnak mondalak,
Mert ő testvérem volt nekem.
Tarczal ha élne, szánna engemet,
És Tarczal őse nem fog bántani;
Mert ő testvérem volt nekem.

           H á b a d o r.

Menj vissza innen, szép leány!

               C s i l l a.

Kegyes jó lélek! áldva légy ezért.

           H á b a d o r.

Menj, nyugszik a nap, menj, siess.
Setét az erdők alkonya.
Veszélyek ülnek útain,
S árnyában a rém táboroz.
Menj, itt ne érjen a homály.

            C s i l a.

S atyám, te nem jósz el velem?

           H á b a d o r.
 
Menj, vidd Horvának e nyilát.
Én elvégeztem, a mi hátra volt.
Neh! vidd el Horva életét,
S hogy én küldöttem, mondd neki.

              C s i l l a.

Oh, hát te nem jősz el velem?
Jőj, itt megölnek a vadak.

           H á b a d o r.

Nemi nem! csak gőgös emberek.
Vadak nem bántják Hábadort.

               C s i l l a.

Ah, hát az éhség öl meg, jer velem.

           H á b a d o r.

Éhségtől nincs mit tartanom.
De ím, hat őz áll csopron ott
A sűrű berkek szélein.
Menj lány, nyilazd el egyikét.
Az majd kitartja Hábadort.

                 C s i l l a.

Szálljon meg a szelíd öröm
Áldása, nagy szív, tégedet:
S nyugalmat adjon és gyönyört
Az ősz kor vége még neked.
Im, hogy megejtsem a vadat.
Most távozom; de megjövök
Az első napnak keltekor. El.

           H á b a d o r.

Menj szép szerelmed hajnalában.
Ártatlan lányka! menj tova.
Én édes ifjúságodat
Minek dulnám, én agg fej, el?
Ott, hol pihennek a mezőn
Véremnek végső cseppjei,
Ott a nyugalmas tölgy alatt
Találok én majd enyhelyet.

             C s i l l a.visszatér.

Atyám! ellőttem a nyilat.
Nézd, hogy remegnek ujjaim.

           H á b a d o r.
 
Halálnak színe arczodon.
Mi lelt, oh lányom, tégedet?

            C s i l l a.

Vad kergetett meg. Nézzed ott,
Ott a berekből tört elő,
A többi tüstént elfutott;
De ez pihegve jött felém.
Nyögése mint az emberé.
Futása, mint a remeké.
Ah, itt közelget, jaj nekem!
 
       H o r v a. sebesedve jő.

Vedd vissza, szép vadász lány! a nyilat,
Mélyen hatotta keblemet.

          C s i l l a.

Egek hatalma! oh, ki ez?
Halál feszíti keblemet.

         H o r v a. (megösmervén).

Hah, Csillal te lettél gyilkosom. ─
Te Csilla, és ez ősz együtt? nyilát kiszakasztván
Itt van, vegyétek vissza a nyilat.
Itt keljen halnom a tetőn.
Te Csilla! itt ülj halmomon,
S éjfélkor ébreszsz engemet.
Éjfélkor és éjfél után
Viharban ébred Horva fel. Meghal.

           H á b a d o r.

Elért hát sorsod téged is.
Te hősök ifju csillaga!
Oh, átok fekszik e napon.
Átok terajtad, Hábador.

           C s i l l a.(Horvához rogyván a nyillal)

Temess el engem, Hábador
Temess Horvához engemet.
E véres nyíl az én nyilam.
Temesd el ezt is, oh atyám!
Itt ─ itt szivemben van helye.

           H á b a d o r.

S te is, te gyenge szép virág!
Hervadva dőlsz-e el te is,
S telem havában én fölötted
Hiába sírom búmat el?
Most, Hábador! most ásd meg sírodat!
Im, én boszúra jöttem el,
S hogy most az megvan, a napot,
S fogantatásom éjét átkozom.
Ki játszik ott fenn így velünk?
Keblünkbe forró vágyat ád,
S csak akkor hagyja telni azt,
Midőn már lángja megszakad.─
Ne mondja gyermek énnekem.
Hogy boldog, a ki sokáig él :
          (hozzájok borultában)
Az boldog, a ki meghal, mint ezek
Ki mélyen alszik föld alatt.